Minden út – Deák Zsigmond publicisztikája

Róma, az Örök Város ebben a hónapban, április 21-én tölti be a 2773. „életévét”, a reá tapadt eposzi jelző tehát igazán jogosnak tetszik. Azon kaptam magam, hogy mostanában az átlagosnál több gondolatom forog a jelenleg mintegy 2.6 milliós itáliai metropolisz, a „világ köldöke” körül (tessék, ez is egy hozzá kötődő kifejezés a rengeteg közül). S nemcsak azért, mert a feleségem az úgynevezett percegő szú taktikával régóta gyengéden, mégis kitartóan rágja a fülemet egy közös római útért, hanem mert ez a terv sok egyébbel együtt a koronavírus miatt momentán nem aktuális. Ráadásul épp Olaszország és részben a fővárosa szenved a legjobban a járvány szorításában, szívfájdító kontrasztot mutat a máskor oly zsúfolt közismert helyszínek, nyüzsgő tömegű utcák, terek mai kongó üressége, kihaltsága.

Főképp szakmámnak köszönhetően volt szerencsém elvetődni a földkerekség jó néhány helyére, Rómába mégsem a sporttal, hanem egyetemi barátaimmal jutottam el egy egész hónapig tartó európai vonatút során 1992 augusztusában-szeptemberében, az otthon végigizgult barcelonai olimpia végeztével. (Mert azt nyilván nem akartam elszalasztani, ha már négy évvel korábban a szöuli játékokat a katonaság alapkiképzőjében „élveztem ki”…). Akkor már csak „hobbista” birkózóként is hatalmas élményt adott kor- és sporttársaim, a nálam egy-egy évvel idősebb Repka Attila és Farkas Péter diadala (meg persze a többi), a hosszú túrára pedig épp egy birkózó cimborám ajánlására nyári újságkihordással kerestem meg a maradék pénzt. Hajnalban felkeltem, az első metróval elmentem az Ecseri útra, a nagy postán átvettem és kivittem a lapokat az Aszódi utcai és a József Attila-lakótelepre, aztán irány a Margitsziget, reggeli foci az uszoda dühöngőjében a haverokkal (későbbi kollégákkal), majd jöhetett tévén az olimpia.

S amint ennek vége lett, indult a vonatozás, amelynek során többek között Köln, Amszterdam, Brüsszel, Luxemburg, London, Párizs (van egy közös fotóm a hús-vér Jean-Paul Belmondóval a Tuileriák kertjéből, becsület szavamra…), Monte-Carlo érintésével valamikor augusztus végén bezakatoltunk Rómába. Örök élmény az Örök Városban, mondhatnám, pedig nem kaptunk túl szakszerű idegenvezetést: felosztottuk ötünk között a kontinenst, „Itália-felelősünk” viszont elfelejtett felkészülni, s amikor valami régi kútról kezdett el zagyválni a Trevi-kút helyett, éreztük, jobb, ha magunk oltjuk tudásszomjunkat. Egyéb szomjunk oltásával sem volt gond, szépen fogyott a bor és a sör, kevéske zsebpénzünket a kempingen és a múzeumi belépőkön kívül (ha épp nem lógtunk be a kijáraton) gyakorlatilag csak erre költöttük. A kaját ugyanis a lejárat szélén ingó, olcsón vett hazai Globus-konzervekkel oldottuk meg, amelyeket átcipeltünk az egész földrészen. A lényeg, hogy az egyik langymeleg római este kissé elszunnyadtam az iszogatásunknak helyet adó padon, a cimborák sem voltak restek, a nyakamra húzták a Gazzetta dello Sport egy jellegzetes rózsaszín példányát, s gyorsan lefotóztak. Ebből két fontos tanulság is levonható: egyrészt az ő „témaérzékenységük” (mondjuk magam sem csináltam volna másként fordított helyzetben), másrészt, hogy bár nemigen tudtunk olaszul, igazi sportrajongók lévén megvettük a helyi szaklapot.

Sőt, amikor hetente hazacsörögtünk édesanyáméknak egy helyi telefonfülkéből (hol volt még a mobil…), mindig az aktuális NB I-es futballforduló után tettük, hogy ő beszámolhasson az eredményekről a friss Nemzeti Sportból. A beszélgetés meg nagyjából így folyt le (amit anyukám mondott, azonnal ismételtem a körülöttem várakozó cimboráknak): „Szia, kisfiam, hogy vagytok? – Jól, de mit játszott a Fradi? – Várjál, apád adja az újságot… kettő egyre verte meg a Békéscsabát. Merre jártok, drágám? – Rómában, de kik rúgták a gólokat? – Ha jól látom, Lipcsei meg valami Telek… Esztek rendesen? – Persze, de mi a többi eredmény? – (Anyám elsorolja) – Köszi, már pittyeg a telefon, elfogyott az aprónk, jövő héten jelentkezünk, a Sportot készítsd be, puszi!”

