Veszélyes üzem – Deák Zsigmond publicisztikája

„Mert magamat kigúnyolom, ha kell,/De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” Sokaknak ismerős lehet a híres orrmonológ záró mondata Edmond Rostand francia költő, író Cyrano de Bergerac című színművéből, azt viszont talán kevesebben tudják, hogy a nagyszerű magyar fordítás ifjabb Ábrányi Emil leleménye. A nagy orrú Cyrano szellemiségének jegyében fogalmazok most úgy, hogy nincs annál eredetibb sportsérülés, mint amelyik a Nemzeti Sport szerkesztőségében éri az embert. Velem épp így történt, sajnos nem sportolás, hanem kézmosás közben, a falról leváló és eltörő tükör hasította fel a kezemet úgy, hogy össze kellett varrni. Túléltem, meggyógyultam, igaz, egy ideig csak egy kézzel tudtam gépelni, illetve képtelen voltam kinyitni az Erős Pista csavaros üvegét, de még az Édes Annáét is.

Viszont szöget ütött a fejembe (szerencsére ezúttal tényleg csak átvitt értelemben...) az „igazi” sportsérülés fogalma, ami mélyebben belegondolva alapvető ellentétet hordoz magában. Hiszen nemcsak a tej, hanem a sport, a mozgás is élet, erő, egészség, a sérülés viszont ennek éppen az ellenkezője. Hozzáteszem, egyben gyakori velejárója, kevés az olyan szerencsés, aki megússza, legyen akár amatőr vagy profi.

Nekem, ha megengednek ekkora nagyképűséget, mindkét szinten megadatott, súlyos károkat nagy mázlimra mégsem szenvedtem. Az ifjú birkózóként a térdemben szerzett kis vérömlenyek fájdalmas hatását ma is viselem, bizonyos szögben térdepelve olyan, mintha tűkkel szurkálnának – ezt kiküszöbölendő lehetőség szerint nem térdepelek bizonyos szögben. A derekam is könnyen megfájdul az évtizedekkel ezelőtt kezdődött csigolyakopásnak betudhatóan; emlékszem, akkor egy-két versenyt ki kellett hagynom, s a klubom menő felnőtt focistáit is kezelő fizioterapeuta néni tett rendbe. Büszke voltam, hogy ugyanazon a gyúrópadon kezeltek, mint az „aranylábúakat”. A fülem eltört ugyan, de nem lett karfiol (a feleségem örül ennek, de néha magyarázkodásra késztet, miért nem nézek ki „rendes” birkózónak), a fejbőröm szintén többször felrepedt, egy-két haj alatti forradás emlékeztet rá.

Nagyjából ennyivel megúsztam, a több mint négy évtizede – szigorúan amatőr szinten – űzött foci azóta beelőzött a sérülésekkel. Egyszer kirúgták a bélést a számból, vérzett rendesen, illetve eltört a lábujjam, az igazi keresztem pedig a combhúzódás, illetve az izomrostszakadás, amikor – maradván az előző hasonlatnál – egy kötőtűt mintha belevágnának az ember vádlijába. Egyik sem kíván műtétet, viszont sokat ki kell hagyni a teljes felépülésig. Így azonban együtt tudtam járni gyógytornára a térdszalagszakadása után lábadozó Lipcsei Péterrel, ami neki nem volt nagy szám, nekem annál inkább örök élmény.

Apropó, szalagok! Lekopogom, azokkal – az izomzatommal ellentétben – szerencsés vagyok, pedig leggyakrabban velük van baj. Kispályás műfüves csapatomban alig akad olyan, aki ne viselne „térd- vagy bokagépet”, egy jó barátom-kollégám pedig külföldi túrán lábtenisz közben roppant meg úgy, hogy hazajőve azonnal kés alá feküdt. Persze én igazi beleérzéssel azóta is állítom, csak azért csinálta, hogy alapos indokot találjon az elszenvedett vereségre... A szakadásnál sem mindegy, hogy milyen, részleges vagy teljes, sőt egy cimborámnál a „részeges szalagszakadás” vetődött fel, miután enyhén italosan szenvedte el. Szegény, ő volt az, aki a kezét is eltörte egy közös futballmeccsen rosszul fogva talajt, jómagam nagy empátiáról tanúságot téve mondtam neki, ne szimuláljon, játsszunk tovább, aztán meg mea culpázva látogathattam a kórházban.

