A sün tüskéi – Malonyai Péter publicisztikája

Valamikor a hetvenes években az volt a vélemény, hogy a tiltott szerek használatának négy oka van: 1. Pénzre és sikerre éhes szülők. 2. Becsvágyó, a mindenkori tanítványokból a lehető legtöbbet kipréselő edzők. 3. Utazni szerető és az állásukat féltő sportvezetők. 4. Lelkiismeretlen sportorvosok.

Ismétlem, a kategorizálás ősrégi, s persze magán viseli az akkori (szocialista) sport jellegzetességeit, de mostanra csak a szülők vehetők ki a körből. Akkoriban ugyanis akadt olyan papa és mama, aki azt mondta az edzőnek, hogy beadhat a gyereknek, amit csak akar, de jöjjön a siker, és persze vele a pénz, a kivételezettség. Maradtak mára a vezetők, edzők, orvosok, tehát tágabb értelemben azok, akiket roppant korszerűségünkben a stáb kitétellel illetünk. A vezetők közé besorolhatjuk még a politikai és államhatalom képviselőit is – legalábbis ha hiszünk a nemzetközi doppingügynökség (WADA) állításainak, amelyek nyomán kezdeményezték Oroszország megbélyegzését.

A szülők azért eshettek ki azóta a körből, mert az ambícióik kevesek ahhoz, hogy akaratuk is legyen, kellemetlenkedhetnek edzéseken, versenyeken, de beleszólásuk nincs a felkészülésbe, leszámítva persze, hogy a gyerek eleinte csak viszi a pénzt (felszerelés, utaztatás satöbbi). A családot most már a versenyző képviseli, aki teljes partner lehet abban, hogy úgymond rásegítsenek a produkciójára.

Jogerős döntés még nincs, de az oroszok várhatóan korlátozva lesznek abban, hogy a sport jóvoltából tegyenek szert (újabb) világhírre, elvégre ha nem vagy ott az olimpián, a futball-világbajnokságon (hogy csak a földkerekség két legnagyobb versenyét említsem) presztízsveszteség a javából, legalábbis a sport, pontosabban a teljesítmény oldaláról közelítve. Ha viszont azt nézem, hogy forog-e az ország neve a világban, a mostani botrány nagyobbat szól, mint tíz ötkarikás aranyérem.

A múlthoz képest feltűnő az is, hogy a megbélyegzés oka nem az, hogy feltűnően sok orosz sportoló bukott meg az ellenőrzésnél, hanem hogy a tiltott szerek – a közlemény megfogalmazásánál maradva – rendszerszinten jöttek-mentek, beleértve a vizsgálati eredmények manipulálását is.

A rendszerszinten kitétel azért fontos, mert ez emeli ki Oroszországot az átlagból. Tiszeker Ágnestől, a Magyar Antidopping Csoport első emberétől ered a megkülönböztetés, aki tiszteletre méltó őszinteséggel tette hozzá, biztos benne, hogy például az Egyesült Államokban és Kínában is nagyüzemi módon terjednek a szerek, ám nem állami jóváhagyással, vagy ha igen – ezt már én teszem hozzá – a hivatalos beavatkozás nem bizonyítható.

Ezzel együtt a modern jogban már nem divat a kollektív felelősség, még úgy sem, hogy éppen Oroszországban szép hagyományai vannak, azaz voltak a faluközösségek (obscsina) megregulázásában. Az pedig a kollektív büntetésnek mond ellent, hogy a tervek szerint a „szabadlábon lévő” orosz sportolók ott lehetnek az olimpián, de nemzeten kívüliként, azaz se címer, se zászló, se himnusz. Ami engem illet, szeretem a tiszta helyzeteket, tehát vagy igen, vagy nem, ám az is igaz, hogy sem az eltiltás, sem az engedékenység nem segít abban, hogy vége legyen a doppingolásnak. Az oroszok nyilván garanciákat adnak majd, visszahelyezik őket a jogaikba, miközben igyekeznek ügyesebben eljárni a vegykonyhák birodalmában, a többiek pedig egyrészt dörzsölik a tenyerüket, hogy nem ők, másrészt pedig óvatosságra intik a szerek körül szorgoskodókat.

A nulla tolerancia olyan szép, mint az örök szerelem, hollywoodi forgatókönyvekben elképzelhető, de a valóság durvább. Jegyében csak a lebukottak mehetnek a kukába, ám ez csak a felszín. A mélyben van élet, s meglehetősen intenzív. A világ csak azokra figyel, akik már nevet szereztek maguknak a (sport)világban, fény, dicsőség, aranyak kísérik az útjukat, miközben a felmérések szerint például az edzőtermekben nem is nagyon titkoltan folyik az adásvétel. Mert az amatőröknél sem hiányzik a vágy, hogy gyorsan jussanak egyről a kettőre, ha ilyen meg olyan szerrel könnyebb, hadd szóljon. Mert az élsport lebukottjait ugyan túlzás áldozatoknak tekinteni, ám nem ők számítanak, az eredményeik csak reklámként szolgálnak – a gyógyszer-kereskedelemnek.

