Táncrend – Malonyai Péter publicisztikája

A közelmúlt híre, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság közgyűlése egyhangúlag támogatta a bréktánc programba kerülését a 2024-es párizsi játékokra. Köszönhetően a szervezőbizottság elnöke, Tony Estanguet aktivitásának és annak a lehetőségnek, hogy a NOB 2016-ban úgy döntött, a mindenkori házigazda „új, fiatalos” sportágakkal színesítheti az ötkarikás sportágak sorát.

Bevallom, még nem volt szerencsém egyetlen bréktáncversenyhez sem, mégis drukkolok az ötkarikás elismertetéséért. Egyik oka, hogy tavaly, a Buenos Aires-i ifjúsági olimpián honfitársam, Török Enikő egyéniben 11., francia párjával pedig 9. lett. Ne becsüljék le a helyezéseket, hiszen a 18 esztendős hölgy – mint mondja – csaknem tízéves gyakorlásnak köszönheti, hogy eljuthatott a világ élvonalába. A másik indokom edzője, Fodor Lajos. Pontosabban, amit a sportágról állít: „Szabadság. Szenvedély. Érzelmek. Kihívás. Boldogság. Önkifejezés. Csalódottság. Kudarc. Akaraterő. Végzet. És még sorolhatnánk.” Ám a legjobban önmérséklete fogott meg, hiszen hozzáteszi: „Persze ez sok más táncról és sportágról is elmondható.”

És mégis a bréktánc áll kimagasló lehetőség előtt. Mert egy-egy sportágban csúcs, ha ott lehet az olimpián. És szégyen, ha lekerül onnan. Emlékezhetünk még a birkózók 2013-as küzdelmére, hogy ne vágják sutba őket az öt karika jegyében. A veszély valóságos volt. Megúszták, fellélegezhettek, de az eset jelezte, hogy a hagyományok érdeklik legkevésbé a NOB hatalmasait. Hogy mi vezérli őket, nehezen követhető, nálam leginkább a megfelelés vágya. A kornak, a közvéleménynek, a látszatnak – tessék választani. Most éppen az ökölvívás van veszélyben, a birkózáshoz hasonlóan ősi olimpiai sportágat (csak 1912-ben hiányzott a játékokról) megfosztották attól a jogától, hogy saját korifeusai járjanak el a tokiói olimpia ügyeiben – a Nemzetközi Tornaszövetség (FIG) elnöke, a japán Vatanabe Moritari vezette stáb határoz kvalifikációról, lebonyolításról, mindenről.

Az ok árulkodó. A szövetség volt és jelenlegi vezetőjének személye, közelebbről korrupciós és egyéb (bűn)ügyeik háborították fel a NOB-ot, s kényszerítették fenyegetőzésre (kizárás!!!). Nincsenek illúzióim a nagy szövetségek vezérkarának erkölcseiről, de azért nem a sportolókat kellene nevetséges helyzetbe hozni, az ilyesmi a purifikátoroknak sem áll jól.

Aki kikerül – elmerül. Miközben az is tetten érhető, hogy a programalkotásnál a legfőbb ösztönző – a látszat. Olyan ez, mint amikor a rendszerváltás előtt az ország-gyűlési szavazás kiírását megelőzően rögzítették, hogy százalékos arányban hány férfi és nő, fiatal és idős(ebb), értelmiségi és kétkezi (milyen van még?) munkás üljön a padsorokban. Nos, a NOB is figyel az arányokra. A különféle változtatgatások után Tokióban 51.2:48.8 százalék lesz a férfiak/nők aránya, a versenyszámok megoszlása pedig férfi: 48.6, női: 45.8, vegyes: 5.6. A fiúk és a lányok tehát majdnem egyenlő arányban képviseltetik magukat, a feladat éppen úgy kipipálható, mint annak idején mifelénk a szavazásokon.

Aki ott van, verheti a mellét, hiszen olimpiai sportágként kiemelt figyelemre számíthat – természetesen anyagilag is. És persze a győztesek is jól járnak, hiszen nem mindegy, hogy ötkarikásan lesz-e a világ legjobbja valaki, vagy – egyébként. Ahhoz képest, hogy a legendás báró az antik nevelési eszményt igyekezett felújítani az olimpiával, eléggé messzire kerültünk Coubertintől. „A szellem és az izom régen különvált frigyét szeretném feléleszteni” – áll emlékirataiban, s az is, hogy az ifjaknak rendelkezniük kell „az antik világéhoz hasonló etikával, amely a lovagkor bizonyos szakaszában is létezett”. Coubertinnél az olimpia csak eszköz – „az erkölcsi nemességnek és tisztaságnak, valamint a testi erőnek és derekasságnak egyaránt iskolája”.

