Jó étvágyat! – Malonyai Péter publicisztikája

Halászlé (harcsa, belsőség, gyufatészta), pulykamell gombamártással, rizs, bejgli (gesztenyés is!).

Ez lesz nálunk a szenteste menüje, csak azért említem, mert akik ismernek, a későbbiekben rám süthetik, hogy vizet prédikálok, és bort iszom. Nos, ha választani lehet, eleve bort iszom, nem vizet, prédikálásról pedig szó sincs. Sőt.

Olvasom a csupasport.hu honlapunkon, hogy a közelmúlt egyik angliai kutatása szerint a gyerekek már az általános iskolában ellustulnak, középiskolás korukra pedig egyre kevesebbüknél van igény a testmozgásra. A kritikus időszak a 6 és a 11 esztendő közötti időszak, akkor csökken jelentősen az aktivitás. Ami minket illet, nem hiszem, hogy nálunk jobb a kép, már csak azért sem, mert az egészségügyi világszervezet (WHO) túlsúlyrangsorában a 4. helyen állunk (az élen Egyesült Államok, Mexikó, Új-Zéland a sorrend).

Megoldás? Természetesen a mozgás és az egészséges táplálkozás – szajkózzák a hozzáértők dietetikusoktól fitneszedzőkig. Remek tanács, úgy avat szakértővé minden prófétát, hogy az érintettek is tudják, mit kéne tenni, csak éppen nem csinálják. Az sem titok, hogy a mozgásszegény életmódban főszerep jut az okosabbnál okosabb telefonoknak, a különféle kütyüknek. És azt is álmából fölkeltve, „szakértői” kinevezés nélkül is mondja egy átlagosan felvilágosult polgár, hogy a példaadás a legfontosabb. Magyarán: amit a gyerek otthon lát, azt tekinti mintának. Főként, ha a szülők szolgálnak jó példával. „Ha el akarjuk érni, hogy a gyermekünk kevesebbet tévézzen, mobilozzon és többet mozogjon, nekünk, szülőknek is életmódot kell váltanunk” – ezt egy korábbi fitneszvilágbajnok mondja, és nem lebecsülve a jószándékát, egyből rávághatjuk: tényleg? És kezdhetünk dolgozni korszakalkotó tanulmányunkon arról, hogy télen hideg van, nyáron meg meleg.

Közhelyekkel telis-tele a világ, ám a megoldás hiányzik. Mert például a szülők példaadása sem feltétlenül hasznos, izgatott, indulatos világunkban a gyereknél akármikor beállhat a dackorszak, és akkor ott a csak azért se…

Ne higgyék, hogy tudom a receptet, még úgy sem, hogy tényleg volt előttem példa a mozgásra. Apám hetente háromszor a szigeti uszodában kezdte a napot, futott egy szigetkört, hasizmozott a tornateremben, masszíroztatott, és úgy ment dolgozni. Hatott rám, kétségtelen, de az jobban, hogy amikor levittek az uszodába, hiába csóválta a fejét az áldott emlékű Vili bácsi, hiába titulált hetente tehetségtelennek (a Dunában úszó tuskóhoz hasonlítgatott), én kitartottam. Tudtam, hogy nem leszek bajnok, de imádtam a társaságot, az uszoda hangulatát. Nem véletlen, hogy miután eltanácsoltak (fogalmazok finoman, elvégre rólam van szó), akkor is ott voltam naponta. Futottam, tornáztam, mint apám – a minta tehát megvolt, de addigra már megfertőződtem a mozgással. Mert amikor levittek az uszodába, csak a megfelelés az apámnak vágya tartott ott, meg a félelem a büntetéstől. Amit nem feltétlenül tartok egyértelműen ideális pedagógiai hatásnak.

Tovább böngészve az adatokat, ott a testtömegindex (BMI). Míg a kicsiknél tíz százalék küzd túlsúllyal, a 11 esztendősöknél már minden második gyerek érintett. Ami azért érdekes, mert aki kiskorában súlyfelesleggel küzd (vagy küzdenie kellene), serdülőként, majd kamaszként is szembesül a gonddal.

Én sem vagyok kivétel, hiába sportolok naponta, a súlyom nem éppen ideális. A BMI varázsa persze engem is elér, bosszant, hogy nem jó a testtömegindexem, még úgy is, hogy a számítások szerint olyan értéket kéne felmutatnom, amilyet még fénykoromban sem tudtam, tehát, mondjuk, huszonévesen. Gyanús nekem a módszer, amibe persze beletartozik, hogy én sem vagyok hős, ami kellemetlen, igyekszem elhárítani magamtól.

