NS határok nélkül: ajándék aranyak

Hazánk nemhogy nem volt csonka, de élt és virult a millenium évében, amikor Athén otthont adott az első újkori olimpiai játékoknak – jelzésértékű, hogy az olimpiatörténet első számában, 100 méteres síkfutásban az 1-es rajtszám, majd a végén a bronz, egyben az első magyar olimpiai érem a Róniczban (1886 óta Kisgaramnak, szlovákul Hronecnek hívják) született Szokoly Alajosé lett. És az is természetes, hogy a mai szlovák állam is a sajátjának tekinti.

Mint ahogyan – a teljesség igénye nélkül – az úszó Halmay Zoltán (a Pozsony megyei Dubrava tanyán, Nagymagasfaluban – ma Vyosoká pri Morave – született 1881-ben) 1904-es aranyait, a kassai sportlövő, Prokopp Sándor 1912-es hadipuska-elsőségét vagy a kalapácsvető Németh Imre (a második világháború utáni első magyar olimpiai bajnok, született 1917-ben, azaz még éppen Magyarországon: Kassán) 1948-as sikerét is.

Csoda, hogy beérik ennyivel. Hiszen a kardvívó Zulavszky Béla (1908, 2. hely, született Tőketerebesben), a tornász Aradi (Kmetykó) Lajos (1912, csapatban 2. hely, Kassa), a kardvívó Uhlyárik Jenő (1924, csapatban 2., Pozsony) vagy a gerelyhajító Szepes (Strauch) Béla (1928, 2., Igló) épp úgy a Felvidéken látta meg a napvilágot, mint a vízilabdacsapattal 1936-ban olimpiai bajnok Molnár István (Galánta) vagy Abay Nemes Oszkár úszó (1936, 4x200 gyorsváltó, 3. hely, Magyardiószeg).

A második világégést követően elsősorban azok értek el magyar színekben sikereket, akik a bécsi döntés következtében időlegesen ismét Magyarországhoz kerülő területekről költöztek „haza” az újbóli elcsatolás után. Az 1956-ban a párbajtőrcsapattal bronzérmes Berzsenyi Barnabásra ez nem igaz, hiszen ő még az ántivilágban, 1918-ban született az Ipolyságban. Az 1964-es tokiói bajnok labdarúgócsapat tagja volt a kassai születésű Nógrádi (Neuwirth) Ferenc (1940, labdarúgás), az 1972-es ezüstérmesé a losonci Juhász Péter (1948), a közelmúltból pedig Athén és Peking kétszeres pólóbajnoka, a dunaszerdahelyi kapus, Gergely István képviseli a felvidékieket.

Legendáink között van kárpátaljai is: 1964 pólós aranyérmese, Bodnár András Ungváron, az 1968-ban a női tőrcsapattal ezüstérmes Gulácsy Mária Beregszászon született. A tornász Korondi Margit a szlovéniai Cillében (Celje) látta meg a napvilágot, az 1968-ban Zsivótzky Gyula mögött bronzérmes kalapácsvető, Lovász Lázár pedig talán a legszebb nevű magyar településen: Istensegíts falujában.

Méretéből fakadóan Erdély és a Partium még többet adott az anyaországnak, olyan olimpiai bajnok legendákat, mint a birkózó Keresztes Lajos (Alsósófalva) és Lőrincz Márton (Korond), a vízilabdázó Hazai Kálmán (Marosvásárhely), Jenei László (Kolozsvár) és Molnár Endre (Gyergyószentmiklós), továbbá a vívó Kabos Endre (Nagyvárad).

