Gombóc – Malonyai Péter publicisztikája

Most éppen a Milant pécézte ki az UEFA. A karácsony másnapján érkező hír szerint az Európai Labdarúgó-szövetség 12 millió euróra büntette meg az olasz klubot, s megfenyegette, kitiltja a nemzetközi kupaporondról, mert nem felelt meg a pénzügyi fair play előírásainak. Még határidőt is szabott a kontinens futballcsendőre, 2021. június 30-ig kell eleget tenni az általa rögzített gazdasági előírásoknak.

Nem is tudom, mivel kezdjem, annyi sebből vérzik a történet – mármint a pénzügyi fair playé. A legegyszerűbb talán az elnevezéssel. A fair play kifejezés alapvetően „a sportszerű magatartás eszméjét” takarja, egyértelműen erkölcsi kategória, tehát jó, sőt, a legjobb, ha érvényesül a gyakorlatban; ha nyoma sincs, elítélendő, ám szankcionálni csak akkor lehet, ha büntetőjogszabályba foglalják. Nos, az UEFA megtette, a klubok gazdálkodásába igyekezvén beleszólni, amihez – jogilag – semmi köze. Mert ugyebár arról van szó, hogy ha többet költök, mint amennyit bevételezek a futballból, akkor megnézhetem magam. Mert nyilvánvalóan csak bűnös források közbejöttével szórhattam a pénzt.
Miközben az úgy van rendjén a józan ész mentén, hogy az én bajom, ha mínuszban vagyok – ha eleget teszek az országomban hatályos gazdasági követelményeknek, ha a tevékenységem nem ütközik jogszabályba, nincs dolgom a törvénnyel. Nem úgy az UEFA-nál. A szervezet csak sportfegyelmi büntetéssel élhet, ám abban könyörtelen, hiszen, ha lelök a kupaporondról, esélyem sincs növelni a bevételeimet, magyarán még rosszabb helyzetbe kerülök.

Értem én a nyoni futballhatalmasok érzékenységét, két okból is. Az egyik éppen a Milanhoz kötődik. A klubot a pénzügyi fair play közbejöttével a mostani idényre kizárta az Európa-ligából, ám a nemzetközi sportbíróság (CAS) helyt adott a milánói óvásnak, így a csapat elindulhatott a sorozatban (hogy aztán ne élje túl a csoportkört). A hivatal is lehet érzékeny. A másik ok: novemberben a Der Spiegel megszellőztette, hogy a leginkább célkeresztben lévő két gigaklub, a Manchester City és a PSG Gianni Infantino FIFA-elnök és Michel Platini korábbi UEFA-elnök közbejöttével úszta meg, hogy kizárják a Bajnokok Ligájából. A megállapodás állítólag arra vonatkozott, hogy nem minden fontos dokumentumot kellett bemutatniuk a vizsgálat során.

A pénzügyi fair play egyébként is ingatag lábakon áll. Aleksander Ceferin, az európai futball aktuális első embere nem véletlenül beszélt visszatérően az elmúlt egy esztendőben arról, hogy a szabályokon „finomítani” kell. Alapvetően a Neymarért (222 millió euró) és a Kylian Mbappéért (180 millió euró) kifizetett horribilis összeg miatt érezte úgy, hogy meg kell szólalnia, a marketing szerint a kis csapatok érdekében. „Nem akarjuk, hogy a szakadék olyan nagy legyen, hogy végül csak néhány jelentős klub maradjon” – érvelt, s ha már megszólalt, némi fenyegetéssel is élt. E szerint nem zárható ki, hogy korlátozzák a fizetéseket, a regisztrált és a kölcsönadott játékosok számát, és esetleg a nyári átigazolási időszakot is megrövidítik. És ha már Der Spiegel, a lap azt is sejtetni engedte, hogy a tizenhat európai topegyüttes 2021-re külön szuperligát indíthat – és itt van a kutya elásva. Mert történhet bármi, a világ enyhén szólva is kíváncsibb egy Manchester City–Paris SG tétmeccsre (hogy maradjunk a pellengérre állítottaknál), mint a labdarúgó-szervezetek akármilyen látványos kongresszusára, elnökségi ülésére, döntésére, nem beszélve a főszereplőkről (játékosok kontra hivatalnokok).
Mi tagadás, nagyot fordult a (futball)világ az elmúlt kilencven-száz esztendőben. A hőskorban még az amatőr–profi vita tartotta lázban Európát, ahol a játékosnak, a klubnak nem jelentett feltétlenül anyagi biztonságot a hivatásos lét. Az alapelv viszont tiszta volt. Malaky Mihály, az MLSZ társelnöke a magyarországi profizmus bevezetésekor (1926) úgy fogalmazott, hogy „amelyik egyesület nem tudja garantálni a legtisztább amatőrséget, az csatlakozzon inkább a professzionista alakulatokhoz”, magyarán kifejezetten erkölcsi kérdés volt, ki hová tartozott. Nem a pénz dominált. Olyannyira, hogy a Nemzeti Sport úgy számolt, az FTC-ből létrejövő Ferencváros és az MTK-ból alakuló Hungária 6400, az Újpest (volt UTE) pedig 3600 pengőt lesz képes a csapatra fordítani. Egy amerikai dollár 5.7, egy birodalmi német márka 1.3, egy osztrák schilling pedig 0.8 pengőt ért akkor – csak a tisztább kép kedvéért.

