Az Észvívó tragédiája

Az első világháborúban a gyógyszertáros famíliából származó Tersztyánszky Ödön megjárta a frontot, ahol tüdőlövés érte, és a szovjet fogságból való szökés közben jobb karja is súlyosan megsérült. Az előbbiből (akkor még azt hitték...) teljesen felgyógyult, az utóbbiból fakadó hiányosságait pedig vasakarattal pótolta, és bal kézzel is megtanult írni, célba lőni – no meg vívni. És hazatérte után természetesen alezredesi rangot kapott (az 1. Honvéd Gyalogezred parancsnokhelyettese volt Galíciában), továbbá a vitéz Nádasi előtagot is felvehette, ahogyan azt a fronton hősiesen bizonyító kortársai közül a legérdemesebbek.

Már 28 éves volt, amikor véget ért az első világégés, az 1920-as olimpián ott is lehetett volna a kard mellett a tőrt is kifinomult technikával forgató, „Észvívónak” hívott, emellett a tisztelet hangján, ám némi pikírtséggel „Precíz Ödönnek” becézett vívó. Ám Antwerpenbe a vesztes hatalmak képviselőit még nem engedte be a NOB, így már a kard egyéni magyar bajnoki ezüstérmeseként 1924-re maradt olimpiai debütálása. Két éremmel jött haza, a kardcsapattal ezüst-, a tőrözőkkel bronzérmet szerzett, ám kard egyéniben be kellett érnie a 13. hellyel – kész szerencse, hogy Pósta Sándor révén az aranyérem így is Magyarországnak jutott.

Tersztyánszky olimpiája az 1928-as volt. Egyéniben higgadt és okos vívással Petschauer Attilával szemben nyerte meg az aranyat, de addigra már a verseny során végig veretlen, ihletetten vívó Petschauer, valamint Garay János, Gombos Sándor, Rády József és Glykais Gyula társaságában a kardcsapattal is olimpiai bajnok lett. Már Amszterdamban bejelentette, hogy befejezi a sportot, ugyanakkor a vívószövetség reformtörekvéseinek az élére állt, és kész tény volt, hogy szövetségi kapitány, valamint a válogatóbizottság előadója lesz.

Aztán 1929. június 13-án fatális közeledési baleset részese lett. A Nemzeti Sport szűkszavúan közölte a hírt: „A késő esti órákban szerzett értesülésünk szerint vitéz Tersztyánszky Ödön vezérkari alezredest Solymár környékén súlyos autószerencsétlenség érte. Érdeklődésünkre az Új Szent János kórházból azt a felvilágosítást kaptuk, hogy Tersztyánszkyt késő este súlyos sérüléssel beszállították a kórházba. Világbajnokunk a két lábán szenvedett sérülést, melynek következtében állapota súlyos.”

Tersztyánszkyt éppen egy hadgyakorlatból hozták haza oldalkocsis motorkerékpáron. A solymári országúton egy szénásszekér állt keresztbe, a „fegyelmezetlen és rosszindulatú falusiak” miatt a sofőr elvétette a távolságot, és a motort teljes sebességgel egy fának vezette. Rá­adásul a sérült bajnokot a csak órák múlva sikerült a János kórházba juttatni.

Az elkövetkező napokban eleinte megnyugtató híreket közöltek az orvosok az aggódó országgal, hiszen Tersztyánszky szervezete jól reagált a kezelésekre, és minden kiszivárgott információ azt sejtette, hogy következmények nélkül, gyógyultan távozik majd a kórházból.

„Tersztyánszky állapota, hála Istennek, örvendetesen javul és objektív szemmel nézve, a körülményekhez képest a legjobb. Láza csökkent, az éjszaka jól aludt, fájdalmai nagymértékben csökkentek s úgy látszik, hogy most már semmi előre nem várt komplikáció nem fog fellépni, és teljes gyógyulásában bizakodhatunk. Gyógyulása hosszú időt fog igénybe venni, és fájdalmas lesz, de Tersztyánszky katonásan viseli a kínokat, és minden remény megvan a teljes gyógyulásra. Hogy még egyszer vívhat-e? Erre a kérdésre ma még minden felelet korai lenne, ezt csak a gyógyulás egy későbbi periódusában lehet majd megmondani” – nyilatkozta például a baleset másnapján kezelőorvosa, Bugyi doktor, és a fentiek csak abban az egy pontban sántítanak, hogy Tersztyánszky az amszterdami duplázás után már letette a kardot.