Maradjunk annyiban, tényleg örök élményként maradt meg számomra az a huszonnyolc esztendővel ezelőtti út, már csak azért is, mert azóta sem jutottam el Rómába. A Forum Romanum, a Colosseum, a Trevi-kút, a Szent Péter-bazilika, a Vatikán, a többi csodás műemlék, az egymásra rétegződő évezredek semmihez sem hasonlító hangulata azóta is fogva tartja a lelkemet. Emiatt is volt szívszorító éppen egy hete végignézni Ferenc pápa koronavírus miatti rendkívüli Urbi et Orbi áldását (amelyben az első tag a városra, azaz Rómára, a második pedig az egész földkerekségre utal). Az idős katolikus egyházfő zuhogó esőben, a máskor tízezrekkel teli, most teljesen üres Szent Péter térrel szembeni lépcsősoron mondta el megrendítő imádságát, könyörögve többek között ama csodatévő feszület előtt, amelyhez már az 1522-es súlyos római pestisjárványtól való megmenekülés is kötődik. Az analógia nyilvánvaló napjainkkal, hát még amikor a bazilika zúgó harangjaihoz egy távoli mentőautó szirénája csatlakozott… S milyen a sportos agyam, egyből elképzeltem hasonló jelenetet egy üresen tátongó stadion, teszem azt a Puskás Aréna előtt egy szintén idős futball-legendával, a gyengélkedő Mészöly Kálmánnal, esetleg a riói Maracana előtt Pelével. Tudom, e kép(zelődés) földhözragadt és világi a rómaihoz képest, de talán plasztikusan mutatja az egyetemes sport jelenlegi általános, járvány sújtotta helyzetét.
Szóval elmarad, pontosabban reményeim szerint csak elhalasztódik az újabb római vakáció, a hasonló című filmklasszikust azonban jó szívvel ajánlom Audrey Hepburn és Gregory Peck főszereplésével.

Mostanában ugyanis itt-ott a televíziós csatornákon felvetődnek hasonlók (nem beszélve az archívumokról), nem csak az utóbbi évek tengerentúli másodvonalas alkotásai. No meg persze élő közvetítések híján a sportadókon is csak korábbi meccseket, versenyeket, sporttörténeti dokumentumfilmeket láthatunk. Érzelmi indíttatásból jómagam a magyar labdarúgó-válogatott 2015-ös Eb-pótselejtezőit, valamint 2016-os Európa-bajnoki szereplését követtem újra figyelemmel. S őszintén mondhatom, megint izgultam, Oslóban beüti-e a hálóba Kleinheisler lövését Nyland kapus, tomboltam a pesti visszavágón Priskin bombagóljánál, s nevettem Böde birkózódobásán. Aztán már az Eb-n alig hittem el, hogy átvészeltük az osztrákok elleni első perceket, Szalai becsúszós és Stieber emelős góljánál megint gombóc volt a torkomban, idegeskedtem, amikor a „ruszki” bíró befújta a szerintem jogtalan izlandi büntetőt, s örvendeztem a hajrában begyűrt egyenlítés felett. A portugálok ellen meg… Gera lövésének minden kockáját ismerem már, a megpattanó góljainkat újranézve egyre inkább a megszolgált szerencse számlájára írom, s noha elismerem Cristiano Ronaldo nagyságát, inkább a bosszúságára koncentráltam, mint klasszis góljaira. A belgák elleni nyolcaddöntőt kihagyom…

Ha pedig a home office-os munka és a meccsnézés közben elgémberedek, képzeletemben Franciaországból visszaugrok Itáliába, a laptop elől pedig a frissen rendelt és otthon összeszerelt római padra. Ez a szakszerű leírás szerint „negatív dőlésszögű pad, amely a lábfej és a térd megtámasztásával ideális feltételeket teremt a hasizmok megdolgozására”. Ezt teszem én is, hisz tudjuk, minden út Rómába vezet. Azt viszont tán kevesebben, hogy a mondás nem az egykori birodalom, a későbbi ország közlekedési és közigazgatási hálózatát szemlélteti, hanem a lélek útját.

Ókori helyett középkori keresztény ihletésű, a jelentése pedig az, hogy különböző módokon is eljuthatunk ugyanahhoz a célhoz.

Az az érzésem, hogy most milliókkal együtt van közös célunk.