Örök kapitány – Bobory Balázs publicisztikája

Előre jelzem, ha valaki elfogultsággal vádolna az alábbi sorok elolvasása után, vállalom a kritikát, az írás főhősét nem tudom az objektivitás szemüvegén keresztül nézni. Miért?
Egy kamasz mindig választ magának példaképet, akit aztán a rajongásig szeret, bálványoz, istenít. Belevési a padba a nevét, felfirkálja a falra, gyűjti róla a cikkeket, elolvas és megnéz mindent, ami vele kapcsolatos. És ez a fajta rajongás gyakran kitart egy életen keresztül, persze nem marad ugyanolyan, átalakul és talán elmélyül.

Az én ikonom Alessandro Del Piero, aki a mögöttünk álló hétvégén 50 éves lett.

Ez a szám egyébként hihetetlen, mert úgy vagyok vele, hogy ő kortalan, és egyet jelent a Juventusszal, így bármelyik pillanatban felbukkanhat az oldalvonal mellett, és várhatja, hogy Thiago Motta becseréli egy olyan helyzetben, amikor a „zebrák” végeznek el szabadrúgást az ellenfél kapujától harminc méteren belülről. Alex és a Juve egy és örök megbonthatatlan közösség, kéz a kézben jár, még akkor is, ha 19 esztendei szolgálat után méltatlanul köszöntek el tőle az akkori vezetők, és 2012-es távozása óta a legendának nincs szoros kapcsolata a Juventusszal.

Legyen most a kulcs a 19 esztendei szolgálat, mert a profi világban a hasonló hűségre már alig-alig akad példa. Ecsetelhetjük, hogy Del Piero milyen futballista volt: minden labdaérintése élményszámba ment, a rúgótechnikája a világ legjobbjai közé tartozott, olvasta és látta a játékot, mellesleg gólérzékenységével is kitűnt, nemhiába lett az olasz első és második (!) vonalban, valamint a Bajnokok Ligájában is gólkirály. A szurkolók már csak ezért is imádták, de a képességekkel és a tudással párban álltak az emberi tulajdonságok, amelyeket még az ellenfelek szurkolói is elismertek, és olyan reakciókat váltott ki a kombináció, mint amilyet a 2008-as madridi BL-mérkőzésen láttunk: a Juve a „Capitano” két találatával oktatta a Realt, a lecserélésekor pedig állva tapsolt a spanyol publikum.

Del Pierónak nem voltak sztárallűrjei, nem reklamált túl hevesen, nem ugrott neki az ellenfélnek, nem voltak hangzatos nyilatkozatai sem, sőt, nem is nagyon szeretett szerepelni. Különleges tudását nem domborította ki azzal, hogy bizonyos szituációkra rájátszik, felerősíti, egyszerűen csak focizni akart. A labda számított neki, és az, hogyan verje át az ellenfelet és nyerje meg a mérkőzést.

Tizennyolc évesen ment a Padovából a Juvéba, edzője Marcello Lippi, posztriválisa Roberto Baggio volt. Egy esztendő után utóbbinak mennie kellett, az elnök, Gianni Agnelli belé helyezte minden bizalmát, és ezt Alex sohasem felejtette el neki. Már a sportteljesítménye legendává emelte volna, de kitartása, hűsége az alapja még életművének. Pályafutása során annak az időszaknak a másik korszakos csapata, a Manchester United is többször csábította. Sokáig nem volt miért elmennie, a Juventus állandóan a BL-esélyesek közé tartozott, azonban 2006-ban, az emlékezetes Calciopoli-botrány következtében a torinóiakat kizárták az olasz élvonalból, és Sir Alex Ferguson ismét bejelentkezett. Del Piero a legnagyobb tiszteletadás mellett utasította ismét vissza a skót edzőfenomént arra hivatkozva, hogy ha korábban nem ment, akkor a legnagyobb bajban még úgy sem távozhat, mert szüksége van rá a klubjának. Fabio Cannavaro más utat választott, a Real Madridba szerződött, onnan csábította Alexet maga után, aki csak ennyit mondott: „Egy lovag sohasem hagyja el szíve választottját.” Del Piero így maradt, és a Serie B-ben lett gólkirály, a csapat pedig a pokoljárás után azonnal visszajutott a legjobbak közé.

