A csónakos igazsága – Ballai Attila publicisztikája

Valamikor, igazából mindegy is, mikor, egy fizikus és egy filozófus közös vándorlása során megérkezett egy nagy folyóhoz. Át akartak kelni rajta, és mivel hidat sehol sem találtak, kerestek és felbéreltek egy révészt, ugyan vigye már át őket a túlpartra. A folyó közepén tarthattak, amikor a fizikus megkérdezte az evezőst, mennyit foglalkozott fizikával, és amikor azt a választ kapta, semennyit, sajnálkozva, értetlenkedve jegyezte meg: „Kár, mert így elveszítetted a fél életedet.” Néhány perccel később a filozófus ugyanezt a beszélgetést folytatta le, ugyanezzel az eredménnyel. Ekkor hirtelen léket kapott és süllyedni kezdett a csónak, mire a két tudós ember pánikolni kezdett, mondván, nem tudnak úszni. A révész erre szomorúan csak annyit szólt: „Kár, mert így elveszítettétek az egész életeteket.”

Többször eszembe jutott ez az adoma, tanmese, amely arra int, ne csak a szellemünket és a pszichénket pallérozzuk, hanem a testünket is, és emelkedjünk is bármilyen elméleti magasságokba, azért a hétköznapi, egyszerű lényünket se hagyjuk el.

A pesti elit gimnáziumban, ahol tanultam, mi, a nyelvtagozatosok normális földi halandónak számítottunk, akik az órák végeztével rohantak le a belső udvar salakpályájára, és utcai cipőben, nadrágban is nekiálltak legalább fél órát, órácskát focizni, mielőtt hazaindultak volna. A matekosok között akadt néhány zsenijelölt, akik efféle hiábavalóságokra sohasem vetemedtek, ők egészen más szférában mozogtak. Olykor azt latolgattuk, cserélnénk-e velük. Iszonyatos választ kaptunk, amikor egyikük egy verőfényes tavaszi napon kilépett a negyedik emeleti tantermük ablakán.

A második leckét a katonaságnak köszönhetem. Minket, fővárosi előfelvételiseket szabolcsi és nógrádi falucskák egyszerű fiaival soroztak be egy századba. Kezdetben, egymás között jókat röhögtünk rajtuk; még az is megesett, hogy egyikük a hadgyakorlaton, csak mert a szabadban éjszakáztunk, járőröztünk, és a képzeletbeli olasz hegyi vadászok elleni csapatmozgásokat gyakoroltuk a Bakonyban, azt hitte, kitört az igazi világháború. Aztán lövészárokásásnál megrökönyödve tapasztaltam, hogy amire én elegyengettem a fűcsomókat és kijelöltem a majdani mélyedés helyét, egyikük-másikuk már derékig állt a maga gödrében. Nekem, a kétbalkezes teszetoszának büntetésből gázálarcban kellett folytatnom a munkát, és ekkor rájöttem: az ásás valószínűleg hasznosabb és fontosabb tudomány, mint mondjuk a szinguláris tőkemátrix ismerete.

Az én generációm még szinte törvényszerűen jutott el a fenti felfedezésekig. Ebbe az irányba vitt minket a hagyományos család, a régi típusú iskola, a reggeltől sötétedésig a szabadban töltött, nem is feltétlenül sporttevékenységként megélt szakadatlan mozgás, vetélkedés a nyári szünidőben. A mai gyerekek jó részének mindez már nem adatik meg, nem is igénylik, mert nem tudják, mit veszítenek. A fél vagy akár az egész életüket.

Annak, hogy napjaink fiataljai az emberiség sokáig öröknek és egyetemesnek hitt, újabban azonban jórészt feledésre ítélt értékeit, értékrendjeit, erényeit, együttélési szabályait megismerjék, a bőrükön érezzék és agyukba, lelkükbe véssék, leghatékonyabb eszköze a szervezett formában űzött sport.

Efféle gondolatok járnak most a fejemben, amikor két nap múlva betöltik a tizenhatodik életévüket az ikerlányaim, és pénteken ünnepeltük a tizennyolc éves, szintén kézilabdás unokatesót. Közelmúltbeli és mai csapattársai meglepetésbuli keretében csatlakoztak hozzánk, a családhoz; este kilenckor vonultak be körülbelül harmincan. Csupa remek alkatú, csinos, izmos, normálisan öltözött, tiszta tekintetű tinédzser. Büszkén állapítottam meg magamban, hogy nincs mitől tartania annak a társadalomnak, amely ilyen utódokat nevel fel. Aztán mérsékelt hevülettel ismertem be, hogy ez sajnos messze nem reprezentatív minta: akiket látok, azok kivétel nélkül sportolók. A négyes-hatos villamos, a gyorsétkezde vagy a különféle plázák hasonló évjáratú populációja bizony egészen más képet mutat.

