Csodák és gyerekek – Ballai Attila publicisztikája

Minden gyerek csoda. A csodagyerek viszont más kategória. Misztikum, még az eredetét sem ismerjük pontosan. Nem tudni, csodagyereknek kizárólag születni lehet, vagy azzá is válhat egy valamivel átlag feletti képességű baba a környezete, a neveltetése, a belső és a külső ösztönzői alapján.

Illetve akad néhány „természetfeletti” példa, amelynél ez nem kérdés. Michael Kevin Kearney négy hónaposan már beszélt, hat hónaposan azt a diagnózist adta magáról a gyermekorvosnak, hogy „Gyulladás van a bal fülemben”, tíz hónaposan olvasott, hatévesen érettségizett a kaliforniai San Marin középiskolában, tízévesen diplomázott. A dél-koreai Kim Ung Jong – szülei talán nem mellékesen mindketten professzorok – egyévesen ismerte a koreai ábécét és több száz kínai írásjelet, négyévesen folyékonyan beszélt angolul, franciául, németül és japánul, ekkor egyébként már javában egyetemre járt, hatévesen végzett is. Bevallom, némileg hitetlenkedve olvasom az efféle történeteket, de számtalan forrás erősíti meg őket, és egy sem cáfolja. Emellett mindkét zseni ma is él és virul, Kearney még csak harmincöt, Kim már ötvenhét éves.

A minket körülvevő végtelen világ feloldhatatlan kontrasztjaként az egyszeri földi halandó minden dimenziója véges, erősen korlátozott; a neki rendeltetett idő és tér, az elméje, az ereje. Ezért, ha bármilyen formájában találkozik akár a határtalan tehetséggel is, nehezen képes értelmezni és rendszerbe foglalni.

Bach vagy Mozart virtuozitása részben még magyarázható. Mindketten ihletett és ihlető környezetben, a zene bűvkörében nőttek fel, az utóbbinak négyévesen kisebb zongoradarabokat tanított az apja, hatévesen pedig már ő komponált. Amint fennmaradt róla, fél óra alatt sajátított el egy menüettet, egy óra alatt egy szonátát.

Felfoghatatlan. Éppen úgy, mint az, hogy nem egészen tizenhét évesen hogyan futballozhat valaki a Barcelonában. Ráadásul nem is valamelyik klublegenda fiaként, unokaöccseként, hanem a „kies” Bissau-Guineából érkezve. E nem egészen fél magyarországnyi, több mint másfél millió lelkes, kilátástalanul szegény nyugat-afrikai államban született 2002. október 31-én Anssumane Fati, akiről ép ésszel azt sem feltételezhette senki, hogy egyszer eljut Európába, és ott valaki képes lesz helyesen, egy szuszra kimondani a teljes nevét. Na jó, ez utóbbiról talán ő sincs még teljesen meggyőződve, mert Ansu Fatiként fut.

Azaz fut be, nem mindennapi pályaívet. A képességét a teremtőtől és/vagy a felmenőitől kaphatta, de a lehetőséget, hogy kibontakoztathassa, a bátyjától. Ugyanis a fivér, Braim nyert szerződési ajánlatot a Sevillától, ezért kerekedett fel az egész család és települt át Spanyolországba. Más kérdés, hogy Braim mára visszasüllyedt a harmadosztályba és az ismeretlenségbe, de az öcsi tízévesen csatlakozhatott a Barcához, és jelenleg dominószerűen döntögeti egymásra a rekordokat. Július 24-én írta alá első, 2022 nyaráig szóló profi szerződését. Augusztus 25-én, a Betis elleni 5–2 alkalmával szerepelt először bajnoki mérkőzésen; a 78. percben szállt be csereként, a klubhistória második legfiatalabb játékosaként, 16 évesen és 298 naposan. Augusztus 31-én, az Osasuna ellen egyenlítve befejelte első gólját, ezzel ő a csapat valaha volt legfiatalabb gólszerzője. Szeptember 14-én először kezdett a La Ligában, a Valencia ellen a 2. percben gólt, a 7.-ben gólpasszt jegyzett, e duplát ilyen fiatalon senki sem érte el a teljes spanyol élvonalban. Szeptember 17-én, Dortmundban a Bajnokok Ligájában is bemutatkozhatott – természetesen ez is klubrekord – , az 59. percben az ő helyére jött be Messi, és a kép, amint átölelik egymást, bejárta a világsajtót. Roberto Moreno szövetségi kapitány már nem is tagadja, beindult a gépezet, amely a spanyol válogatottba tagolná be Ansu Fatit.

Ámul a világ és hajlamos elfeledkezni Peléről, aki tizenhat évesen robbant be a brazil válogatottba, és még nem volt tizennyolc, amikor világbajnoki címet nyert, a negyeddöntőben (Wales, 1:0) egy, az elődöntőben (Franciaország, 5:2) három, a fináléban (Svédország, 5:2) két gólt szerezve. És ámul Magyarország is, mert hajlamos elfeledkezni Puskásról, Albertről, Détáriról.

