Sportkor – Szabó László publicisztikája

A történészek élvezettel nevezik el az emberiség történetének egyes korait. És nem pusztán az őskor-ókor-középkor-újkor-legújabb kor történelemórákon alaposan megtanult ötöséről beszélek, ennél vannak lényegre törőbb megnevezések is. A bronzkor, a reneszánsz kora, a felfedezések kora, az ipari forradalom kora vagy éppen a hidegháború kora és még sok hasonló megnevezés talán még pontosabban rámutat az emberiség gazdasági-társadalmi-kulturális fejlődésének egyes lépcsőire. Ezek a kulcskifejezések képszerű eligazítást adnak.

Mielőtt végképp eluntatnám az olvasót, aki nyilván a sport történéseire kíváncsi ebben a lapban – és mielőtt ezzel a botcsinálta historizálással végleg kivívnám a történészszakma, meglehet, jogos haragját – rákanyarodom a lényegre. Ha azt keressük, hogy melyik az az egyetlen jellemző, az az egyetlen meghatározó szó, amely a második évezred végét, a harmadik évezred elejét a legjobban leírja, bátran választhatjuk ezekre az évtizedekre a sportkor kifejezést. Természetesen lehet ezen vitatkozni, mint annyi mindenen, és korántsem kézenfekvő a sporttal jellemezni korunkat, szóba jöhet sok minden más: a digitalizáció kora, az űrkor, az internet kora. Ám aligha tagadható, hogy a sport – és sokféle ága-boga – annyira keresztülfonja a glóbuszt, hogy bátran választhatjuk első számú jellemzőnek. Jó, mondjuk kis elfogultság kell hozzá, de ez talán egy sportnapilap publicisztikájában megengedhető.

Annyi azonban mindenképpen bizonyos, hogy a sport segítségével mindenkihez, bárhol éljen és bármivel is foglalatoskodjék a Földön, eljuthatunk, és megérinthetjük vele. Naponta válnak egyetemes kötőerővé, közös hivatkozási ponttá sportágak, sportolók, sportesemények. Sőt, talán még ennél is tovább mehetünk, a sport segíthet benne, hogy minden, amit mi, emberek jónak, hasznosnak és érdemesnek tartunk, egyre többekhez jusson el.

Ahhoz, hogy szemléltessem, mit értek a fentieken, segítségül hívok egy nemrégiben befejeződő magyarországi, budapesti sporteseményt, a július 30. és augusztus 7. között lezajlott 15. Európai Maccabi Játékokat, hogy annak kapcsán három különösen fontos, a sport által hordozott értékről írhassak. Egyfelől a sport alapvető értéke a versenyszellem, a sportszerű versenyzés, a másik elé kerülés eszméje. Mindaddig, amíg ez azt üzeni, hogy ha képes vagy erősebb, gyorsabb, ügyesebb lenni, mint a másik, legalábbis hozzávetőlegesen azonos körülmények között készülve és versenyezve, addig a sport az egyik legfontosabb emberi ösztönre, a győzelemre, az elsőség, a legjobbság érzése átélésének boldogsága felé hajtja a sportolót. Legyen ez háztömb körüli futás vagy olimpiai döntő. Másfelől a sport egyetemességének, azaz a sport korának szintén fontos értéke, hogy a sport segítségével azt üzeni, mindenki képes lehet, ha mást nem, hát a saját korlátait legyőzni. A számtalan sportág immár szabályok közé rendezett léte, a test és a szellem minden általunk jelenleg ismert képességét megmozgató sokszáznyi mozgás- és gondolkodásforma lehetővé teszi, hogy mindenki megtalálja a maga képességeihez és kedvéhez való sportot. De ha nem kerülsz fel a csúcsra, akkor is részese vagy a sport közösségének. Harmadrészt és végül a sport kora valósággá teheti (és sokban már teszi is) az emberiség egyik legfontosabb ideáját: mindegy, hogy honnan jössz, a sportban és a győzelemben ugyanazok vagyunk.