Mert ez a nagy üzlet, az anyagi haszon nem mérhető semmiféle verseny utáni jutalomhoz, járadékhoz, egzisztenciális és erkölcsi elismertséghez. Hogy példával is szolgáljak: bukott már bele nálunk szövetségi elnök abba, hogy más országból kívánta beszerezni a tiltott szereket, mint az elődje, a gyógyszerek útjának megváltoztatása a posztjába került. És láttam Ferihegyen a VIP-várón keresztül, tehát vámvizsgálat nélkül kisiető diplomatatáskás sportvezért a veszélyeztetettnek titulált sportágak egyikéből. Nem ma volt, de ezt csak azért említem, mert a módszerek nyilván csak finomodtak azóta.

Persze nem csupán a szállításban. Az viszont változatlan, hogy nem akad sportoló, aki föltenné a kezét és beismerő vallomással szolgálna. Arra sincs példa, legalábbis tudomásom szerint, hogy a lebukott – büntetőjogi kifejezéssel élve – vádalkut kössön. Igaz, ahogy Tiszeker Ágnes mondja, a versenyzők többsége áldozat, aztán vannak, akik sejtenek valamit, de nem törődnek az egésszel, mások szívesen játszanak a tűzzel, és vannak még, akik tudják, hogy tiltva van a szer, amellyel élnek, de bíznak a szerencséjükben. Ez egyébként tipikus bűnözői alapállás, én nem leszek olyan hülye, mint azok, akik lebuktak – mondogatják.

Mert kérem, tudhatunk mi bármennyit arról, hogy kik, hol és mennyire gyógyszerezik magukat, csak az doppingol, aki – lebukott. Nagyot változott a közvélekedés a hőskor óta. Amikor 1960-ban a római olimpián a dán kerékpáros, Knud-Enemark Jensen eszméletét vesztve leesett a gépéről, s a kórházban két óra múlva meghalt, sokáig tartotta magát hír, hogy napszúrást kapott. Aztán kiderült, hogy a verseny előtt halálos dózisú amfetamint vett be. Azóta nincs olyan nagy viadal, amelyen ne élnénk a gyanúval, hogy a legjobbak doppingolnak, s tetszik, nem tetszik, jó esély van rá, hogy a gyanúnk nem alaptalan.

Elismerem, a tiltott szerek elleni harc erkölcsileg nélkülözhetetlen, ám abban nem hiszek, hogy eljön az idő, amikor a tisztaság lesz az úr. Ráadásul a világszínvonalú teljesítményhez vezető út egyébként sem egészséges. Tűrni kell hozzá a fájdalmat, a pihenésre, regenerálódásra sosincs elég idő, mert jönnek az újabb és az újabb versenyek, az izmok terhelése emberfeletti – és így tovább, és így tovább. A különféle szerekkel ezekbe a folyamatokba avatkoznak be a sportolók és a körülöttük lévők, nincs kétségem, hogy maradandó, esztendőkkel, évtizedekkel később kiderülő károkat okozva.

A szájon át igénybe vett segítség legveszélyesebbjének egyébként én a táplálékkiegészítőket tartom. Mert mondhatja a gyártó, hogy az alapanyagai tiszták, semmi káros anyag sincs bennük, képtelenség, hogy bármi tiltottat kimutassanak a vizsgálatok, akkora üzletről van szó itt is, hogy minden eszköz megengedett.

Ebből következik, itt az ideje, hogy a gyógyszerkereskedőkre csapjanak le az arra hivatottak, nem a doppingügynökségek, hanem a bűnüldözők, csak hát ne gondoljuk, hogy a hatalmas haszonkulcs mögött nem áll kapcsolati tőke – hogy finoman fogalmazzak.

Amíg ez nem történik meg, még enyhülésre sincs esély doppingfronton. Maradnak Arnold Beckett és Manfred Donike örökzöld megállapításai, amelyeket nem először (és nem utoljára) idézek, ha a tiltott szerekről van szó. „Boncolni kellene, az az egyetlen hiteles próba...” – így Beckett professzor az ellenőrzésről, a kölni labor egykori világhírű vezetője, Donike doktor pedig figyelmeztet: „A doppingolt sün már rég a célban van, amikor a kontrollnyúl odaér.”

És ne feledjük, hogy a sün, ha veszélyeztetve éri magát, kevesebb mint egy másodperc alatt összegömbölyödik, és csak a tüskék mindenhol.

Nincs esély ellene.