Apokalipszis – most? – Csurka Gergely publicisztikája

A bölcs mondás szerint a pénznek nincs szaga – igaz, azóta születtek kiegészítések is, mint például: „...csak a hiányának” –, ugyanakkor bizonyos esetekben egyre büdösebb, ami a hízó pénzhalmok környékén zajlik. És most nem a magyar sportélet kedves kis szemétdombjaira gondolok (hagyjuk is a más és más módon ütős sportágak ügyeit), hanem arra az egyre brutálisabb harcra, ami igencsak nagyban zajlik a nemzetközi sportéletben. Merthogy a hagyományos sportmodell nem recseg ugyan minden eresztékében, ám a repedések egyre szembeötlőbbek az egykor oly dicsőnek tetsző vár falain.

A mi fejünkre a legfrissebb úszópatália okán hullott néhány vakolatdarab. A torinói verseny kapcsán belengetett FINA-fenyegetés, az esemény lemondása, az úszók meglehetősen sokatmondó reakciói árulkodóak, de ez még csupán egy kétnapos kis viadal lett volna, ami önmagában nem érne ekkora kardozást. Hanem ami kisülhet belőle, az akár hasonló kataklizmával fenyegethet, mint amin a tenisz a hatvanas években már túljutott. Most ne historizáljunk, röviden annyit, hogy ma ez úgy festene, mintha Federer, Djokovics és Nadal kizárólag ATP-viadalokon indulhatna, Wimbledonban és a többi Grand Slam-tornán meg nem. Más világ volt akkoriban, 1968-ig csak elhúzták így, míg végül mindenki belátta, ez senkinek sem jó – azóta relatív békében éldegél egymás mellett a nemzetközi szövetség és a két profi szervezet, a férfiak tornáit futtató ATP és a hölgyekét szervező WTA. Mondjuk épp most támadt némi kardcsörtetés, miután az ITF vezérkarát sikerült megszédíteni egy hárommilliárd dolláros ígérvénnyel, ez meg már az a pénz, amiért beszántották a 120 éves tradíciót, a Davis-kupát, és a helyébe készek egy megatornát szervezni. Ennek kavar be gyorsan az ATP azzal, hogy 2020 januárjától ráindítja a maga ausztráliai csapatversenyét. Ez ugyan szerény 15 millió dolcsival startol, viszont súlyos ranglistapontokat ad. Djokovicsék máris hitet tettek mellette, miközben az újraformázott DK kapcsán nem hallottunk tőlük hasonló kiállást (ez amúgy nem vakolatpergés, hanem falomlás).

Na most, ha esetleg az úszóknál Adam Peaty valóban továbblép a torinói verseny lelövésével kapcsolatos tweetje szellemében – „ez nem fog megtörni minket, hanem még inkább galvanizál” –, illetve a FINA megmarad a maga „minden versenyt én szervezek” szemléleténél, akkor a történések könnyen odáig fajulhatnak, hogy – pláne a torinói viadalt pénzelni hivatott ukrán milliárdossal a hátuk mögött – a sztárúszók szépen kivonulnak, és egy maguk alkotta profi világban fognak jelentős pénzért versenyezni – az úszó-vb meg visszacsusszan egy B-kategóriás erőpróbává. Itt az olimpia a fő kérdés, az, hogy a NOB mit szólna egy, a legfényesebb csillagait vesztett sportághoz, amely a Phelps-érának köszönhetően jelenleg minden korábbinál nagyobb súlyt képvisel a játékokon. Ráadásul a torinói incidens kapcsán elég gyorsan beköltözött a közbeszédbe az az eddig kissé elsikkadt tavalyi eset, amikor az Európai Unió az úszókéhoz nagyon hasonló ügy kapcsán jégbe döngölte a Nemzetközi Korcsolyázó-szövetséget. A FISU a nagypályás gyorskorisok között akart vendettát rendezni az ő fagyott felségvizein kívül szervezett pénzes viadal kapcsán, csakhogy az EU ellentmondást nem tűrően jelezte: a verseny szabadságát sérti, ha egy sportszövetség monopóliumként próbál viselkedni saját sportágán belül. Elsőre nem nagy cucc, de ha arra gondolunk, hogy az európai klubfutball addig megszokott világát miként döntötte ki sarkából a negyedrangú belga futballista, bizonyos Jean-Marc Bosman ügyében hozott uniós bírósági ítélet...

Szóval erre már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is rezonált, más kérdés, hogy mivel a NOB éppen két tűz – meg víz, meg kilenc zsinórban elvesztett olimpiai városi népszavazás (az utolsó Calgary volt kedden) – között vergődik, mennyire képes teljes súllyal beleállni ebbe a csatába. Thomas Bach elnök mindenesetre a múlt héten megint riogatott kicsit az apokalipszissel. Igaz, ő nem a teniszt vagy az úszást, hanem a kosarasok esetét hozta fel, ahol az Euroliga csapatai már rég megcsinálták azt, ami miatt újabban mindenki rém ideges lett a FIFA és az UEFA háza táján, nevezetesen, hogy a topklubok elköszönnek, és önálló szuperligát alakítanak. A labdarúgóknál is megy a fenyegetőzés, kérdés, hogy a játékosok kitiltása a vb-kről meg Eb-kről mennyire lenne keresztülvihető (lásd az EU-szabályozást). Bár a nagyok tagadják a Football Leaks értesüléseit, hogy ők ilyesmit terveznének, láttunk mi már karón varjút – nagyot, feketét, okosat. A kosarasoknál a FIBA próbált izmozni, bevert néhány plusz válogatott játékhetet a versenynaptárba, ami totál borítaná az Euroliga már lekötött játéknapjait. Egyelőre tehát labdapattogás helyett patthelyzet van, az európai sztárok vagy pénzt keresnek, vagy a nemzeti csapatban szerepelnek – szerintem nem kérdés, hogy a túlnyomó többség az előbbire szavaz (lásd még: NHL vs. pjongcsangi téli olimpia, az öt karika helyett szomorú szívvel mindenki a dollármilliókat választotta).

