Ismerősöm 24 esztendős fia automata vérnyomásmérőt kapott karácsonyra. Örült neki, mint mondta, ezzel a szerkezettel máris nyugodtabban feszülhet neki a zajos hétköznapoknak. A srác enyhén szólva duci, szeret számítógépezni, jókat enni, energiaitalt inni, slukkolni az e-cigit, megy a bulizás, s persze őt is „megkóstolta” már az egyetemi évek utáni első stressz a divatosnak mondható „multikulti munkahelyen”. Okoskodhattam volna, hogy a vérnyomásmérő igencsak bárgyú ajándék egy amúgy deli legénynek, szerintem lenne más módszer is arra, hogy a 151/91-es értéket és az első ünnepi mérés alkalmával fennhangon kihirdetett 112-es pulzust (az ajándékozás izgalma ugyebár…) a normál érték közelébe szorítsa vissza a fiú, de csendben maradtam. Több okból. Legfontosabb indoka a részvétteli hallgatásomnak, hogy néhány éve még magam is éppen ugyanitt tartottam (sőt, még ennél is rosszabb volt a helyzet, ugyanis egy őszinte pillanatban sportos berkekben a fejemhez vágták, hogy olyan dagadtan, amilyen vagyok, körülbelül 12 évet veszítek a még hátralévő napjaimból, és ekkor bevillant, ha igaz a jóslat, tulajdonképpen a végét járom), másrészt mert tudom, hogy az emberek hozzáállását a saját életükhöz akkor sem tudom érvekkel meghajlítani, ha feszítővas-keménységgel próbálom meggyőzni őket arról, hogy mozogjanak.
A ma embere ugyanis gyenge.
Akaratban mindenképpen.
Persze, mitől is lenne erős akaratú, ha az akaratát körülveszi a gyógyszerekből, tudományos módszerekből, étkezési csodaszerekből, fogyókúrás tanácsokból, kenceficékből, serkentőkből, nyugtatókból, diagnosztizálásból, talpbetétekből, térdvédőkből, fogyiövekből, kompressziós hacukákból emelt fal – no, hát innen próbáljon meg bárki is kirángatni egy egészségtelenül élő, táplálkozó, létező figurát.
Lehetetlen.
Azok ugyanis, akik a reménykedés sugarával vásárolnak az amúgy egészséges gyereküknek vérnyomásmérőt, ugyanezzel a megingathatatlan hittel veszik meg az önajándékozás apropóján a gigantikus méretű futópadot a nyolcadik emeleti panellakásba, hogy aztán két bekapcsolás és trappolás után a beavatottak és a mindent tudó futópad-tulajdonosok büszkeségével mondhassák, ők bizony már régóta ruhaszárítónak használják. Ugyanitt (mármint a nyolcadik emeleti panelban) a kisebb és nagyobb tároló dobozokban megtalálható még a hájrezgető elektromos hasstimulátor, a narancsbőrt eltávolító kézi készülék, s ha kicsit jobban beletúrunk a kütyühalmokba, felbukkanhat futásimitáló rezegtető pad (a futópadhoz hasonlóan szintén kétszer volt bekapcsolva, mígnem kiderült, hogy valójában túlontúl fájdalmasan erősen dolgoztatja meg a comb- és hasizmokat, az alattuk lakó pedig partvissal verte a plafont, mert a gép olyan frekvenciatartományban működött, hogy a mély, monoton búgástól a szomszédok szinte megőrültek), s persze a napvilágra kerülő valamennyi képzelt betegséget orvosló gyógymód legtökéletesebbike, a piros fényt kibocsátó és egy kandalló melegével sugárzó infralámpa.
Szóval, állt a srác a vérnyomásmérővel a kezében és – szerintem – egy röpke, angyali pillanatig arra gondolt, hogy azért valami megváltozott ebben a világban. Karácsonykor, az ajándékosztás pillanatában azonban a filozofikus gondolatok meglehetősen gyorsan elillannak, ráadásul egy mérés anyunak, egy apunak, egy a nagyinak, egy a vendégnek, úgyhogy olyan nagyon nem is csodálkoztam azon, hogy a srác digitális élettani mutatói egyre inkább közelítettek a kóros érték felé, mígnem lassan, de biztosan csak összejött a már említett 151/91/112, amin aztán egységbe tömörülve lehetett sopánkodni, hogy „Ez magas?”; „Á, ez még nem annyira magas”; „Ez az EU-értékhez közelít?”; „Én azt hallottam, hogy Amerikában már elfogadott a száznegyvenes felső határ is, úgyhogy ez a százötven még elmegy szódával…” – és ez a zsibogás csak akkor szűnt meg, amikor valaki véletlenül megkérdezte tőlem, hogy a nagy ünnepi lakomázás után mit csinálok december 25-én és 26-án.