A kórházban csak a családtagjai látogathatták, fájdalmai harmadnapra csökkenni látszottak, és egy kis lázat leszámítva minden a reménybeli teljes felépülést vetítette elő. Június 19-én este aztán hirtelen minden válságosra fordult. „Hirtelen rosszul lett, mire Manniger professzor vezetésével a kórház egész sebészeti kara konzíliumot tartott és megállapította, hogy Tersztyánszky belső vérzést kapott s vérvesztesége olyan nagyfokú volt, hogy elvesztette eszméletét. Az orvosok vérátömlesztést alkalmaztak rajta.” A kezelésre a beteg, úgy tűnt, jól reagál, magához is tért, de baljós árnyként már ekkor ott áll az orvosi szakvélemény: „Reméljük, hogy Tersztyánszky kemény szervezete a vérveszteséggel is megbirkózik...”

Nos, ezt a csatát végül elveszítette a '20-as évek egyik legnagyobb magyar sportolója. Másnap újabb belső vérzés lépett fel – háborúban szerzett tüdőlövése helyén –, és a súlyosan sérült bajnok szervezete nem bírta tovább.

„Valamennyien úgy emlékeztek rá, mint a becsület és a hivatásszeretet megszállott hősére. Az első világháború frontjain is arra nevelte katonáit, hogy az ellenségben is meglássák az embert. Az ellenük fordított fegyvert ne a gyilkolás eszközének tekintsék, hanem a támadók elkergetésének vagy foglyul ejtésének nélkülözhetetlen velejárójának. Bátor helytállásáért soron kívül századossá léptették elő. Az orosz fronton sebesülten esett fogságba és egy szibériai táborba szállították. Innen kalandos úton hazaszökött. A fogolytáborban szerzett betegségéből kigyógyulva, a háború végén ismét a frontkatonák között találhatjuk. A fegyvernyugvás után a kormányzó az elsők között avatta vitézei sorába” – emlékezett rá húsz éve, halálának hetvenedik évfordulóján lánya, dr. Szentirmai Ferencné Tersztyánszky Mária.

A Farkasréti temetőben Szathmáry István sírverse ekképpen emlékezik a Tersztyánszky Ödönre: „Ősi magyar kardunk hőseposza volt rövid élted / Vérzivatar mezején, s bajnoki versenyeken. / És noha szörnyű végzet kardod kiütötte, / Míg magyar él e rögön, hír koszorúzza neved.”

A Nemzeti Sport pedig ezt javasolta a temetés napján a fejfájára: „A legnagyobb magyar vívó, a tökéletes katona és a legsportszerűbb férfi.”

Két nappal halála után, június 23-án vasárnap ezrek búcsúztak tőle Farkasréten. Köztük József királyi herceg, Jánky Kocsárd főparancsnok és Pallavicini György őrgróf, a magyar tábornoki kar képviselői, Karafiáth Jenő, az OTT elnöke, a sportegyesületek és a szövetségek vezérei állták körül a ravatalt.

Mellettük a gyászoló család, felesége és ötéves kislánya, előtte a barátok és tisztelőik. A koporsón Tersztyánszky csákója és gyászfátyolba borítva hüvelyéből kihúzott kardja feküdt. Mellette vörös bársonypárnán kitüntetései – a háború büszke emlékei. Az 1. honvédgyalogezred egyik zászlóalja vonult ki zenével, a ravatalnál Haas István tábori püspök végezte a beszentelést.

Amszterdami csapattársai közül többeknek is hasonlóan tragikus vég jutott. Petschauer Attilát egyes források szerint 1944-ben munkaszolgálatosként halálra kínozták, valószínűbb azonban, hogy szovjet fogságban tífuszban hunyt el, míg Garay János hat nappal a második világháború európai lezárása előtt a mauthauseni koncentrációs táborban halt meg.