Talán nem tűnik nagyzolásnak és fölényeskedésnek, amikor azt írom, hogy az Európai Maccabi Játékok megszervezésével azt szerettük volna elérni, hogy a sport korának fenti, fontos jellemzőit (és talán másokat is) megerősítsük a résztvevőkben és a játékokat vendégül látó, figyelemmel követő nézőkben – itthon és külföldön. Egyrészt a négyévente rendezendő Európai Maccabi Játékok nem a csúcssport eseménye. A részt vevő sportolók között többségben vannak az amatőrök, a kedvtelésből sportolók. A Maccabi-sportmozgalom azonban ezeket a sportolókat a sport korának egy fontos, fentebb is említett jellemzője mentén toborozza és „sportoltatja”: a magad szintjén legyen meg benned az egészséges versenyszellem. Azokat győzd le, akik azonos körülmények között sportolnak, mint te, légy a magad szintjén a legjobb, mutass példát a te szintednél feljebb és lejjebb sportolók számára. Másrészt az Európai Maccabi Játékok azért multisportesemény, azaz sok-sok sportág közös versenye (hasonlóan az olimpiához, a paralimpiához, a világjátékokhoz és más sportfesztiválokhoz), hogy a sport egységét mutassa: végtelen a fantáziánk és az élményfogyasztó képességünk, amikor a sportról gondolkodunk, azt élvezzük. Ki ebben jó, ki abban, ki az ehhez a sporthoz szükséges képességeket tartja kiemelkedőnek, ki egy másikéhoz. Harmadszor, ha a legjobb vagy, ha kivívod a győzelmet (és egyébként akkor is, ha harmadik, nyolcadik, hetvenedik vagy utolsó előtti lettél becsületesen küzdve), senkit sem érdekel, hogy honnan jössz. Az Európai Maccabi Játékok (és a kétévente rendezendő Maccabi Világjátékok) a zsidó sportolók fesztiválja. Akik lengyelek, németek, hollandok, magyarok, litvánok, svédek és minden más európai nemzet tagjai. Ha győznek, a nemzetük himnuszát éneklik, és közben a nemzeti zászlón van a tekintetük.

A magyarok közössége, a magyar nemzet sporthőseként tartja számon Hajós Alfrédot, az első olimpiai bajnokot; Weisz Richárdot, az első birkózó olimpiai bajnokot; Fuchs Jenőt, a vívólegendát, akinek életéről nemrégiben készült dokumentumfilm; Guttmann Bélát, aki kétszer vezette BEK-győzelemre a Benficát; Kemény Ferencet, a MOB alapító tagját, a NOB alapító titkárát; Kronberger Lilit, a magyar sport első világbajnokát; „A napfény íze” című filmet ihlető Petschauer Attilát; a sakkolimpiai bajnok Steiner Lajost és a ma is jó egészségben köztünk élő, 98 esztendős, ötszörös olimpiai bajnok Keleti Ágnest. Mindannyian zsidó származásúak, mint ahogyan a magyar sport sok más legendája is.

Amikor győztesként célba értek, a dobogó tetejére léptek, a Himnuszt játszották nekik, a világ ünnepelte őket, akkor számított ez? Nem. Nem számított sem a világnak, sem nekünk, magyaroknak. Mert a győzelemben és a sportban ugyanazok vagyunk. Mindegy hogy honnan jössz, a társunkká válsz, társunkká a sportágban, a versenyben, a nemzeti közösségben.

A sport kora, a huszonegyedik század eleje sem hibátlan kor. Tele vagyunk, az egész emberiség együtt, konfliktusokkal, vitákkal. Ezek egy jelentős része termékeny, hasznos, más része pusztító és káros. Életünk gyorsul, sokfelé ágazik. Annyi minden van, amiben mást gondolunk, mást tartunk fontosnak. Mégis, ebben a korban – amelyik meggyőződésem szerint minden korábbi kornál jobb és szebb – a sport mutatja meg, hogy mindig több van, ami összeköt bennünket, mint ami szétválaszt.

Nem helyes, ha mi, magyarok általában különbnek gondoljuk magunkat más nemzeteknél. De mégis: van néhány olyan dolog, amiben bátran mondhatjuk, hogy többet tettünk hozzá az emberiség közös múltjához és sikereihez, mint más nemzetek. A sport is ilyen, nem szükséges példákkal, számokkal igazolni, tudjuk ezt mi is, tudják más nemzetek is. Ebből következően tehát a sport korában nekünk nagyobb a szavunk – és persze nagyobb a felelősségünk is.

A 15. Európai Maccabi Játékok, Magyarország történetének legnagyobb multisporteseménye sikeres megrendezésével mi, magyarok megfeleltünk ennek a felelősségnek, és újra igazoltuk, hogy a sportban a legjobbak között vagyunk. Igazoltuk, hogy értjük a sport mélységét, azt, hogy minden sportoló érték, akár kocakocogó, akár világcsúcstartó. Értjük a sport szélességét: tudjuk, hogy nincs különbség sport és sport között, és hogy egymást erősítik az együtt, egymás mellett jelenlévő sportágak.

És végül: értjük, hogy a sportban egyek vagyunk. A célba érő sportoló mindannyiunk sikere. És a dobogó tetején, az aranyéremmel a nyakában minden mást elhomályosít a bajnok mosolya.

A sport kora jó korszak. Szerintem nekünk, magyaroknak van kitalálva.