Aranyos kritika – Malonyai Péter publicisztikája

Nem volt nálam lelkesebb híve a magyar sportnak ötven esztendővel ezelőtt, köszönhetően a mexikóvárosi olimpiának. Nyertünk tíz-tíz arany- és ezüstérmet, 12 bronzot, ráadásul a diadalokat láthattam is – 1968 volt az első esztendő, amikor televízión szinte a teljes játékokat nyomon követhettük.

Büszke voltam, különösen arra, hogy az éremtáblázaton az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Japán mögött negyedikek lettünk, s a pontversenyben (akkor is, azóta is nem hivatalos, de mindenki számon tartja) is csak hárman (az amerikaiak és a szovjetek mellett a keletnémetek) előztek meg bennünket. Hozzáteszem, hogy a játékokon 112 ország képviseltette magát.

Sportnagyhatalom vagyunk – mondtam volna, ha ismerem a kifejezést.

Mexikóvárosban 15 sportágban indultunk, 178 versenyzőnk mutatta meg magát, közülük 96 szerzett pontot (első hat hely), 67 érmet.

Aztán napra pontosan fél évszázaddal ezelőtt, 1968. december 22-én azzal szembesülhettem (volna) a Népsportot olvasva, hogy szép-szép, ami Mexikóban történt, de azért ne ájuljunk el a sikerektől. Azért a feltételes mód, mert a lapszámból jobban érdekelt, hogy a nagyválogatott Sós Károllyal, a ligaválogatott pedig Lakat Károllyal indul dél-amerikai túrára, arról nem beszélve, hogy Szusza Ferenc Egerben, Mészáros József Győrben, Albert József Szombathelyen, Tátrai Sándor pedig Diósgyőrben lesz edző – igen, a futball mindent vitt nálam is, nemigen érdekeltek a gyűlések, ülések, kongresszusok.

Pedig néha tanulságosak, a Magyar Olimpiai Bizottság beszámolója is az volt a sporthivatal (MTS) ülésén. A jelentést Csanádi Árpád, a MOB főtitkára terjesztette elő. Azóta már tudom, hogy nagy vita előzte meg, kérdés volt, hogy beszéljen-e egyáltalán a negatívumokról, még meglehetősen sokan voltak funkcióban azok közül, akik kizárólag „a szocialista sport fölénye” jegyében voltak hajlandók akár csak rápislantani is a valóságra. Végül Csanádi és persze a mögötte állók győztek, az volt az érvük (érdemes megjegyezni), hogy csak akkor őrizhetjük meg helyünket a világ sportjában, ha időről időre megnézzük, hol tart a világ, hol tartunk mi, s megfogalmazzuk, mit kell tennünk, hogy úgymond, mi legyünk a „világ”.

A jelentés mind a tizenöt sportágra kitért, s hiába a kimagasló szereplés, mindössze a kajak-kenu (2 arany: Hesz Mihály, Tatai Tibor) érdemelte ki a kitűnő osztályzatot, az összegzés szerint rosszul sohasem szerepelt a sportág, ám „a várt nagyobb sikerek elmaradtak. A mexikói nagyszerű eredmények azonban igazolták, hogy a munkában mindig lehet bízni, mert meghozza gyümölcsét”. (Az elismerésre kajakosaink és kenusaink azóta is rászolgálnak.)

De menjünk sorjában!

Atlétikában hiába lett szintén két aranyunk (Németh Angéla, Zsivótzky Gyula), sokra nem megyünk vele, mert csak a dobószámokban vagyunk erősek, a futó-, illetve az ugrószámokban viszont nem. A futók gyenge szereplését még a körülmények (magaslat) sem mentik. (Ami az olimpiákat illeti, a megállapítás ma is érvényes, de a világ- és Európa-bajnokságokon is csupán kivételek akadnak.)

Ugyancsak két bajnokunk volt birkózásban (Kozma István, Varga János), ám mindkettő kötöttfogásban, ami szép produkció, „szabadfogásban azonban még mindig nem rúgunk labdába”, s ez nagy gond. (Az is maradt.)

A futballarany, azaz a tokiói bajnoki cím megvédése sem számít kimagasló tettnek, mert „legközelebb aligha lesz elég, ha ilyen rövid idő alatt készülünk fel”. Ezzel együtt a siker hozzájárulhat a válogatott csapat további erősödéséhez. (Ehhez képest 1969-ben a nemzeti tizenegy elbukott a világbajnoki selejtezőn, a későbbiekhez pedig elég ennyi: Marseille...)

Vívásban sem állunk olyan jól, mint hisszük – így a beszámoló – mert hiába a két párbajtőrarany (Kulcsár Győző és a csapat), „az elvesztett pozíciók visszaszerzése (kardvívás) komoly feladatot jelent”. (Itt sincs vita, hiszen kardban legközelebb 1988-ban lett aranyunk csapatban, utána pedig Szabó Bence jött 1992-ben Barcelonában, majd Londonban és Rio de Janeiróban Szilágyi Áron, tehát ötven év alatt négy bajnoki cím.)