Az eszközből egyértelműen cél lett, magától értetődően, hiszen az egzisztencia mindenekfelett. Nem rossz üzlet olimpiai bajnoknak lenni, ám emiatt ne törjünk pálcát a sportolók felett. Már csak azért sem, mert ez az a fejezet, amelyik talán leginkább hajaz az ókori hagyományokra. Az akkori bajnokoknak szobrot emeltek, ám fontosabb volt, hogy nem kellett adót fizetniük, ingyenjegyet kaptak a színházi előadásokra, államköltségen éltek, pénz- és természetbeni juttatásokban részesültek. A háborúban – ne feledjük, az ókorban vagyunk – ha fogságba estek, azonnal és váltságdíj nélkül szabadon bocsátották őket.

A bajnokok tekintélye ma is tetten érhető, nálunk különösen. Az olimpiai siker mindig a sportmozgalom középpontjában állt. Jellemző, hogy a negyvenes évek végén azért láttunk neki a kajak-kenu fejlesztésének, azért szavazták meg a kiemelt támogatását, mert a sportvezetőség úgy vélte, ebben a sportágban könnyebb betörni a világ élvonalába, mint másutt. Akinek pedig sikerült – és ez már valamennyi sportágra igaz –, megérdemelt minden földi jót.

Természetesen nem csupán nálunk, így aztán egyre erősebb lett a verseny. És egyre több a pénz – nem csupán a jutalmazásra, a felkészülésre is. Egy tanulmány szerint az ötvenes évek végéig a futballt leszámítva a sportágakat még nem fertőzték meg az anyagiak, mondhatni, mellékes szerepet játszottak. A sportolót egyéni és – nem túlzás – nemzeti ambíciók vezették. A kimagasló tehetségeké lett a győzelem, érthetően, hiszen hol voltak még akkor a rendszeres napi kétszeri edzések. Később már a szorgalom legalább akkora szerepet játszott, és ehhez jött még az idő – csak az lett képes a helytállásra, aki az életformáját a sikerek középpontjába állította.

Az állam partner volt ebben, így lett – közhellyel élve – olimpiacentrikus a magyar sport (is). A vezetőség mindent az ötkarikás diadaloknak rendelt alá. Emlékezetes a hetvenes-nyolcvanas évek alapelve, lényege, hogy a csapatjátékokkal nem kell törődni, mert tíz-tizenöt ember csupán egyetlen aranyérmet hoz, míg az egyéni sportágakban egy per egy az arány. Így aztán három csoportra osztották a sportokat. Az atlétika, az úszás, a birkózás, a kajak-kenu, a kerékpár, az öttusa, a sportlövészet, a súlyemelés, a torna és a vívás vitte a prímet, a csapatjátékot a labdarúgás (mindig külön szám) és a vízilabda képviselte, ezek a sportágak úgymond „különleges elbírálást” érdemeltek, miközben a futballt leszámítva az érdeklődés nem verte ki náluk a biztosítékot. Arra ott volt például a kézi- és a kosárlabda, a jégkorong, ám azoknál a „szinten tartás” volt a cél.

A koncepciónak persze voltak torzulásai a népszerűség lesöprése mellett is. Hogy saját példával éljek, amikor egy kollégámmal valamelyik kis faluban arról kérdezgettük a helyi sportkör vezetőjét, hogy szoktak-e pingpongozni, tollaslabdázni, esetleg a kocsma mellett kuglizni a fiatalok, olyan megsemmisítő pillantás volt a válasz, hogy elszégyelltük magunkat. A magyarázattól viszont köpni-nyelni nem tudtunk: „Mint újságíróknak, illene tudniuk, hogy nem mindegy, milyen sportokat fejlesztünk. A sporthivatal világosan előírta, hogy az olimpiai sportágakkal, elsősorban az egyéni sportokkal kell foglalkoznunk, a többi nem érdekes.”

Csak az olimpia számított, pontosabban az arany. Amikor a sportlövő Hammerl László 1964-ben Tokióban nyert, a magyar táborban sokan kérdezgették: „Ez meg ki…?” Ahogy a Moszkvában (1980) győztes társa, Varga Károly esetében is. Ám aztán csak az volt a fontos, hogy plusz egy arany, hét pluszpont a nemzetek versenyében, előrelépés az éremtáblázaton.

Változott persze a világ, ám az nem, hogy a játékok jegyében teszi a dolgát a sportoló. Ma már, ha kijut az olimpiára, az is növeli a presztízsét, azaz: a minden bizonnyal programba kerülő bréktánc képviselői már most kihúzhatják magukat.

Az pedig, hogy nálam a tánc inkább művészet, mint sport, tudják be a maradiságomnak. Ha majd Tokióban nézem, a falra nem mászok tőle.

Még úgy sem, hogy már az is olimpiai sportág.