Álom az évről – Csinta Samu publicisztikája

Kezdődött minden azzal, hogy a bécsi újévi koncert tv-közvetítésének magyar műsorvezetője, Bősze Ádám fontosnak tartotta kiemelni, hogy a világraszóló Strauss-egyveleget kísérő táncbetétek egyik szereplője a bécsi opera balerinája, a sepsiszentgyörgyi Ledán Eszter. Az információ nemcsak azért ütött szíven, mert földim az említett légies jelenség, hanem mert még sohasem hallottam ilyen jellegű pontosítást. Sportolókról még csak-csak, de ebben a műfajban nem emlékszem hasonló precedensre. Az sem lett volna teljesen mellékes adalék, hogy a szőke hölgy a budapesti balettintézet „terméke”, de kezdésnek ez sem rossz, gondoltam. Arról nem is beszélve, hogy bebizonyosodottnak éreztem: nem hiába nézem immár évek óta a január elsejei adást hol éber figyelemmel, hol a szilveszter éjszaka tudatmódosító következményeivel viaskodva. S tudatom: személyes részvételemnek a bécsi koncerten továbbra is megingathatatlan helye van a bakancslistámon, ha valakinek netán ez irányú konstruktív ötlete támadna.

Szóval jó irányba indult az esztendő, csak tartson is ki – könyveltem el. Gyermekkoromban persze minden más volt, folytatnám legszívesebben, ha nem lennék biztos benne, hogy tíz emberből tizenkettő biztosan félreért. Például azért, mert a téli örömök sok mindent képesek kárpótolni, de a futballt csak pillanatokra, márpedig anno egyszerűen elviselhetetlenül hosszúnak éreztük a bajnoki szünetet. Gondoljanak csak bele: március dereka, hát ki bírja ki addig? Most nincs ilyen gond, február hajnalán már indul is a verkli. Inkább az okoz verejtékes rémálmokat, hogy ebben a kegyetlenül korai időpontban lesz-e vajon játékra alkalmas pálya. Tudom, persze, hogy ma már a gyepszőnyegek többségének minőségéről nem kizárólag a Fennvaló van hivatva gondoskodni, földalatti erők is képesek tenni afelől, hogy az időponthoz képest természetellenesen zöldelljen a fű.

Már persze ahol van pályafűtő-berendezés, mert azért a Kárpát-medence nem minden szeglete részesült egyelőre a civilizáció eme áldásában. A román bajnoki első osztály nagy részét még mindig csuklásra kényszerítő produkcióval kirukkoló Sepsi OSK például a múlt télen még nem. Önhibáján kívül, a hazai mérkőzései színhelyéül szolgáló, a hetvenes évek elején épült városi stadion gazdája, a román állam képviselői részéről a korszerűsítésnek még a szándéka sem jelentkezett. Nem volt ez másként az első ligás mérkőzésekre való alkalmassághoz szükséges egyéb elemi feltételek kialakítása tekintetében sem, legfeljebb – némi akadékoskodás után – kegyesen megengedték, hogy tessék, a klub invesztáljon, ha már ennyire akarja a sportbázist modernizálni. Így kapott valahogy csaknem ötezres, esti találkozók játszására is alkalmas stadiont az együttes és szurkolótábora, illetve folyamatos idegbajt a tél viszontagságaival küszködő karbantartó személyzet. Értsd: valamennyi lapát- és seprűhasználatra képes férfiember a tulajdonostól a szertárosig.

És álmodtam... Például arról, hogy bár 2019 során sokszor volt forró a helyzet, míg elolvadtak az utolsó hóbuckák is, sikerült kibekkelni a legvehemensebb támadásokat is, egyetlen mérkőzés erejéig sem kellett feladni a hazai pálya előnyét, fűtött, idegen pályára vándorolni. A Sepsi OSK a bajnokságban az első hat közé került, aminek szakmai jelentőségéről, csapatépítési perspektíváiról hosszan lehetne értekezni, közönségboldogító dimenzióiról azonban csak a szurkolótábor tudna igazán hiteles beszámolót nyújtani. Mert a számok – bármennyire csalhatatlanok is – vajmi keveset árulnak el. Annak az őrült menetelésnek legfeljebb a töredékét, amelynek pillanatnyi szakaszában egy legtöbb dimenziójában magyar identitású csapat gyakorlatilag az ország bármelyik nagy múltú, illetve léptékekkel erősebb anyagi hátterű együttesével képes felvenni a harcot. És nemcsak egy-egy meccs erejéig, de a teljes sorozat maratoni megméretésében is.

