Olimpiafóbia – Deák Zsigmond publicisztikája

„Befeküdtem a lőállásba, aztán... hatszáz!” A maga egyszerű keresetlen módján így magyarázta annak idején, az 1986-os suhli vb kisöbű sportpuska 60 lövéses fekvő számának alapversenyében elért hibátlan, 600 körös világcsúcsát az akkor mindössze huszonegy éves magyar sportlövő, Bereczky Sándor. Ehhez a bravúrhoz a tehetségén és a tudásán kívül nyilvánvalóan kellett az is, hogy egyáltalán ne érezze a tét súlyát, teher nélkül versenyezve jusson el a maximumig. Ám a lövészet – a szakzsargonnal élve – idegi-technikai sportág, amelyben leginkább a feszültséget kell megszokni, s bizony a mieink épp a legfontosabb megméretésen, az olimpiákon tudták a legkevésbé elbírni ezt a fajta lelki hátizsákot, pedig Eb-n, vb-n rendre hozták a jó eredményeket. Hammerl László 1964-es tokiói tündöklése után 1980-ban Moszkvában Varga Károly vélhetőleg Bereczkyhez hasonló lelkiállapotban, a teljes ismeretlenségből előbújva diadalmaskodott ugyanabban a puskás számban, előtte-utána nem lépett dobogóra világversenyen. Nála eredményesebb követői viszont rendre leblokkoltak az ötkarikás lőállásban, míg végre jött Igaly Diána, aki 2000-ben Sydneyben a bronz-, 2004-ben Athénban pedig az aranyérmet „trafálta telibe” a női skeetesek között. Azóta megint semmi, pontosabban csak néhány helyezés az egyébként nagyszerű lövészeinktől, érem nélkül.

Még véletlenül sem a magyar sportlövőkön akarom elverni a port, az „olimpiafóbia” más sportolókon is elhatalmasodhat, akár még az ötkarikás szereplés előtt. Barka Emese súlycsoportjában a legjobb hat-nyolc birkózó egyike, ez év Európa-bajnoka, erre a múlt héten zajló nur-szultani kvalifikációs világbajnokságon leblokkolva képtelen volt kihasználni kiváló sorsolását, amely egyenesen Tokióba repíthette volna. Ritter Árpád szövetségi kapitány – kétszeres Európa-bajnok, vb-ezüstérmes, de az ötkarikás játékokról neki sincs dobogós helyezése – okkal mondta, első három neki rendelt riválisát egy edzőküzdelemben egymás után meg kellene vernie, annyival jobb náluk. Erre a második betusolta... Szegény Barkának előképe is van hasonló esetre, 2015-ben megnyerte az Európai Játékokat, majd a hazai válogatót is a világbajnok Sastin Marianna ellen, ám képtelen volt kihasználni a kvótaszerzési lehetőségeket, s lemaradt Rióról. Edzői szerint egyértelműen szellemileg nem bírta a tétet, azóta is folyamatosan beszélnek vele, pszichológust vonnak be, mert egyszerűen nem létezik, hogy egy ilyen nagyszerű sportoló – Eb- és EJ-aranyat, illetve összesen hét (!) vb- és Eb-bronzot nem adnak ingyen – megint lemaradjon a legnagyobb sporteseményről.

Vajon mi lehet a megoldás? Felhívni a figyelmét arra, hogy az eddigi eredményeit már senki sem veszi el tőle? Tudatosítani vele, hogy ez az egész csak játék, van a sportnál, az olimpiánál fontosabb az életben? Előfordul, hogy épp maga az élet teszi ezt meg, levéve a terhet a sportolóról, aki ezáltal újra szárnyalni kezd. A már említett Sastin Marianna 2005-től 2016-ig tíz világversenyes medáliát gyűjtött, aztán kissé „beragadt”. 2018 elején érkezett a csoda nem egy újabb diadal, hanem a kis Olivér képében, s kiválóságunk immár édesanyaként nyolc és fél hónappal a szülés után 5. lett a budapesti vb-n. Az idén áprilisban bronzérmet szerzett a bukaresti Eb-n, hogy aztán most Kazahsztánban az újabb vb-5. helyével 36 évesen kivívja a negyedik ötkarikás szereplését. A kötelező kalapemelés mellett bármibe lefogadom, neki többek között az jelentette a megnyugvást, hogy pontosan tudta, nincs az az olimpia vagy bármilyen más eredmény-esemény, amely a gyermekénél, a családjánál fontosabb lehet. Paradox módon épp az hozta meg a következő sportsikert, hogy valamit elé helyezett. Pontosabban elé helyezett az élet.

