Száz éve állt először talpra az olimpizmus

Csak sejteni lehet, milyen felemelő pillanat lesz jövő nyáron, amikor Tokióban egy év csúszással fellobban az olimpiai láng. A mai koronavírus-járványnál is nagyobb kataklizmák után kétszer kellett talpra állnia az olimpizmusnak, a két világháború után. Először – amúgy nemcsak az első világégést, de az azt követő pusztító spanyolnáthát követően is – 1920-ban Antwerpenben, és nem is csak nyári sportágakkal.

MAJDNEM BUDAPESTEN RENDEZTÉK

Amikor 1912. július 22-én Stockholmban befejeződtek az V. Nyári Olimpiai Játékok küzdelmei, még senki sem gondolta, hogy nyolc évet kell várni a folytatásra. Már 1912-ben elkezdődött a rendező város kijelölésének döntési folyamata, és Párizsban, a NOB 16. (a 6. olimpiai) kongresszusán a küldöttek Amszterdam, Antwerpen és Róma előtt az akkori Nagy-Magyarország fővárosát, Budapestet tették a kandidáló városok között az első helyre. De a helyszínről ekkor még nem szavaztak.

Aztán 1914. június 28-án Szarajevóban eldördült a szerb nacionalista diák, Gavrilo Princip Browning FN 1910 pisztolya, kitört a „nagy” háború, és a világon hirtelen minden fontosabb lett, mint az olimpizmus.

Még javában tartottak a Párizs környéki béketárgyalások, amikor az alapító Pierre de Coubertin báró által elnökölt Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1919. április 5-én Lausanne-ben úgy döntött: 1920-ban a belga Antwerpen lesz a VII. Nyári Olimpiai Játékok (igen, VII., mert a NOB máig élő hagyományként nem vette el az elmaradó 1916-os berlini olimpia sorszámát) házigazdája. Négy évvel azelőtt, 1915-ben Lyon is bejelentkezett, de a franciák gyorsan áttolták pályázatukat 1924-re (Párizs nyert is), így a belgák mellett végül három amerikai város, Cleveland, Philadelphia és Atlanta, továbbá a kubai Havanna jelezte informálisan, hogy szívesen lenne 1920-as rendező. Hamar eldőlt az is, hogy a háború bűnösnek titulált vesztesei – azaz Németország, Ausztria, Bulgária és Törökország mellett Magyarország is – csak távolról nézhetik az emberiség legnagyszerűbb játékát.

Még Trianon előtt voltunk, amikor mindössze fél évvel a megnyitót megelőzően, 1920 februárjában pontosították a programot, amelyben utoljára szerepeltek téli sportok is. Az amúgy augusztus-szeptemberi esemény előtt négy hónappal, már áprilisban az antwerpeni Palais de Glace (Jégpalota) műjegére léphettek a műkorcsolyázók és a jégkorongozók. (Száz éve, április 23-án svéd–belga meccsen dobták be először a pakkot, a hokitornát három nappal később Kanada, vagyis a Winnipeg Falcons csapata nyerte meg; a svéd műkorcsolyázó, Gillis Grafström, mivel négy évvel később Chamonix-ban, az első hivatalos téli olimpián is győzött, az egyetlen sportoló, aki ugyanabban a sportágban nyert nyári és téli aranyérmet is; a hölgyeknél győztes svéd Magda Julin pedig negyedik hónapos terhesen lett aranyérmes úgy, hogy a kűrben egyetlen pontozó sem őt tette az első helyre.) A nyári sportok között Antwerpenben feltűnt a lovaspóló, a rögbi és utoljára a kötélhúzás, továbbá bemutató sportként a korfball is. És visszatért a programba az ökölvívás, a gyeplabda és a súlyemelés.

A sürgősséggel, 1919 áprilisában felálló szervezőbizottság élére a 44 éves belga gróf, Henri de Baillet-Latour került, aki NOB-tagként rengeteget tett azért, hogy az olimpiát 1920-ban egyáltalán megrendezhessék. (Később aztán, 1925-ben, Pierre de Coubertin halála után ő lett a nemzetközi olimpizmus harmadik vezetője, és NOB-elnöki posztját egészen 1942-es haláláig meg is tartotta.) Ettől függetlenül Antwerpenben nem fogytak a belépőjegyek, a belgák szervezőbizottsága 600 millió frankot bukott, és még a játékok alatt csődöt jelentett, így aztán például utóbb a NOB sem kapott hivatalos jelentést a játékokról... Két évvel a háború után persze senki sem várt tökéletes szervezést, de a Belgiumba érkező sportolókat kissé meglepte, hogy a versenyhelyszíneket még építik, mint ahogyan az is, hogy többségük zsúfolt szállásokon, összecsukható kiságyakon volt kénytelen aludni.