A sérülés sosem jön jól, például amikor megakadályoz egy igazi bravúrt, egy zajos sikert. Viszonylag friss emlékként épp ez történt Eb-ezüstérmes, U23-as Európa-bajnok birkózónkkal, Németh Zsanett-tel az októberi budapesti világbajnokságon: az elődöntőben beszakadt a térdszalagja. „Nyilván nehéz volt feldolgozni, mert mindenáron birkózni szerettem volna tovább – csak éppen nem tudtam. Először nem lehetett tudni, mekkora a baj, úgy voltam vele, máskor is volt már ilyen, hogy kicsit kimozdult a térdem – fáj, fáj, de előfordul az ilyen... Aztán ahogy felálltam, éreztem, annyira fáj, hogy ezzel képtelen leszek akciót csinálni. A tehetetlenség érzése volt a legrosszabb; hogy mentem volna előre, de egyszerűen nem ment...” – szólt a versenyző keserű vallomása.

Szerencsére Németh azóta meggyógyult, ám előfordul, amikor az a bizonyos reccsenés kerékbe töri a pályafutást. Egyetlen aranylabdásunk, Albert Flórián a dánok elleni 1969-es lábtörése után már sosem volt a régi, a már említett Lipcsei Péter Portóból Barcelonába szerződését hiúsította meg térdszalagszakadása. Miklós Edit ígéretes alpesisí-karrierjét fejezte be egymás után bekövetkezett hatalmas bukásai, súlyos lábsérülései miatt, s a sor sportágtól függetlenül szinte a végtelenségig folytatható. De hogy ellenpéldát is citáljunk, Bácsi Péternek a 2012-es londoni olimpia első meccsén a szőnyegen ment szét a térde, a 2013-as budapesti vb előtt pedig leszakadt a mellizma, birkózás helyett szakkommentátor volt. Ehhez képest 2014-ben Taskentben, majd tavaly, immár 35 évesen itthon, a Papp László Budapest Sportarénában világbajnoki címet szerzett, bizonyítva, hogy a legnagyobb traumából is fel lehet állni megfelelő testi-lelki töltekezéssel.

Azt hiszem, nagyjából itt ér össze az amatőr és a profi sportoló sorsa. Elszenvedni a sérülést, végigjárni a remélt gyógyulás szenvedéssel teli stációit, majd folytatni vagy azt, amit korábban, vagy azt, amit az új helyzet enged. Nem megy könnyen. Friss és felkavaró élmény egyik, régóta térdgondokkal küzdő focista csapattársam arca a szokásos évzáró vacsoránkon, amikor a „csékánk” rövid, kedélyesnek szánt beszédében megemlítette őt, mielőbbi pályára lépést kívánva, neki pedig percekig nem jött ki hang a torkán, minden szónál beszédesebben üzent könnybe lábadó szeme. Ilyenkor kell a közösség ereje, ha egyedül nem megy, vagy éppen a pszichológus szakemberé, amit nyilván főképp a hivatásos sportolók vesznek igénybe a folytatás érdekében.

El kell fogadnunk, hogy a bányászathoz vagy az ipari alpinizmushoz hasonlóan, de az élet más területeivel ellentétben a sport is veszélyes üzem. Ritkán hallunk munka közben megsérült bankárról vagy pékről, s általában az operaénekesnek sem a színpadon, ária közben megy el örökre a hangja. A profi pályafutás kényszerű befejezése kétségkívül nagy trauma, ám ha a versenyzőnek van civil „menekülő útvonala”, legalább félig kész terve a hogyan továbbra, túlélhető. Amatőr szinten részben hasonló a helyzet, sőt némileg kedvezőbb, hiszen nem csak az a mozgásforma létezik, amelybe az illető belesérült. Ami nem megy, azt tényleg ne erőltessük, de mást igen, tévút a teljes renyheség választása.

Ahogy telik az idő, eleve egyre kevésbé képes vadulni az ember, érdemes valami nyugodtabb, kevésbé megterhelő, mégis egészséges sportágat választani. No persze itt is akad ellenpélda, amikor a kor nem számít, pontosabban öreg ember nem vén ember: a Nemzeti Sport futballcsapatának egyik közelmúltbeli fellépésén csatárunk sérülését egy hetvennégy éves kapus okozta! A vége szerencsére majdnem happy end – kikaptunk ugyan, ám játékosunk szerencsére nem szenvedett maradandó károsodást, az örökifjú sportemberrel pedig elszívtuk a békepipát, akarom mondani, megittuk a békepálinkát. S közben irigykedtünk, arra gondolva, hogyan fogunk mi sérülést okozni bárkinek is a focipályán hetven felett...