Arról is álmodtam, hogy 2019 végén hál' istennek úgy írhatok majd a télről, mint a lidérces katonakorról, amelynek borzalmait hősies emlékké varázsolta az idő. Az év folyamán ugyanis a városi stadion végre a város tulajdonába került, amitől egy csapásra úgy érezhették a klub vezetői, hogy mégsem feneketlen kútba dobálták a korszerűsítésre áldozott hatalmas összegeket. A feltúrt játéktér képe pedig egyenesen megnyugtatóan hatott a nyár folyamán: fűtésberendezés került a gyep alá, vége a cidrizésnek, az időjárás-előrejelzések hisztérikus böngészésének, a műanyag fóliák ide-oda húzogatásának.

Talán bele is sajdult volna az ember szíve, hogy már csak egyetlen tél megszelídítésére nyílt alkalom, ha nem tudná, új éra kezdődik. Az év folyamán ugyanis kinőtt a földből az új stadion, amelyet legkorábban 2020 tavaszán vesz majd birtokba a klub, de attól már itt van, szinte kéznyújtásnyira, mint karácsonyi álom, amelynek beteljesüléséig már csak egyet kell aludni. Ígéretesen alakul, a jövő ígéretét hordozza, egyben az anyaország Kárpát-medencei magyarságra való odafigyelésének újabb bizonyítéka. És ami nem kevésbé örvendetes: a többségi hatalom képviselői egyre fokozódó elismerésének közepette. Valahogy így: ha már mi nem vagyunk képesek rá, vegyünk példát azokról, akik tudják, hogyan kell és lehet gondoskodni a határokon kívül szorult nemzettársakról, hogyan lehet perspektívát nyújtani egy kisebbségi sorsba kényszerült közösségnek. Ez lesz az az otthon, amelybe bárkit nyugodtan el lehet majd hívni vendégségbe. És innen nézve talán nem is olyan nagy baj, hogy az elődöntőben vége szakadt az idei kupamenetelésnek. Majd jövőre, és még sokáig...

De felülírta az egyszeri és megismételhetetlen csoda tézisét a szomszédvár, Csíkszereda is. A Dinamo Bucuresti elleni messze hangzó 2018-as kupasikert ugyan nem követte újabb bravúr, de talán épp ettől kap még egy ideig különleges patinát az emlék. Hogy nem örök patinát írtam, az kizárólag azzal magyarázható, hogy időközben a csíkiak is osztályt léptek, és immár mindössze egy szint választja el őket attól, hogy elfeledtessék a világgal az egyszer volt Budán kutyavásár érzetét. Mindezt alig több mint hat évvel a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiával kötött együttműködési megállapodás aláírása után.

Persze nem csak futballt lát, aki széttekint a behavazott erdélyi tájon. Mondhatni a világ rendje szerint a Sepsi-SIC sorozatban negyedszer is megszerezte a román női kosárlabda-bajnokság aranyát, a Csíkszeredai Sportklub is biztosan ül a hokitrónon. A Székelyföldi Jégkorong Akadémia nyolc központjában zajló munka több száz gyermeket vonz, a székelyudvarhelyi hagyományokon állva építkezik a Székelyföldi Kézilabda Akadémia, a sepsiszentgyörgyi női kosárlabdázás hullámhegyén pedig elkezdte külhoni tevékenységét a Rátgéber László alapította Nemzeti Kosárlabda Akadémia.

S hogy miről álmodtam még 2019 kapcsán? A láthatóságról mindenképpen. Arról, hogy a közszolgálati sportcsatornán immár valamennyi jelentős külhoni magyar identitású csapat mérkőzéseit nyomon lehet követni, ami a sportélményen túli lelki kötődést is képes kialakítani abban, akiben még nincs, illetve erősíteni abban, akiben már régóta ott él. E láthatóság segít elvinni bennünket abba az állapotba, hogy ne kuriózumként kezeljük valakinek az erdélyi, felvidéki, délvidéki vagy „kárpátaljasi” származását. Mert ők – tudósok, művészek, sportolók és mások – mi vagyunk, mi pedig ők. Mint ahogy ma már talán mindenki a normalitás állapotaként kezeli, ha az időjárás-jelentésben a gyergyóalfalusi mínuszokról a Kékes tetői hóhelyzettel együtt értesülünk.

Ha már így szerteszóródtunk ebben az elmúlt szűk száz esztendőben...