„A GYŰLÖLET, A HARAG ÉS A POLITIKA…”

A háború után nem véletlen, hogy csupán 29 ország tette tiszteletét Antwerpenben, a nagy hiányzók (köztük a szovjet-oroszokkal éppen élethalálharcát vívó Lengyelország, valamint a NOB által ugyancsak politikai okokból meg sem hívott, kommunistává lett Oroszország) felsorolása mellett illő megemlíteni, hogy az új államalakulatok közül először indult Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a Sporthírlap még a megnyitó után két nappal is azt írta, hogy a jugoszlávok finanszírozási nehézségek miatt távol maradnak, végül futballcsapatuk 11 fővel, csere nélkül befutott, és mindkét meccsét elveszítette…), de debütált Argentína, Brazília (mindjárt meg is nyerte a játékok első aranyát a hadipisztollyal győztes Guilherme Paraense révén) és Monaco, továbbá önálló államként a sportolóit addig ausztrál színekben csatába küldő Új-Zéland is. És indult az új-fundlandi (ma Kanada) maratoni futó, Eric Robertson is, ám mert a brit gyarmat nem volt tagja a NOB-nak, kénytelen volt Nagy-Britannia színeiben futni, és 35. lett.

„A gyűlölet, a harag, a politika voltak a rossz tanácsadók, amelyek a leggrandiózusabb sportvetélkedésből kizárták a központi hatalmakat. De erős a hitünk, hogy utoljára történt. Hisszük, hogy az eljövendő négy esztendőben megtisztulnak a gyűlölet iszapjától a szívek s a sport békés harcmezején, a pályán végre baráti kezet szorítanak egymással azok a nemzetek, amelyek ma az olimpiai tusát vívják – azokkal, amelyeket a gyűlölet és a politika száműzött onnan” – kesergett teljes joggal alig két hónappal a trianoni döntés után a heti kétszer megjelenő Sporthírlap (az 1903-as alapítású Nemzeti Sport csak 1921 januárjában indult újra), amely ha visszafogottan is, de végig beszámolt az antwerpeni eseményekről.

Ez volt az első olimpia, amelyre kizárólag a nemzeti olimpiai bizottságok nevezhették be a résztvevőket, avagy mostantól csak úgy nem állíthatott be a játékokra az egyszeri atléta, hogy helló, jöttem versenyezni. A sportolók a nyári sportok ünnepének augusztus 14-i hivatalos megnyitóján (ahol I. Albert király nyitotta és Désiré-Joseph Mercier bíboros áldotta meg az antwerpeni rendezvényt) először tettek olimpiai esküt (a párbajtőrvívó Victor Boin), első alkalommal kúszott a magasba az olimpiai zászló (maga Pierre de Coubertin NOB-elnök tervezte), és szálltak az égbe a békét szimbolizáló fehér galambok. A labdarúgótornát első ízben rendezték több városban (Antwerpen mellett főleg Brüsszelben, de az olasz–egyiptomi meccsnek például Gent adott otthont), ám a mérkőzések nagy részét két antwerpeni arénában, a döntőt is az Olimpiai Stadionban játszották le. Mármint az első negyven percet, amikor 2:0-s belga vezetésnél a tendenciózusan ellenük ítélő angol játékvezetői hármasra dühös csehszlovákok levonultak, és még ezüstérmesek sem lehettek, mert a NOB diszkvalifikálta őket...