Mindenesetre a költségvetés nem tette lehetővé, hogy a labdarúgók meggazdagodjanak. Aligha véletlen, hogy a két világháború közötti magyar futball talán legnagyobb klasszisa, Sárosi György csak hosszú huzavona után szerződött 1931-ben a Fradihoz. „Én minden körülmények között amatőr akarok maradni, de ehhez múlhatatlanul szükséges, hogy a jövőm egy állással biztosítva legyen. Nálamnál sokkal gyengébb játékosok is elérték már ezt, tehát én is elvárhatok ennyit. De ha mégsem tudnának engem elhelyezni, akkor kényszerülve leszek a szerződést aláírni. Ebben az esetben pedig valóban nagyok az igényeim” – olvasható a Nemzeti Sport „Sárosi leigazolása a játékos túlzott anyagi követelései miatt késik” című cikkében. Végül „Gyurka” itt is, ott is helytállt, klasszisfutballistaként lett jogvégzett ember; jellemző, hogy 1938-ban azért sietett haza a világbajnokságról (ezüstérem), mert a BSZKRT (a BKV elődje) jogügyi osztályának tisztviselőjeként nem volt több szabadsága.

Innen kezdődött el a pörgés, s most ott tartunk, hogy az UEFA igyekszik rendet tenni – a gazdálkodásban. Társadalmi szervezetként, hivatalos megfogalmazás szerint „a szövetségek szövetségeként”. Alapszabálya szerint „szervez”, „bonyolít”, „ellenőriz”. Így a hétköznapi logika szerint eljárást legfeljebb kezdeményezhet, hogy az illetékes hatóság – ha jogsértést tapasztal – szankcionáljon. Csak sportbüntetést indítványozhat, és itt a nagy csavar. A kupákból való kizárás ide tartozik, csakhogy ott tart ma a futball, hogy a legnagyobb bevétel innen származik, így az UEFA-fegyelmezés okozhat akkora veszteséget, mint a gazdálkodás csődje.

Nem mellesleg a futball európai „atyja” nem éppen szegény. A két esztendővel ezelőtti Európa-bajnokság 917 millió euró tiszta hasznot hozott neki (2012-höz képest 193 millióval többet), s kétségtelen, osztja is a pénzt, ám az nem tudható, hogy ki(k)nek még a résztvevőkön kívül.

Az álszentség leginkább ott érhető tetten, hogy az UEFA nem győzi hangsúlyozni: az esélyegyenlőség jegyében ránt kardot a pénzügyi fair play köpönyegébe bújva, a legfőbb cél, hogy ne mélyüljön az árok az európai topklubok és az átlagosan vagy az átlag alatt tengődő társaságok között. Ha az alapelv – bevétel kontra kiadás – szentírás, akkor bizony a szegényházban is előfordulhat a pénzügyi fair play megsértése, ilyen esetekről viszont még nem hallottam. Aki gazdag, annak akkor is nagyobbak az esélyei mindenhol, ha naponta hoz új és új szabályokat az UEFA. Aligha hihető, hogy az európai futballelit törzstagjai kezdő ügyvédbojtárokkal védik az állásaikat, s ugyebár amíg jog lesz, joghézag is (tanították nekem annak idején az Egyetem téri professzorok).

Ami pedig az esélyegyenlőséget illeti – na hiszen... Friss élmény a Nemzetek Ligája, amelynek előnye, hogy a kicsik egymást között játszadozva többször örülhetnek győzelemnek, mint amikor a nagyokkal is meg kell mérkőzniük, de éppen úgy kasztokat teremt a kontinens futballjában, mint a tervezett Európa-liga 2 (munkaelnevezés).

Vagy éppen a pénz.

Sejtésem szerint még jó ideig elcsatázgatnak egymással a gazdagok, tehát a topklubok és az UEFA, arra persze gondosan vigyáznak, hogy háború ne legyen belőle. Egyébként pedig – megérdemlik egymást.

Nekem pedig, akinek a pénzügyi fair play tényleg azt jelenti, hogy csak addig nyújtózzak, amíg a takaróm ér, marad a Tanú című Bacsó-filmremek összefoglalása, a börtönőr örökzöldje az utolsó vacsora után az akasztást megúszó Pelikán Józsefhez: „A gombócot is megzabálta, a bort is megitta, ki sem végzik, dohányt is kap, egy brancs maguk, ne is tagadja.”