Bach tehát mennydörgött egy sort, hogy a hagyományos, évszázados munkával megalkotott európai modellt minő veszedelem fenyegeti, és az EU nem húzhatja rá a sportra a kereskedelmi és pénzpiacokra alkotott trösztellenes törvényeit, mert a sport az más, ott nemcsak a bevétel, az üzletileg legjobb modell számít, de az is, hogy egy nemzetközi/európai sportszövetség a legnagyobb sztárok, egyesületek voltaképpeni értékesítéséből befolyt pénzből a kevésbé tehetőseket is támogatja. Tény, hogy az UEFA Cristiano Ronaldónak, Messinek, a Juvénak, a Realnak, a Bayernnek, az MU-nak hála tud irdatlan összegeket beszedni, nem a Viktoria Plzen vagy a BATE Boriszov miatt tülekednek a szponzorok. Ahogy az is, hogy a FINA elsősorban Phelpsnek köszönheti, hogy az úszásért minden korábbinál több tévés pénzt tud bezsebelni, ám ebből pont azért illik és kell visszajuttatnia valamennyit a nemhogy 18, de egy olimpiai aranyat sem szerző nációknak is, hogy a jövő Phelpse mellett a másik hét pályán is jól felkészített versenyzők úszhassanak.

Persze a szuperkluboknak pont az a bajuk, hogyha nekik köszönhetően szöknek egekbe a bevételek, akkor abból ők miért csupán töredékszázalékokat kapnak, miért kell szétszórni a többi pénzt az aprónépnek. Ha mondjuk tizenhatan kivonulnának, máris öt-hat százalékra menne fel a részesedés, és ne tévedjünk: a legnagyobb egyesületek elnöki székeiben olyan üzletemberek ülnek, akik között egyvalamiben bizonyosan igen éles versenyt lehetne hirdetni, nevezetesen hogy melyik tojik magasabbról és folyékonyabbat mondjuk a Viktoria Plzenre. Azaz miközben úgy egyébként Bach elnöknek az elvek tekintetében teljesen igaza van, sajnos a piac – mert a sport is üzletág – annál sokkal kegyetlenebb, hogy a 19-20. századból örökül hozott szolidaritást túl sokáig és túl hatékonyan hagyja ápolgatni. Másrészt igazán az a legégetőbb kérdés: vajon eme szolidaritást mívelni hivatott sportszervezetek a helyzet magaslatán állnak-e: mekkora tiszteletnek örvendenek például saját sportolóik körében. Úszóéknál tagadhatatlan, hogy a FINA az örvendetes kivételek egyike a hatalmas forgatagban, amennyiben náluk egyáltalán nem lopnak (más helyeken elég vadul talicskázzák kifelé a pénzeket). Ez nagymértékben a szövetségben uralkodó ultrakonzervatív vezetési stílus eredménye (az a szemlélet is, ami miatt esett Torino) – viszont ezzel véget is ér a pozitívumok sportolói szemszögből nem túl hosszú sora: bár a pénzdíjakat emelik, a leginkább marketingképes úszók még mindig aranyanként 15 ezer dollárért küzdhetnek egy vb-n, miközben a FINA bankszámláin 100 millió pihen, ráadásul a kőkemény hirdetési restrikciók okán kötelező a nemzetközi szövetség szponzorának logójával ellátott sapkában úszni. Így a sportszergyártón kívül más céget egyetlen ász sem reklámozhat, midőn a tv-kamerák jóvoltából százmilliók figyelik, amint tempózik.

És – hogy a NOB-ra is visszakanyarodjunk kicsit – ez az, amiből a német sportolóknak en bloc elegük lett. Az ötkarikás mozgalmat épp Thomas Bach szűkebb pátriájából fenyegeti a legnagyobb veszély, ott ugyanis egyenesen a német kartellhivatal karolta fel több élversenyző panaszát, és szimplán beperelte a helyi olimpiai bizottságot, mondván, a piaci törvényeknek ellentmond az Olimpiai Charta híres 40.3-as pontja, amely a játékok alatt, előtt és után egy héttel a sportolóknak megtilt mindenféle szponzorációs tevékenységet. A német testület persze csupán a NOB előírásait érvényesíti, azaz az ügy előbb-utóbb Lausanne-ban landol, de a korábban idézett jogi állásfoglalások (EU, Bosman) alapján könnyen elképzelhető, hogy hamarosan a régi szép idők egy utolsó itt maradt, érintetlen tisztásán trappolnak át, azaz a játékokat is elöntik a támogatóikat reklámozó sportolók. Mivel egy versenyzőnek jó egy-másfél évtizede van arra, hogy megalapozza az életét, cserébe azért, hogy fiatalkorának legszebb éveit feláldozza az élsport mind brutálisabb igénybevétellel járó világában, aligha lehet azokkal vitatkozni, akik maximalizálni szeretnék az ezen a piacon elérhető bevételeket.

Ezzel szembeállítani a szolidaritási elveket és a múlt században kiépült sportmodellt, megtalálni valamiféle kompromisszumos megoldást kizárólag hiteles, valóban a sportolókért, a sportágaikért élő-haló sportvezetőkkel és sportszervezetekkel lehet. Legyünk őszinték: ez utóbbi téren momentán szinte mindenütt erős deficit mutatkozik. Az meg olyasmi, amit a sportbiznisz világa ma már a legkevésbé sem tolerál.