Egy szem cukorka – Malonyai Péter publicisztikája

A napi információáradatban szerényen meghúzódott a seefeldi északisí-világbajnokságról érkező hír, mely szerint összehangolt rendőri akció során öt sportolót őrizetbe vettek. Persze hogy a dopping miatt. Kiderült, hogy egy német bűnözői csoport évek óta vérdoppingra alkalmas szerekkel látta el a versenyzőket. Szintén lekapcsolták Mark Schmidt erfurti sportorvost, akinek őrizetbe vétele kapcsán a hozzáértők megjegyzik, hogy több sportág is érintve lehet a botrányban, mert futballisták, úszók, kerékpárosok, kézilabdázók és atléták is jártak a doktorhoz.

Rögtön beugrott a 2006-os torinói téli olimpia osztrák botránya, a hatalmas rendőri erőket megmozgató doppingrazzia, amelynek során a sífutók szállásuk ablakán dobálták ki a tűket és más árulkodó eszközöket. Még így is 100 injekciós tűt, 30 kisebb csomag gyógyszert és különböző vértranszfúziós eszközöket foglalt le a rendőrség. Volt edzőjüket, Walter Mayert pedig kalandfilmbe illően üldözte a hatóság, az pedig egyáltalán nem mellékes, hogy egy két esztendővel későbbi hír szerint Mayer 290 ezer euróért vállalja, hogy tartózkodik a médiaszerepléstől. Hátha kifecseg valamit, ami kínos – ez a természetes magyarázat, mondhatott akármit az adományozó osztrák üzletember.
Nem egészen hat évtized alatt eljutott odáig a dopping(olás), hogy egy-egy eset, mint most a seefeldi is, ne keltsen feltűnést, ne számítson szenzációnak. Az első nagy(obb) port felverő eset ugyanis 1960-hoz, a római olimpiához kapcsolódik, amikor... De idézzük a korabeli, mai szemmel nézve meglehetős naivitásról árulkodó hírt: „A péntek délelőtt rendezett olimpiai országúti kerékpárversenyen tragikus baleset történt. A 100 kilométeres távon 12 kilométerrel a cél előtt a 23 éves dán Knud-Enemark Jensen eszméletét vesztve leesett a gépéről. Bár azonnal kórházba szállították, alig két óra múlva napszúrás következtében meghalt. Skandinávia 1960. évi országúti kerékpáros bajnokának halála mély megrendülést keltett a versenyzők között. A dán kerékpárosok együttérzésük és gyászuk jeléül visszaléptek a további versenyektől.”

Később persze kiderült, hogy amphetamin volt Jensen „napja”, az pedig a korabeli vizsgálatokra jellemző, hogy nem tudták eldönteni, halálos dózist vett-e magához, vagy a megszokottat, csak éppen közbeszólt a hőség.

Az együttérzés volt az úr az eset után, tiltott szerre senki sem gondolt. Meg aztán más volt még az alapállás az ilyen ügyekben. Jellemző, hogy egy olasz futballista, aki azért került a fegyelmi bizottság elé, mert artikulálatlanul üvöltözött a játékvezetővel, azzal védekezett, hogy nem volt ura a cselekedeteinek, mert – doppingolva volt. Érvelését alátámasztja, hogy egy körkérdés nyomán 1961-ben kiderült, az olasz élvonalban a játékosok 17 százaléka ajzószerrel él, sőt, a klubok kilencven százalékánál edzéseken is divat a dopping.

Ismétlem, a múlt század hatvanas éveinek legelején járunk, mondhatni, a boldog hőskorban.
Legalábbis ami a tudatos, szervezett rásegítést illeti, mert a teljesítményfokozás vágya egyébként örök. Az 1904-es olimpián például az amerikai Fred Lorz kizárását (tizenöt kilométer után gépkocsira szállt...) követően a maratoniban győztes honfitársáról, Thomas Hicksről kiderült, hogy egy autóból táplálták: sztrichninnel, brandyvel és tojással.

Ami bennünket illet, persze hogy nálunk is volt törekvés arra, hogy topon teljesítsenek a hőskor gladiátorai. Futballkörökben például kifejezetten megütközést keltett, hogy Dietz Károly dr. szövetségi kapitánysága idején (1934–1939) a válogatott meccsek szünetében krumplicukrot kaptak a játékosok (a megszokott citrom és feketekávé mellett). Hőskor – mondom, pedig Perlaky Lajos már 1929-ben így írt Korunk sportőrülete című könyvében: „A sport kenyérkereset lett, sőt vagyonszerzési, meggazdagodási lehetőség. A hadimilliomos után bevonult a gazdaság történetébe – a sportmilliomos.”

Írta kilencven esztendeje Perlaky. A jövőbe látott.