Öttusában sincs minden rendben. A csapat győzelme és Balczó András ezüstje kevesebbet nyom a latban, mint a feladat: „Itt is szükséges a határozott, szakértelmen alapuló szakvezetői iránymutatás.” Ami hétköznapian azt jelenti, megelégelték, hogy az aranycsapat tagjai (Balczó mellett Móna István és Török Ferenc) kis túlzással (de a diadalok fényében teljes joggal) azt csináltak, amit akartak.

A többi sportág közül az úszás kapja a legtöbb kritikát. A három-három ötödik és nyolcadik hely „a sportágban rejlő lehetőségekhez képest rendkívül csekély. Edzésmunkánkban alapvető kérdések is tisztázásra várnak. A munka szervezésében is változtatnunk kell ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a nemzetközi élvonalhoz.” (Tizenkét évet itt is várni kellett a következő aranyra, ám Wladár Sándor, újabb nyolc esztendő múlva Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, Szabó József, majd Czene Attila, Kovács Ágnes, Rózsa Norbert, Gyurta Dániel, Hosszú Katinka és Risztov Éva és a hátterük jóvoltából a korábbi kritika idejét múlta.)

Vízilabdában a hivatal is nehezen emésztette meg a bronzérmet, de az okokról szólva kemény a megfogalmazás, hiszen „játékosaink úszásban lassúbbak és erőben gyengébbek voltak nagy ellenfeleiknél, sőt taktikailag is hiányos a tudásuk. A sportág hagyományai köteleznek bennünket.” (A hungarikum még nem volt divatos kitétel a pólóról szólva, ám később, 1976-ban, majd 2000 és 2008 között csak úgy lehettünk bajnokok, hogy a fél évszázada felemlegetett hiányok nem voltak jellemzők a csapatra. Sőt.)

Ami a további sportágakat illeti, többnyire közhelyekkel él a beszámoló. Mert nem szakmai újdonság, hogy evezésben a váratlan ezüst (négyes: Melis Zoltán, Csermely József, Sarlós György, Melis Antal) „csak bizonyítéka annak, hogy a munkában mindig lehet bízni, mert meghozza gyümölcsét”, kerékpárban pedig „a versenyzők kiválasztásában és felkészítésében kell korszerűbb, hatékonyabb módszereket alkalmazni”. Ugyancsak a felkészítés hibádzott az ökölvívóknál, a sportlövőknél viszont a legtehetségesebb versenyzőket kell foglalkoztatni, súlyemelésben az edzésmódszereken kell változtatni, tornában szintén hiányoznak a korszerű módszerek, vitorlázásban pedig „nem szabad feladnunk (...) pontszerzési lehetőségeinket, szándékunkat”.

Az MTS egyhangú szavazással elfogadta a jelentést, és kimondta: már most Münchenre kell összpontosítani. Ennek jegyében hirdetett programot a tanácskozás, amiből kitűnik, hogy akkoriban az elhatározás és a tettek között igencsak szétnyílt az olló. Szükségesnek látták például, hogy „jelentősen javítsunk tárgyi, létesítményi feltételeinken. Jelenlegi létesítményeink általában nem ütik meg, sőt egyre gyorsabban elmaradnak a nemzetközi élvonal szintjétől, és mennyiségileg sem elegendőek az élvonal számára.” Ehhez képest infrastruktúrában csak mostanában kezdi utolérni magát a magyar sport, ám egy másik passzusnál még a jelent illetően is lehetnek fenntartásaink: „Végül, de nem utolsósorban: sportdiplomáciánk hatékonyságát a következő szakaszban feltétlenül növelni kell a szakmát jól értő, mozgékony és érdekeinkért bátran síkra szálló képviselők kiválasztásával és foglalkoztatásával.”

Csanádi Árpád jelentése azzal zárul, hogy „a mostani eredmények, tapasztalatok összegezésén túl feltétlenül szükséges mindazokat a lényeges teendőket számba venni, amelyek az elkövetkezendő olimpiai felkészülés kialakításának alapjait képezik” – a megállapítás hiába ötvenesztendős, irányadó (irányadó?) napjainkra is.

Még akkor is, ha München (1972, 6 arany, 13 ezüst, 16 bronz) után is jobban érdekelt a miniszterelnök-helyettes Ajtai Miklós értékelésénél („Szép volt, amit tettek, eredményes, felemelő, sok millió magyar köszöni önöknek”, főként mert „becsületet szereztek viselkedésükkel is a szocialista hazánknak”) az, hogy hazaérkezett a Fradi, amely túrája során döntetlent játszott Barcelonában (2–2).

Tartalékosan.