A minap a szerkesztőségben néhány kollégával arról vitatkoztunk, kik azok a játékosok, akik sohasem kapták meg az Aranylabdát, pedig megérdemelték volna. Ennek kapcsán robbant ki hangosabb szóváltás, hogy Del Piero vagy Franck Ribéry érdemelte volna-e meg jobban pályája csúcsán az elismerést, természetesen én az olasz zsenire szavaztam. Készségesen elismerem, hogy Del Piero egyetlen évben sem volt egyértelmű esélyes, de ha, mondjuk, 1997-ben a Borussia Dortmund elleni BL-döntőt a Juve megnyeri, és ő nem küszködik a tavasszal sérüléssel, felérhetett volna a csúcsra. A müncheni meccsen félig egészségesen „oxizott” gólja a BL fináléinak egyik legszebb találata, de végül nem sokat ért.

Alex aranylabdás álmai talán 1998 novemberében szálltak el végleg, amikor keresztszalag-szakadást szenvedett, és csaknem egy évig pihenni kényszerült. Gyorsasága, robbanékonysága sosem lett a régi, átalakult a játéka, többnyire a technikai képzettségére, játékintelligenciájára és a rúgótechnikájára számíthatott, de még így is kiemelkedett a mezőnyből, továbbra is világklasszis módjára teljesített.

Kitartásának gyümölcse a 2006-os világbajnoki cím az olasz válogatottal. Sokan hajlamosak a 2000-es Európa-bajnoki döntő franciák elleni elvesztését Del Piero nyakába varrni, aki két helyzetet is elpuskázott, és az ellenfél az utolsó pillanatokban egyenlített, majd David Trezeguet aranygólja tényleg aranyat ért. A sors hat évvel később szolgáltatott igazságot. Del Piero már régen lemondott Francesco Totti javára a squadra azzurrában a 10-es mezről – pedig kettejük közül minden szempontból ő ért el többet –, és többnyire csereként számított rá Marcello Lippi. Más zseni unott rágózással várt volna a padon, talán nem is vállalta volna az üldögélést, de Alex minden percben készen állt, és ennek lett a gyümölcse a németországi vb elődöntőjének 121. percében szerzett gólja a házigazdák ellen, amivel biztossá tette csapatának a finálét. Aki akarja, nézze meg újra a találatot, az ellenfél beívelésének pillanatában még a saját tizenhatosán belül védekezik, a kifejelt labda után kezd el sprintelni, és mintegy 80 méteres vágta után görbíti sírásra a német lányok száját a lelátón.

Alázat? Nyilván mondhatjuk, hogy egy vb-elődöntőben nem is kérdés, minden személyes érdeket alá kell rendelni a csapatnak, ám Del Piero számtalan esetben bizonyította, mennyire félre tudja tenni az egóját. Elképesztő nyugalommal és higgadtsággal élvezte a futball minden percét, érzelmei csak góljai után látszódtak rajta, amikor ikonikus örömeinél kinyújtott nyelvvel rohant a szurkolók elé.
Én is elmúltam már 45, és a Del Piero-jelenség egészen mást jelent már nekem, mint a kilencvenes évek közepén. Ebben a világban, amikor a pénz, a külcsín, a közösségi médiaszereplés, az autók, a ruhák, a szilikonmellű és -szájú nők sajnos gyakran az értékmérők, jó visszagondolni arra a futballistára, aki 19 évig kitartott egyetlen csapat mellett, elfogadta, hogy a Torinóban töltött utolsó évében körülbelül annyit keres, mint egy ifiből felkerülő tehetség, mosolyogva és némaságot fogadva köszönt el úgy az otthonától, a Juventus stadionjától, hogy a vezetők nulla gesztust gyakoroltak, és azóta sem ejtett ki egyetlen rossz szót sem a száján a „zebrákkal” kapcsolatban. Magánélete mai szemmel unalmasnak tűnhet, fiatalon elvette csapattársa, Nicola Amoruso testvérét, Soniát, született három gyermekük, és mindenféle botrányok nélkül harmóniában, boldog családként élik az életüket. Nem trendi, ugye?

Az én ikonom elmúlt 50 éves, de csibészes mosolya a régi, bárhol a világon pattan egyet a labda és odahívják, ő megy, beszélget, nyilatkozik, közelebb hozza ezt a csodálatos játékot a szurkolókhoz. Elegáns és visszafogott, de barátságos és hiteles a kamerák előtt is, ahogy azt a pályán korábban megszoktuk tőle.

Félek, hogy a Juventusnak sohasem lesz már ilyen kapitánya, és sajnos az övéhez hasonló pályafutások sem léteznek már. Megváltozott a világ, de Alessandro Del Piero a Juventus drukkereinek örök marad.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!