De a mai Románia magyarsága amúgy is vastagon kivette a részét ötkarikás sikereinkből, a közelmúltból mindenki emlékezhet az Atlantában a női kézilabdacsapattal bronzérmes mezőbándi Mátéfi Eszterre vagy a súlyemelésben harmadik marosvásárhelyi Feri Attilára, miközben a rendszerváltozást követően ismét – immár 1920 és 1945 után a harmadik hullámban – érkeztek tömegesen magyar sportolók az anyaországba. Elég, ha a kolozsvári Európa-bajnok Czanka Attilával az élen az erdélyi súlyemelőket, a kézilabdázó székelyudvarhelyi Ilyés Ferencet (édesanyja, Miklós Magdolna 1976-ban Romániával volt olimpiai 4. is), a révkomáromi Zácsik Szandrát és Kovacsicz Mónikát, az aradi kosaras Brosovszky Mónikát, az ungvári teniszező Krocskó Józsefet, a csíki hokis „légiót” (például Mihály Árpádot, Bartalis Istvánt és Sofron Istvánt, miközben természetesen a Kercsó fivérek, Árpád és Csaba is Gyergyószentmiklósról települtek át a honi hokikispadokra), az alpesi síben majdnem olimpiai pontszerző csíkszeredai Miklós Editet, legfrissebben pedig a délvidéki (de Frankfurtban született) úszó Szabó Szebasztiánt említjük.

Délvidékről lett olimpiai bajnok két zombori, 1928-ban a kardcsapat tagjaként Gombos Sándor és 1932-ben a vízilabdázó Vértesy József, az első olimpián teniszben bronzérmes nádaljai Tapavicza Momcsilló, az 1912-ben a tornacsapattal második pancsovai Berkes (Bitterbinder-Szendrei) József, és Apatinból indult Mexikóváros futballbajnoka, a világválogatott Szűcs Lajos. Újvidéken tanulta ki a szakmát az elmúlt évtizedek legnagyobb magyar kosárlabdaedzője, a moszkvai Szpartakkal Euroliga-győztes Rátgéber László is.

A horvát vonalat az olimpiákon magyar színekben hárman képviselik: egyaránt Fiuméban született az 1936-ban a pólócsapattal olimpiai bajnok Kutasi (Kusinszky) György és a sportlövészetben ezüstérmes Berzsenyi (Beuersterien) Ralph, míg Netecsen a 4x200-as úszó gyorsváltóval ugyancsak Berlinben harmadik Gróf Ödön.

***

Labdarúgósportunk is folyamatosan profitált a mai határainkon túli aranytartalékból, a századelőn a Fradi T-betűs csatársorának jobbszélsője, Táncos Mihály érkezett 1929-ben Temesvárról (többször volt román, mint magyar válogatott, még az 1924-es olimpiát is megjárta), a '38-as vb-ezüstérmes csapat jobbszélsője, az újpesti Vincze Jenő a vajdasági Versecen született –1956-ban aztán a testületileg emigráló ifiválogatott edzőjeként ő is külföldön ragadt. A bécsi döntések következtében olyan klubok játszottak a magyar élvonalban, mint az 1944-ben bajnok Nagyváradi AC (soraiban például Lóránt Gyulával, Bodola Gyulával vagy Pecsovszky Józseffel), a bronzérmes Kolozsvár, az Újvidék és az Ungvár. (A férfi kosárlabda-bajnokságban 1944-ben a Kassai FSC lett harmadik, a vízilabdázóknál pedig a Marosvásárhely szerepelt a magyar élvonalban.) A második világháború után aztán tömegével költöztek haza, az anyaországi klubokba a játékosok.

A rendszerváltozást követően a magyar futball is körülnézett külhonban, ki ne emlékezne Szenes Sándorra és Patkós Csabára, a Fradi hargitai igazolásaira, később a szlovák válogatott Pinte Attilára, a kispesti Piroska Attilára, Szabó Tiborra vagy Fehér Csabára, a győri Szabó Ottóra és Priskin Tamásra. Erdélyt a marosvásárhelyi Csizmadia Csaba, a Felvidéket a révkomáromi Priskin Tamás, Kárpátalját az ungvári Sándor György, a Délvidéket pedig a zentai Nikolics Nemanja (édesanyja magyar) képviselte piros-fehér-zöldben – Priskin és Nikolics Bernd Storck 2016-os Eb-keretének is tagja volt.