A mozgás hiánya mellett természetesen az is számít, hogy mit esznek a fiúk, a lányok. A szülőknek korlátozniuk kell gyermeküket abban, hogy egészségtelen ételeket fogyasszanak, főként a gyorséttermek kínálatától kell megóvniuk őket. Természetesen ez is tudományos vélemény, sőt professzori, ráadásul Angliából. Ezzel együtt vannak kételyeim, nem hiszek abban, hogy a családon belüli étkezési erőszak célra vezető lehet. Hiszen lehetek én akármilyen kemény a gyerekkel, látja, hová járnak a többiek, s még annál is jobban kíván egy-egy hamburgert, mint normálisan. Ugyanakkor a legkedveltebb gyorséttermek és üditőital-gyártók ízfokozókat használnak, sőt – ahogy megsúgta nekem egy volt alkalmazott – addiktív, tehát függőségre hajlamosító anyagokat. Felteszem, engedélyezetteket, de akkor is.

Nincs megállás, tessék csak megnézni, mennyi minden van manapság a felvágottakban, milyen puha a keménysajtok közé sorolt trappista, vizezettek a húsok (súlynövelés), főként a csirkemell, mennyire gyakran cserélnek olajat az éttermekben – és még sorolhatnám a példákat a veszélyforrásokról. És ugyebár a minden evésguru által ajánlott zöldségek, gyümölcsök, úgymond, kezelése sem feltétlenül barátságos, aligha hihető, hogy az üzleti érdek (haszon) mellett főszerepet kapnak az egészség szempontjai.

Visszatérve a karácsonyhoz, ez különösen nehéz időszak. Hogy itt is vannak állati bölcs tanácsok, írnom sem kell. Íme négy közülük. 1. Irány a természet! („Ne tunyuljunk el, sétáljunk sokat a természetben a családdal.”). 2. Óvatosan a kalóriákkal! („Étkezzünk úgy, mint egy átlag hétköznap, többször együnk kis adagokat.”) 3. Együnk vitamint! („Ne hagyjuk le vásárlólistánkról a gyümölcsöt!”) 4. Ne habzsoljunk! („Mielőtt a tányérért nyúlunk, nem árt átgondolni, hogy ez most valóban jólesik-e, vagy csak a szemünk kívánja.”)

Na? Gondolták volna? Szerintem nem csupán gondolták, tudták is.
Ezzel együtt mindenki arra vágyik, hogy ne legyen kövér, a fogyókúrák népszerűbbek, mint valaha. Ugyanakkor több akaraterő kell hozzá, mint a mozgáshoz. Az internetes keresőoldal egy kattintásra 2 010 000 találatot dob föl, kapszulák ezreit kínálja, amelyek szerintem károsabbak, mint a súlyfölösleg, hiszen annak soha sincs jó vége, ha beavatkozunk szervezetünk működésébe. Óriási dolog a marketing, miközben a lényeghez nem kell sok ész: aki fogyni akar, vigyen be kevesebb kalóriát, mint amennyit felhasznál.

Megjegyzem, könnyű annak fogyókúrázni, aki nem szeret enni, nos, én nem tartozom közéjük. Ezzel együtt majdnem tettem egy kísérletet a korszerű (na hiszen...!) táplálkozásra. Azon a télen rengeteg hó esett, így nem tudtam a szabadban futni, lementem egy edzőterembe. Fogalmam sem lévén, mi a teendőm, tanácsot kértem egy roppant kedves hölgytől, aki – szakkifejezéssel élve – olyan szálkás volt, mint a balatoni keszeg. Amikor végeztem a gyakorlatokkal, előbb megdicsért („Szépen fejlődsz majd, mert amolyan muszkuláris alkat vagy”), majd rátért arra, hogy mit egyek. Mint kiderült, főleg magokon kellett volna élnem, ez azért kijózanított, s azzal utasítottam el a tanácsot, hogy nem akarom, hogy csőröm nőjön.

Tudom, igazságtalan vagyok, elnézést is kérek mindenkitől, akit illet, mentségem, úgy nőttem föl, hogy mindenevő vagyok (gumós zápfog, satöbbi...). A mindent persze befolyásolta a boltok választéka, a zsíros, a vajas, a lekváros kenyér főszerephez jutott, de a párizsinak, a virslinek, ha volt, létezett az az előnye, hogy nem volt benni semmi a vegykonyhából. Természetes ízek, tudhattuk, mit eszünk. Ezek után felnőtt fejjel nehéz átállni a magokra, körülbelül annyira, mint a csirkének marhapörköltre tarhonyával.

Mielőtt bárki megbélyegezne, megismétlem, napi programom a mozgás, az evés-ivást ugyanakkor egyáltalán nem vetem meg, ennek alapján vallom: jobb egy edzett kövér, mint egy edzetlen sovány.

És miközben jó étvágyat kívánok a karácsonyi menü(k)höz, kérek némi megértést a sport bigottjaitól, elvégre senki sem bújhat ki a bőréből.

Legfeljebb a liba, ha éles késsel, finoman nyúlunk a combjához.