Isteni regenerálódás – Csurka Gergely publicisztikája

Ha cinikus akarnék lenni, azt írnám: eddig az élversenyzők amiatt panaszkodtak, hogy a nemzetközi és kontinentális szövetségek a mind féktelenebb pénzgyártás lázában égve tönkrezsúfolják a versenynaptárakat, újabb és újabb eseményeket kreálnak, ilyen kupa, olyan torna, amolyan liga, némelyik esemény kihelyezve olajmonarchiákba, távol-keleti piacokra, csak csörögjön a tévés jogdíj és a szponzorbevétel. És persze jutott mindenkinek, igaz, közben a sportolók érezték fizikailag és mentálisan totálisan kiszipolyozva magukat.

Tessék, most lehet pihenni, regenerálódni.

Senki sem kívánta persze, hogy ezen az áron váljék lehetővé az izomzat frissítése, a kisebb-nagyobb sérülések kúrálása és persze a lelki feltöltődés.

Utóbbi ráadásul több mint kérdőjeles – az ugyanis nagyjából körvonalazódik, hogy a sportot sem kerülik el a járvány szövődményei, amelyek rémesen fájdalmasnak ígérkeznek.

Az első jelek már láthatók: naponta érkeznek hírek arról, hol s milyen szkanderozás zajlik egyelőre klubszinten, ahol ugyebár a sportolók többsége – legalábbis a csapatjátékokban – keresi a kenyerét. Eddig az FC Barcelona futballgárdája magasan nyeri a nagylelkűségi versenyt a 70 százalékos bércsökkentéssel (melyhez külön kikötés társult, hogy senkit sem bocsáthatnak el az egyesülettől, és az alkalmazottaknak meg kell kapniuk a teljes apanázsukat), ami még akkor is fantasztikus gesztus, ha különböző sportgazdasági kimutatásokból tudjuk, hogy labdarúgásban a Camp Nouban fordították a legmagasabb összeget a játékosok juttatásaira.

A Premier League-ben eközben 25 százalék környékén készülnek lehorgonyozni, ott speciel az alsóbb osztályú csapatok fennmaradását nevezték meg prioritásként. Némi kontrasztként itthon arról olvasunk, hogy a játékosok sok helyen húzzák az orrukat, például a két férfi kézilabdás élcsapatnál: Szegeden az ügyvezető kiakadt a 30 százalék visszautasításán, és úgy fest, a legszebb MÁV-os és BKV-s sztrájkfenyegetettség időszakát idéző alkudozások zajlanak egy-két százalékon, ami jelen helyzetben, amikor emberek tízezrei vesztik el az állásukat, illetve kapnak lényegesen kevesebb fizetést, kissé visszatetszőnek hat. Veszprémben valahogy levezényelték a mínuszolást, bár változó mértékben, az egyéni tárgyalások eredményeképp – kíváncsi lennék, ez hosszú távon milyen hatással lesz a csapategységre, hiszen ezek az infók szoktak idővel finom méregként beszivárogni fülekbe, kapcsolatokba, s rombolni motivációt, miegymást. Igaz, ahhoz előbb játszani kellene, hogy ennek a megállapításnak legyen valamiféle próbája.

Ha az EHF-en múlik, meglesz a próba, hiszen az Európai Kézilabda-szövetség mindenáron be akarja fejezni a BL-t –, akárcsak az UEFA a futballkupákat, elvégre rettenetes pénzek forognak kockán. És mindenütt írják a vészforgatókönyveket, hogy ha kell, semleges helyszínen, nézők nélkül, bárhogy, csak legyen játék, mert nagyon nem szeretnének pénzeket visszautalgatni televíziós társaságoknak, szponzoroknak, senkinek.

Miközben független cégek épp azt számolgatják, hosszú távon mennyit buknak majd szövetségek, klubok, sporttelevíziók azon, hogy az irdatlan visszaesések után a padlóról feltápászkodó vállalkozásoktól nem jön majd a szponzorbevétel, a tévékhez a reklámköltés, így a jogdíjakra sem tudnak majd annyit fordítani, továbbá az emberek csökkenő pénzköltési lehetősége (kedve…) milyen mély nyomot hagy a jegyárusításban és a különféle csecsebecsékből származó bevételeken (mez, kulcstartó, toll, kutyámfüle logóval)…

Az elmúlt évek őrült vágtájában senkinek, de senkinek sem jutott eszébe, hogy itt még jöhetnek cudar idők. Mindenki srófolt felfelé mindent, amiben akár csak egy krajcárnyi plusz is felsejlett. Emlékszünk még a kilencvenes évekre, amikor Gianluigi Lentini átigazolása kapcsán – 13 millió fontért vette meg a Milan a Torinótól – akkora volt a felhördülés, hogy még II. János Pál pápa is megszólalt, mondván, emberért nem volna ildomos ennyi pénzt fizetni, és hogy a klubok átigazolási politikája egyre istentelenebb? Vagy amikor Sir Alex Ferguson közölte, hogy amíg ő a Manchester United menedzsere, senki sem kereshet heti 50 ezer fontnál többet, mert ellenkező esetben szétfeszülne az öltöző?

Neymar 222 milliós átigazolásánál már a Szentszék sem hallatta a hangját. David de Gea pedig momentán 375 ezer fontot kap hetenként az MU-tól – és ő „csak” a kapus.