Labdarúgó szövetségi kapitányaink közül is van baróti (természetesen Baróti, eredetileg Kratochfill, Lajos), aradi (Jenei Imre) és topolyai (Mezey György) születésű, Máriássy Lajos (1924–1926, 1930–1932) a ma szlovákiai Rozsnyón, Herczog Ede (1911–1914) pedig az Őrvidéken, a burgenlandi Pecsenyéden látta meg a napvilágot. És a magyar edzői kar is rendre szemezget mai határainkon túlról: a Puskás Akadémiát irányító Hornyák Zsolt például a szlovákiai Köbölkútról származik, de a Budafok is Csizmadia vezetésével jutott fel az élvonalba. Korábban a Felvidékről a trencséni születésű Borbély László (Siófok, Tatabánya), a diószegi Molnár László (Újpest) és a kassai Pecze Károly (Győri ETO), Erdélyből Jenei (Parmalat FC) mellett a székelyudvarhelyi László Csaba (válogatott, majd Ferencváros), a 46-szoros román válogatott, 1994-ben vb-negyedöntős, balánbányai Selymes Tibor (FC Sopron) és Vlád László (Diósgyőr), Kárpátaljáról pedig a csepei Sándor István (Nyíregyháza, Diósgyőr, Stadler FC, BVSC) érkezett az NB I-es kispadokra.

A szomszédos országok futballtörténelmét pedig olyan nagy magyar nevek írták, mint például a 102-szeres román válogatott, BEK-győztes (1986) Bölöni László, de Selymesék mellett Szatmári Lajosra vagy Dembrovszky Imrére is büszkék lehetünk. Mint ahogyan Csehszlovákia 1976-os Eb-aranyához is hozzátettek a magyar fiúk: Gőgh Kálmán és Móder József is játszott az NSZK ellen Panenka híres 11-esével megnyert belgrádi döntőben. Az egyetlen élő világbajnoki döntős magyar labdarúgó az 1962-ben csehszlovák színekben vb-ezüstérmes pozsonyi Molnár Pál...

És ha már Bölöni: a marosvásárhelyi fogorvos edzőként – egyebek mellett a Sporting, a Monaco vagy az Antwerp kispadján – is maradandót alkotott, de a hetvenes évek elejének világverő Ajaxát sem csak a nagy Rinus Michels, de egy temesvári úr, a későbbi francia szövetségi kapitány Kovács István is irányította.

***

Bár Magyarország messze eredményesebb az olimpiákon, mint Románia, (Cseh)szlovákia és Jugoszlávia (Szerbia, Horvátország stb.), természetesen a szomszédok éremkollekcióját is vastagon gazdagítják a magyar nemzetiségű sportolók.

Ebben is Erdély jár az élen, amely olyan legendákat adott a román sportnak, mint Los Angeles négyszeres tornász olimpiai bajnoka, a zágoni Szabó Katalin (minden idők ötödik legeredményesebb romániai olimpikonja!) vagy Róma és Tokió magasugró-aranyérmese, a temesvári Balázs Jolán. De a sokszor világverő román női tornában nemcsak Szabónak vagy az 1980-as olimpián kétszeres ezüstérmes Éberle Emíliának, hanem edzőiknek, a ma Amerikában élő kolozsvári Károlyi házaspárnak, Bélának és Mártának is elévülhetetlenek az érdemei.

A tornához hasonló műhely jött létre Kolozsváron és Szatmárnémetiben a vívóknál – a női tőr hatvanas-hetvenes évekbeli román hegemóniáját elsősorban a magyar lányok jelentették: Szabó-Orbán Olga 1956-ban lett ezüst-, Gyulai Ilonával (Jenei Imre későbbi felesége) és Jencsik-Stahl Katalinnal együtt pedig csapatban 1968-ban és 1972-ben is bronzérmes, míg a brassói Lázár-Szabó Réka 1992-ben és 1996-ban állhatott fel román színekben a női tőrcsapatok olimpiai dobogójára. Férje, Szabó Vilmos ugyanezt a férfi kardcsapat tagjaként 1984-ben tehette meg. A kolozsvári Silai Ilona 1968-ban a 800 méteres síkfutásban ért célba másodikként, két birkózó, a lugosi Horváth Ferenc (1956) és a marosvásárhelyi Simon László (1976) lett olimpiai bronz-, a széki súlyemelő, Tasnádi István (1984) pedig ezüstérmes.