Valószínűleg tévesen tulajdonítják Ernest Hemingwaynek az „A sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít” tézist, ráadásul szerintem a sportnak ennél sokkal, de sokkal többet köszönhetünk. Mert igaz ugyan, hogy becstelen győzelmek és nemtelenül viselt vereségek miatti pironkodásaink is okulásunkra szolgálnak, de ez még messze nem minden. Ha csak a saját gyermekeimet nézem, utánpótláskorú kézilabdázóként a fentiek mellett megtanultak ragaszkodni egy közösséghez, egy játékhoz, egy klubhoz, lelkesedni tiszta ügyekért, felelősséget érezni maguk és csapattársaik iránt. Megtanultak továbbá tisztelni idolokat és eszményeket; ez azért különösen fontos, mert napjainkban kezd kiveszni a tisztelet „intézménye” is, és nem azért, mert nincs, aki rászolgálna a tiszteletre, hanem azért, mert azok hiányoznak, akik e tiszteletet megadnák. A sportnak egyszerre sajátja a körömszakadtunkig való értelmes küzdés és az értelmetlen küzdés helyetti nagyvonalúság, a sporton kívüli világot ellenben sajnos egyre inkább a kisszerűség jellemzi. Nincs se igazi áldozatvállalás, se valódi „elengedés”.

A sportoló ráadásul nemcsak magát építi, „fertőzi” a közösségét is. Ez azért lényeges, mert ha van két csoport, amely ugyanazokból az egyedekből áll, ám az egyikben a legkiválóbb tagot tekintik példának, a másikban pedig a leglinkebbet, szakadéknyi lesz a különbség a kettő között. A sport közege ugyanis a valós teljesítményt méltányolja, eredményközpontú, ezért munka alapú. A jelentős sportágakban nem adnak semmit ingyen.

A sportban felnövő gyereket még a negatív tapasztalatok is jó irányba formálják. Ha azt hallja, hogy a rivális edzője verekedésre, alattomosságra biztatja az övéit, ha azt látja, hogy az idegenbeli meccset olyan játékvezető csalja el szemérmetlenül, aki a hazai klub felnőttjátékosa, ha attól riad meg, hogy az ellenfél néhány idióta híve berohan a pályára és ledönti a kaput (mindegyik példa valós), akkor első reakcióként ugyan sírdogál vagy dühöng kicsit, de nem adja fel, és hosszú távon az rögzül benne, hogy így nem szabad, így nem lehet, így nem érdemes. Sportolni se, élni se.

Ahhoz azonban, hogy mindeme hatás érvényre juthasson, meg kell teremteni a sportolás kereteit. Mert magától nem megy. Már nem akar minden fiú futballista lenni, a srácok nem mennek el a toborzókra, ezért meg sem hirdetik őket. Ha Farkas Jancsi a 2000-es évek elején cseperedett volna fel, nemhogy a braziloknak nem lő világbajnokságon bődületes kapásgólt, talán labdába sem rúg soha. A harmadik évezredben a tehetségeket először fel kell fedezni, másodszor fel kell nevelni. A jelenleg tartó kézilabda-vb-n a tizenkilenc éves Máthé Dominik sem robbant volna be a svédek elleni hat pompás góljával csak úgy, véletlenül – hiszen nem a fűből nőtt ki, egyedül, a saját szórakozására hol és hogyan kezdett volna el kézilabdázni?

Ma már a grund, a kapuként szolgáló két fél tégla, a fekete salakos vagy bitumenes pálya, a kocsisként káromkodó, mindenben csalódott edző, az előző korosztály által levetett, többszörösen elhasznált mez senkit sem vonz, csak riaszt. Elsősorban a szülőt, és ő dönt a kicsi gyermeke helyett. Ezért először őt kell megnyerni, méltó körülményekkel, létesítményekkel, alkalmas szakemberekkel, frissen mosott, vasalt egyenszerelésekkel.

Mindez nagyon sok pénzbe, munkába, energiába kerül. Viszont mindent megér. Hiszen nincs annál jobb, nagyobb hozamú és üdvösebb befektetés, mint tiszta embereket nevelni.