Ám ehhez már mindenki hozzászokott. A sport a szórakoztatóipar szerves részévé vált, mégpedig igencsak jövedelmező szegmenssé, amelybe minden magára valamit is adó nagy cég hatalmas pénzekkel száll be, mert a megasztárok világa valóságos kincsesbánya. És persze ügyvédek hada vet papírra hosszabbnál hosszabb szerződéseket, amelyek hemzsegnek a különféle klauzuláktól, hogy adott játékos mennyi időt köteles a klub érdekében marketingkampányokkal tölteni, mennyi időt köteles a sajtó rendelkezésére állni, hány saját szponzora lehet, milyen arányban jelenítheti meg őket a magán közösségi médiafelületein, persze úgy, hogy az egyesület (olykor nemzeti szövetség) partnereinek érdekei se sérüljenek (lásd még: a futballcipő nem része a csomagnak, mert arra mi szerződünk külön az emberünkkel; kösz, nem kell a szövetségi szponzorautó, van saját kapcsolat, úgyhogy ne is várjátok, hogy a tiéteket reklámozzuk, bármennyire is szeretné a cégetek). Nyilván mondani sem kell, hogy a megállapodásokat fogalmazó jogászok, valamint az egészet vezénylő menedzserek, ügynökök, továbbá Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei is gennyesre keresték magukat minden egyes ügyleten.

Most meg ott tartunk, hogy ismét az asztal körül ülnek a felek, és a csökkentéseken izmoznak.

Sok szerződés említ vis maior esetet, én magam láttam is egyet – az speciel egy rendezői megállapodás volt az egyik, nálunk esedékes nemzetközi viadal kapcsán. Abban fel is sorolják, mit értenek ezen: természeti katasztrófákat, súlyos vészhelyzeteket, illetve a végén szerepel egy egészen egyedi tétel: „Act of God”. Azaz isteni cselekedet.

Az angolszász jogban – melynek szellemében a megállapodás íródott – ez létező elem.

Lassan elkezdhetünk morfondírozni azon, hogy nem ennek vagyunk-e tanúi. Avagy a Mindenható is szofisztikáltabb módszerekkel izen az emberiségnek. Az özönvíz kissé drasztikusnak tetszett, a hét csapás helyett meg elegendő volt egyetlen denevérből átköltöző vírus egy vuhani piacon (már ha onnan, már ha ott). De hogy a Föld mintha megszűnt volna forogni, az tény.

Ezernyi elemzés született arról, mi minden döngölődik a földbe mostanság a totálisan globalizálttá vált bolygónkon. A sport egyike volt azon szegmenseknek, ahol a legőrültebb sebességgel lőttek ki a bevételek, keresetek, jogdíjak, jobbra-balra leadott százalékok, és ahol a mohóság időnként alig tűnt mérsékeltebbnek annál, mint ami a Wall Streeten uralkodott a befektetési bankárok köreiben. A 2008–2009-es világválság kapcsán mondta Madame Lagarde, az IMF későbbi vezetője, hogy a „cunami már rég feléjük tartott, amikor New York-i fiúk még azon vitatkoztak, hogy melyik fürdőgatyában menjenek le a strandra”.

Most a cunami nem rajzolódott ki ennyire kivehetően – a hasonló járványok lehetőségéről értekező tudósokra meg ugyan ki figyel, amikor a globális felmelegedést és tengerek élővilágát elrohasztó műanyag szennyeződést sem vesszük komolyan –, ugyanakkor tény, az őrült rohanásban senki sem volt, aki csak egy pillanatra is felemelte volna a mutatóujját, hogy uraim, lassítsunk egy kicsit, gondoljunk esetleg egy olyan időszakra is, amikor nem feltétlenül megy majd ennyire jól. Lehurrogták volna, hogy apám, eszedbe ne jusson a fékre lépni, mert lemaradunk az irdatlan száguldásban.

És elszállt minden, fizetések, jegyárak, jogdíjak – s minden más, így a versenynaptárak is.

Mígnem most kiürült minden. A versenynaptárak, a stadionok, az öltözők, a tévéstúdiók, a menedzserirodák – a kasszák.

Esetleg felfedezhetnénk az isteni tettben rejlő üzenetet. Hogy egy kicsit regenerálódjék mindenki. A környezetünk már elkezdte, turisták tízezrei által máskor vadul koptatott betonozás réseiből diszkrét fűszálak bújnak elő, sokkal, de sokkal tisztább a levegő.

Lehet esetleg tisztább a sport világa is? Képesek lehetünk arra, hogy egy kicsit másképp tekintsünk versenyzőkre és versenyeikre? Nem iparágként, hanem: valódi, normális sportként – újra? Abba nem fog maradni, de esetleg enyhülhet a versenyzők kizsákmányolása, a sport kizsákmányolása; maradna üzlet, mert nem lehet más, csupán a harácsolásjelleg kopna meg. Itthon is.

Amilyen dermesztő a mostani helyzet, legalább annyira jó lehetőség is a klasszikus újrakezdésre. Az a nagy kérdés, hogy amikor végre el lehet kezdeni gyülekezni a startvonalnál, mindenki a saját pályáját akarja-e becsülettel megfutni, vagy leginkább a másik oldalba könyöklésén, bokán rúgásán töri majd magát.

Tény, némi naivitás kell ahhoz, hogy azt higgyük: az istentelenné vált környezetben talán most észreveszik az isteni jelet.