„Megyek futni, és jó hosszúakat” – csúszott ki a számon, pedig megfogadtam, ha valamiről nem beszélek karácsonykor, az a futás lesz. Ugyanis néhány téma (sport, stadionépítés, futball, egészség, futás), sajnos a legtöbb emberben elindít valami olyan ellenséges érzelemfolyamatot, amelynek konklúziója a beszélgetéscunamiban az lesz, hogy – „...és ne haragudj, Andriskám, de nekem az a véleményem…” – aki fut, annak valami baja van az élettel, s a félbeharapott mondatokban elrejtik még azt a szemrehányást is, hogy baromira haszontalan ember.
Nem főz, nem takarít, nem vásárol be, ergo nem csinál semmit, csak fut.
Reggelente idegesítően elszöszmötöl a pulzusmérővel, pocsol a kulacsba csurgatott vízzel, vacakol a három réteg futóruhával, csősálat húz, kis kerek sapkát nyom a fejébe, felvesz egy vékony kesztyűt és arra egy kicsit vastagabbat, a recés talpú futócipőjéből pedig mindenhová kiszóródnak a tegnapról beszáradt sárszemcsék, és aztán nem szól egy szót sem, hanem becsukja az ajtót, majd előkerül csatakosan, vizesen, ráadásul büdösen másfél-két vagy éppen három óra múlva (ha pedig a hegyen futott, úgy néz ki, mint aki hóban, sárban, avarban hempergett).
Szóval annyit kellett volna mondani, hogy megnézem a „Reszkessetek betörők kettőt”, és akkor észrevétlenül becsúszom a közhelybeszélgetés semmitmondásába. Mondjuk a futástéma így is viszonylag gyorsan eljutott a totális megsemmisítés fázisáig (úgymint: minden futó bolond), így jöhetett a zajongásban az újbóli csendes „én idő”, amely során jobban szemügyre vehettem a srácot, és elgondolkodhattam, mi hiányozhat az életéből, hogy már fiatalon szembesülnie kell a direkt egészségügyi prevencióval, egyszersmind választ kaptam arra a kérdésre, miért vált koravénné a világ. Ez a gyerek – sajnos – nem tudja rávenni magát, hogy elkezdjen sétálni.
S bocsánat, de ha már itt tartok, muszáj annyi kitérőt tennem, hogy a minap láttam egy középkorú, teveszőr kabátos elegáns urat valami egykerekű elektromos masinán suhanni a Bécsi út járdáján, majd egy merész jobbkanyarral felhúzni a Doberdó úton. Rádöbbenhettem, hogy ezzel a pillanattal eljutottunk az evolúciós fejlődés azon fokára, hogy a négykézlábról a talpra állás után már az alsó végtagunkat sem kell használni, úgyhogy innen már tényleg csak egy lépés (pardon, hogy ez a bizonyos lépés az elektromos masinát látva már-már morbid jellemzés), s eggyé válhatunk a számítógépekkel, virtuális lényünkkel pedig örökéletűvé leszünk, egészen addig, amíg egy rövidzárlat véget nem vet a „boldogságnak”.
De vissza az ifjúhoz!
Szívem szerint mondtam volna neki, elég egyszerűen és olcsón megoldhatná a vérnyomással, magas pulzussal kapcsolatos problémáját – elég fiatal még, kezdjen el sétálni. Naponta egy órát töltsön el azzal, hogy csak megy, s talán egy hónap múlva másként látja maga körül a világot, negyedév elteltével (szintén talán) elgondolkodhat azon is, hogy továbbadja (ajándékozza?) a vérnyomásmérőt.
Az ábrándozásból az össznépi óhaj rántott vissza a valóságba: „Na, mérjünk még egyet!”
És mértek.
A vérnyomás tíz, illetve négy értékszámmal alacsonyabb lett, a pulzus viszont maradt 112.
112 – a franc egye meg, hogy mindig ilyenek jutnak eszembe...