Ugyancsak párját ritkító kuriózum, hogy az amúgy egy hónappal a hivatalos megnyitó előtt, júliusban kezdődő vitorlázóversenyek közül a 12 lábas jolle szeptemberi éremfutamát más országban, holland vizeken, az amszterdami Buyten-IJ kikötőben bonyolították le – tekintettel arra, hogy ebben a számban csak két holland egység nevezett, erre azért volt épeszű magyarázat. (Olimpián ezt leszámítva csak egyszer volt példa arra, hogy két ország is adott helyszínt: 1956-ban a szigorú ausztrál karanténszabályok miatt Stockholmban rendezték a lovaglás versenyeit.) A sportág amúgy természetesen nem a Scheldt-parti, ám szárazföldi Antwerpenben, hanem Ostend partjainál, a Belga Királyi Yacht Klub égisze alatt döntött a helyezésekről. Ebben nincs semmi különleges: a rendező város tengere vagy megfelelő méretű tava híján például kétszer Le Havre és Kiel, továbbá Ryde, Hunters Quay, Nynäshamn, Torbay, Nápoly, Acapulco, Kingston, Tallinn (szovjetként 1980-ban, ma ez is másik ország: Észtország), Long Beach, Puszan, Savannah vagy Csingtao is volt a vitorlázás ötkarikás házigazdája. Ha Budapest az 1920-as rendező, az olimpia futamaira sem a Dunán, sajnos még kevésbé az Adrián, sokkal inkább a Balatonon került volna sor...

OLIMPIAI ÉREM 72 ÉVESEN

Antwerpenben állhatott dobogóra (illetve állhatott volna, ha ezt a szép szokást nem 1932-ben vezetik be) a mindmáig legidősebb olimpiai érmes, a 72 éves svéd sportlövő, Oscar Swahn. 1908 és 1912 impozáns, ősz szakállú futóvadlövő-bajnoka (ez utóbbi győzelme idején 64 éves volt, ezzel a bajnokok között is övé a legmagasabb kor!) szabadságharcunk előtt fél évvel, 1847 októberében született, 1920-ban a svéd csapattal lett ezüstérmes. De a férfi műkorcsolyában bronzérmes norvég Martin Stixrud is a legidősebb érmes a téli sportok történetében a maga 44 évével.

Az angol amatőrök brit színekben három korábbi arany után először bukták el a labdarúgótornát (közülük mindössze négyen lettek néhányszoros nagyválogatottak…), miután a nyitányon 3:1-re kikaptak a lesajnált norvégoktól, ugyanakkor lovaspólóban azért megmentették a birodalom becsületét; öttusában a svéd Gustaf Dyrssen nyert (aki még 1936-ban is bronzérmes lett a svéd párbajtőrcsapattal), a nemzetközi szövetség későbbi (1949–1960) elnöke.

Persze, remek figuráknak sem volt híján az antwerpeni olimpia. A brit Philip Noel-Baker például a megnyitón hazája zászlaját vitte, majd 1500 méteres síkfutásban nyert ezüstérmet, de emiatt még aligha őrizte volna meg a világ emlékezete – ellenben miniszterként felügyelte az 1948-as londoni olimpia szervezését, a hidegháború alatt oly ritka leszerelési kezdeményezéseiért pedig 1959-ben ő kapta meg a béke Nobel-díjat. Noel-Baker mögött a negyedik helyen a csehszlovák Václav Vohralík zárt, aki Vörös Vince néven korábban magyar bajnok is volt. Nem véletlenül írta ezt a Sporthírlap:

„Az eredmény kiválósága még tetézi fájdalmunkat Vörös Vince elvesztéséért. De mind hiába: Cseh-Szlovákia olimpikonját örök időkre ki kell törölni a magyar atléták névsorából...”

A női tenisz egyest a wimbledoni bajnok francia Suzanne Lenglen nyerte meg, aki karrierje során nyolc egyéni Grand Slam-győzelemig jutott, győzött vegyes párosban is, bronzérmes lett női párosban – sajnálhatja, hogy négy évvel később a hazai, párizsi olimpián sérülés miatt nem tudott elindulni. A franciák nagy becsben tartják a századelő legnagyobb női sportolójának emlékét, nevét a Grand Slammé csak 1925-től váló francia bajnokság, a Roland Garros 2. számú pályája és a női egyes győztesének járó kupa is viseli.

Apropó, Lenglen: Antwerpen 2626 résztvevőjéből mindössze 65 volt a nő, de legalább már ott lehettek. A tenisz mellett úszásban három, műugrásban két számban, továbbá a tavaszi műkorcsolyaversenyeken (a párossal együtt „másfél” számban) képviselhették a gyengébb nemet.

Belgium boldog volt, sportolói nyertek 36 érmet, köztük 14 aranyat, és még az sem szomorította el a rendező országot, hogy ebbéli minőségében övé a történelmi tett: az első volt, amely nem zárt az éremtáblázat dobogóján, ezt meghagyta az amerikaiaknak, a svédeknek és a briteknek.

PAAVO NURMI KÉT ANTWERPENI GYŐZELME