Amire mi aligha vállalkozhatunk, a teljesítményfokozás témájában különösen nem. Mert miközben az úri huncutságból bűncselekmény lett, nincs az a büntetés, amely visszatarthatna a doppingolástól. Becslések szerint a sportolók 30 százaléka doppingol, ám csak két százalékuk bukik le – állapította meg egy szakmai konferencia, ami jó esélyt vagy inkább vállalható kockázatot jelent(het) napjaink „sportmilliomosainak”. Mert ne feledjük, változhat a módi, tökéletesedhetnek a vizsgálatok, ám a sportban honos igazság örök: az doppingol, aki lebukik.

Vagy lebuktatják őket. Akadt olyan klasszis, aki vetélytársa ételébe, italába csempészett ezt-azt a válogatóversenyek környékén, tudva, hogy ha kiesik, ő utazhat az esztendő viadalára, esélyt kapva a hírnévre, dicsőségre és persze a pénzre. Igen, mert a pénzé a kulcsszerep itt is. Amióta elborítja a sportvilágot, nem ritka, hogy feljelentgetik egymást még a legjobbak is, mert ne feledjük: egy-egy sport- és szakág szűk világ, nehéz megőrizni a titkokat. Hol van már az az idő, amelyről Harald Connolly, a Melbourne-ben (1956) olimpiai bajnok kalapácsvető beszélt: „Ez zárt világ, mindent tudtunk egymásról, de tartottuk a szánkat. A világversenyeken megjelenő atléták között egyáltalán nem számított különlegesnek az, aki saját gyógyszeres dobozzal érkezett, a dobozban pedig különféle drogok is voltak. Nemegyszer véleményt cseréltünk a témáról, meg cseréltünk mást is... Hogy megértsék: abban a világban, ahol mi élünk, csak az erősek maradnak meg.”

Connollyé is máig ható igazság. No nem a cserélgetésről, a nyíltságról szóló, hanem az erősek megmaradását kiemelő. Az erőt pedig a tiltott szerek megtámogat(hat)ják. Meg persze ölhetnek is. Mint például egy fiatalon, 38 esztendősen elhunyt diszkoszvetőnket, Faragó Jánost. A felesége mondta: „Ott volt a szobájában kifüggesztve az edzésterve, ciklusokra lebontva, grafikonokkal; mellette megjelölve, miből mennyit kell beszednie.” Az eset nem mai, Faragó még a saját szakállára gyógyszerezett. Ma már ez lehetetlen. Legalábbis remélem. Abban bízom, hogy ha már meg nem állítható, legfeljebb fékezhető a tiltott szerek áradata, mindenhol a legjobb orvosok, a legfelkészültebb kutatók segítenek a segédeszközöknél.

Cinikus lennék? Inkább reális. Egyrészt azért, mert hiába nincsenek illúzióim, megdöbbentett, hogy a közelmúltban egy 15 esztendős magyar gyorskorcsolyázó lányt vontak eljárás alá sztanozololt találva a szervezetében, másrészt pedig mert a gyógyszer-kereskedelem jóval nagyobb üzlet, mint világversenyt nyerni, pedig ez utóbbi sem szegényházi farsang. Egy 2016-os közlemény szerint dollármilliárdokról van szó csak az élsportban, még nem beszéltünk tehát az edzőtermekben honos adásvételről.
Táplálékkiegészítők sokaságát hirdetik azzal, hogy hatóanyagaik nem érik el a vizsgálatoknál lévő határértékeket, ez azért árulkodó. Én inkább a táplálékra szavazok, mint a kiegészítőkre, ahogy az asszonyoknál, lányoknál is jobban észreveszek egy-egy szép ruhát, kabátot, mint a láncokat, gyöngyöket, karkötőket. Igaz, sohasem mondtam, hogy korszerű vagyok.

Optimista sem, de ne legyen igazam. És hogy vidámabban zárjam, álljon itt a témához kapcsolódó kedvenc történetem:

„Egy texasi istállótulajdonos benevezi a lovát az ascoti derbire. Nem sokkal a rajt előtt egy kis fehér tablettát dug a ló szájába. Marlborough hercege, a verseny egyik főbírája észreveszi, és rögtön figyelmezteti:
– Nézze, öregfiú, nálunk az ilyesmi nem megy.
– De kérem, hiszen csak egy szem cukorka volt, tessék, kapjon be maga is egyet!
Amikor a lovak felsorakoznak a rajthoz, a texasi odasúgja a zsokénak:
– Aztán vigyázzon ám erre a lóra, mert ha amúgy igazából nekiered, a Jóisten sem éri utol. Legfeljebb Marlborough hercege...”

Ennyit a lovakról.