Kozák Danuta is már édesanyaként lett 2018-ban megint világ- és Európa-bajnok, egyben az év sportolója, a szintén kajakos német Birgit Fischert vagy épp a párbajtőröző Nagy Tímeát sem akadályozta meg a szülés a további eredményességben, és a sort hosszan folytathatnánk. Ráadásként az élsportoló apukákat is, akiknek az anyukákkal ellentétben nem alakul át a testük-szervezetük szülőként, hasonlóképp feldobja a gyermekáldás. Aktualitásként megint birkózópéldát hoznék: Lőrincz Tamás 19 éves korától, a 2006-os Eb-aranytól kezdve rakosgatta össze a csodálatos, immár tizenhárom darabos éremgyűjteményét. A 2012-es londoni ezüst alapján őt az olimpiafóbia sem támadta meg, mindenesetre 2016-ot, Riót követően immár édesapaként dobta sutba a fogyasztást, és ment fel két súlycsoportot. Ahogy akkor mondta is, úgy volt vele, sok veszítenivalója már nincs – nos, azóta szinte csak nyer, minden egyes világversenyen érmet, amelyen elindul. Mostani kazahsztáni vb-diadala hab a tortán, a habra az eper pedig Tokióban kerülhet rá. Akkor már, ha minden jól megy, kétszeres apukaként, nehéz elválással a családtól az edzőtáborozások előtt, de könnyű hazatérésekkel s azzal a felszabadító tudattal, hogy bármi is történik a szőnyegen, fontosabb, ami (akik) otthon várja (várják).

Természetesen a sportolók többsége már csak a korából adódóan sem tudja szülőként végigvinni pályafutása zömét, ez csak egy igazán örömteli „alternatív megoldás” többek között az olimpiafóbia leküzdésére. Ami egyébként azért is terjedhet a magyar sportolók között, mert a siker gyakorlatilag egész életre szóló egzisztenciát jelenthet a dobogósoknak folyósított olimpiai járadék képében. A 2004-es sporttörvényben rögzített juttatás az ötkarikás érmeseknek (illetve bizonyos százaléka az edzőiknek, özvegyeiknek) jár, lehet valaki százszoros” világ- vagy Európa-bajnok, esetleg többszörös olimpiai pontszerző, már lemaradt erről a lehetőségről. S bizony akad, akinek ez a húsába vág, a bulvársajtó nemrég kapta fel – sajnos némileg a szenzációsan sikerült nur-szultani kvalifikációs vb ellenpontjaként – az Eb-győztes, vb-ezüstérmes, olimpiai negyedik egykori szabadfogású birkózóklasszis, Bíró László ügyét, aki igen nehéz lakáskörülmények között él annak ellenére, hogy többen, így például volt klubja, a Ferencváros is segít neki.

Aztán az is előfordul, hogy a sportolók feje felett az egymással hadakozó szervezetek döntései teremtenek alapvetően igazságtalan helyzetet. Annak idején a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA nem akarta, hogy az olimpiai labdarúgótorna a világbajnokság „fejére nőjön”, ezért a hatvanas évektől meghozta azt korlátozást, hogy aki pályára lépett már vb-n, nem szerepelhet az olimpián. Az akkor még nagyszerű magyar labdarúgás olyan klasszisai maradtak így járadék nélkül a három ötkarikás arany (1952, 1964, 1968), egy ezüst (1972) és egy bronz (1960) ellenére, mint például Albert Flórián és Mészöly Kálmán. Általánosságban a legjobbak jártak rosszabbul, főképp idősebb korukra, amikor igazán fontos lett volna számukra az állandó kiegészítő jövedelem, s bizony az állam vagy épp az MLSZ nem orvosolta ezt a speciális helyzetet. S ha már speciális helyzet, talán fogalmazhatunk úgy, hogy a magyar kajak-kenuban fel-felbukkanó doppingesetek is részben annak a számlájára írhatók, hogy egy alapvetően amatőr jellegű, évekig kevés pénzt „hozó” sportágban lehet egy esetleges ötkarikás éremmel (amire azért van esély már a csapatba kerüléssel) megalapozni a jövőt. Ez azért hordoz magában némi kísértést.

Ám ez már az olimpiafóbia másik, részben büntetőjogi aspektusa, reménykedjünk benne, hogy Tokióban nem fordul elő ilyesmi velünk, és versenyzőink a lelki teherrel is meg tudnak majd birkózni. Hiszen a legtöbb sportágban alapvető, hogy hírértékben, gazdaságilag és számos más szempontból igazán csak az olimpia számít, ha igazságtalanság, ha nem, ez van, ehhez kell alkalmazkodni.