Puskás Öcsi tizenhat évesen mutatkozott be a Kispest felnőttalakulatában, és tizennyolc éves kora előtt csak azért nem lehetett válogatott, mert a második világháború végén érthetően nem rendeztek nemzetközi mérkőzéseket.

Albert Flóriánt tizenhét évesen hívták meg a nemzeti együttes keretébe, és éppen betöltötte a tizennyolcat, amikor Baróti Lajos szövetségi kapitány félreintette őt és Göröcsöt, és azt mondta nekik: gyerekek, megyünk Jugoszláviába, itt az utolsó alkalom, hogy bizonyítsatok, ha nem sikerül, kimaradtok. Az ifjú Flóri komolyan vehette a veszélyt, mert három gólt vállalt a 4:2-es győzelemből.

Détári már az én korosztályom, csak egy kicsivel vagyok fiatalabb nála, ezért vele kapcsolatos emlékeim személyesek. Megszállott Honvéd-drukker barátunk, Petyus már akkor azzal fenyegetett minket, amikor ezt a nevet még nem is hallhattuk, hogy még most szurkoljuk ki magunkat a Fradinak, a Dózsának, mert lehet egy-két jó évünk, de ha beérik a Honvéd-ifi csillaga, Döme, éveken át senki sem veheti el tőlük a bajnokságot. Nagyon nem lőtt mellé, se Petyus, se Döme: a Honvéd az 1950-es évek után második fénykorát élve, Détárival 1984-ben, 1985-ben és 1986-ban is besöpörte az aranyat.

Úgyhogy, miközben minden tiszteletünk és hódolatunk Ansu Fatié, legyünk büszkék a mi csodagyerekeinre, későbbi „csodafelnőttjeinkre”. Annál is inkább, mert a futballon messze túlterjed a kisugárzásuk. Egerszegi Krisztina tizennégy évesen nyert olimpiai bajnoki címet Szöulban a keletnémet „tenyésztett” úszók ellen, Gyurta Dániel egy évvel korosabban állhatott fel az athéni dobogóra.

Csernoviczki Éva kislányként csak néző volt Tatabányán az édesapja vezényelte edzéseken, tulajdonképpen azért ücsörgött ott, mert így maradhatott szülői felügyelet alatt. Aztán egyszer csak felállt, mert úgy gondolta, az egyik gyakorlatot jobban meg tudná csinálni, mint akik nap mint nap azt sulykolták. Így is lett, és innen egyenes út vezetett a londoni bronzig, a magyar női cselgáncs első olimpiai érméig.

Kásás Tamásról Kemény Fecsótól hallottam először, és rögvest kíváncsivá is tett, mert hamisítatlan stílusában csak annyit mondott, „a Kásás Zoli fia jár a vízen”. Görbicz Anitát is megelőzte a híre. Róth Kálmán kézilabda-utánpótlásedzőnek újságolta a kollégája, hogy a lakótelepükön egy vézna kislány olyan erővel püföli a labdát délutánonként a garázsajtónak, hogy az majd' beszakad tőle, meg kellene nézni. A folytatás ismert. A kiugró tehetség más formája Kovács Péteré, a huszadik század legjobb magyar férfi kézilabdázójáé. Őt először eltanácsolták, mondván, keressen más sportágat magának, de visszatért, és eltökéltségére, rendíthetetlenségére jellemző, hogy 1986-ban törött kézzel játszotta végig a vb utolsó négy mérkőzését, a döntőt is.

Az ő példája azt látszik igazolni, hogy a virtuozitásnál fontosabb a karakter, a jellem szilárdsága, úgy is fogalmazhatnánk, az igazi tehetség végül így is, úgy is utat tör magának. Michael Kevin Kearney vagy Kim Ung Jong mindenképpen, ők a klasszikus csodagyerekek. Izgalmasabb felvetés, mi történik, ha Mozart falun, állattenyésztő családban cseperedik fel? Vagy ha Ansu Fati bátyját nem szemeli ki a Sevilla? Vagy ha Puskás, Albert, Détári a harmadik évezred szülötte, és nem is találkozik igazi labdával, hanem mondjuk az e-sportok elkötelezett hívéül szegődik? Ha Kásásnak nem adatik meg a víz, Görbicznek pedig a tűz?

Komolyan gondolom, hogy minden gyermekben ott lakozik valamiféle csoda. Ha nem is Barcelona szintű, Aranycsapatba vagy olimpiai dobogóra való. Hanem helyi értékű, akkor is. Döbbenetes lehetőség és felelősség szülő, tanár, edző számára, hogy meglássa és felszínre hozza belőle.