És ne feledkezzünk el a román kézilabda egyik legnagyobb klasszisáról, a kétszeres világbajnok, olimpiai ezüst- és kétszeres bronzérmes zsibói Birtalan Istvánról sem, akinek oldalán az imecsfalvi Kicsid Gábor és a négyfalui Boros József is felállhatott az olimpiai dobogóra. A világot uraló román női evezőssportban is találunk magyart: 1984-ben a lujzikalagori Horváth Ilona nyert olimpiát kormányos nélküli kettesben. A nagybányai Lung Noémi pedig Szöulban szerzett egy-egy ezüst- és bronzérmet a két vegyesúszó-számban. Olimpiai bajnok sohasem lett, de a román ökölvívás első három világbajnoki aranyát (1989, 1993, 1995) nyerte meg a resicabányai Vastag Ferenc.

Külön bekezdést érdemel Románia közép- és hosszútávfutó csillaga, Szabó Gabriella, aki Atlantában és Sydneyben minden éremből nyert egyet (2000-ben az 5000 m bajnoka lett), bár ő rendre kiemelte a médiában, hogy nem magyar, hanem román, édesapja révén azonban „bekéredzkedett” az összeállításunkba.

Románia persze a téli olimpiákon sem nélkülözte a magyar sportolókat, a jégkorong-válogatottban rendre minimum hat-hét honfitársunk korcsolyázott ki a jégre, alpesi és északi síben, továbbá sílövészetben pedig a román küldöttség felét általában a magyarok (Miklós Edit, Tófalvi Éva, Ferencz Réka, Sára Tímea) tették ki. És a paralimpiákról is van romániai magyar érem: a csíkszeredai Novák Károly Eduárd 2008-ban és 2012-ben egy arany- és két bronzérmet kerekezett össze pályán és országúton.

Csehszlovákiának a nagyszombati birkózó, Herda József nyerte az első magyar érmet az olimpiákon, ő 1936-ban a kötöttfogás könnyűsúlyában lett harmadik. Torma Gyula a csehszlovákoknak nyert magyar aranyat, az 1948-ban Londonban diadalmaskodó váltósúlyú bunyós ráadásul Budapesten született, mégis északi szomszédunk képviseletében lett olimpiai bajnok.

A nagyabonyi Kucman Éva 1972-ben a távolugrás bronzérmese lett, a csallóközkürti óriás, Bugár Imre pedig Moszkvában állhatott fel a diszkoszvetés döntője után a dobogó második fokára. A kassai Gönci József 1996-ben és 2004-ben is lőtt egy olimpiai bronzot, a szlovákok férfi kajak négyesében pedig 2004-ben, 2012-ben és 2016-ban mindig volt legalább három magyar (a révkomáromi Riszdorfer Mihály és Richárd, Vlcsek Erik, Tarr György és a somorjai Linka Tibor) – és lettek egyszer ezüst-, kétszer pedig (2012-ben éppen a „mieink” mögött) bronzérmesek. Szlovákiának is van magyar paralimpiai aranya: 2004-ben Athénban az ipolysági Gáspár László győzött asztaliteniszben.

A Délvidék két magyar olimpiai bajnokot ünnepelhetett: az 1960-ban első jugoszláv labdarúgócsapatot a sajkásgyörgyei Takács Szilveszter erősítette, a 2000-ben olimpiai bajnok férfi röplabdacsapatban pedig a szabadkai Mester Gyula volt az egyik sztár.

Mesternek Atlantából bronza is van, az eszéki Ilés Katicának 1980-ból a női kézilabdázókkal, a topolyai Wild Eleonórának 1988-ból a női kosárlabdázókkal ezüstje, a nagybecskereki Pálfi Bélának és a szabadkai Takács Józsefnek az 1948-as futballtornáról, Holpert Józsefnek pedig az 1988-as férfi kézilabdatornáról (a magyarok elleni helyosztón kivívott...) bronza.

Az egyéni sportolók közül két erős ember nyert Jugoszláviának ötkarikás medáliát: 1968-ban a nemesmiliticsi Horváth István a kötöttfogású birkózók 70 kilós súlycsoportjában, 1984-ben pedig a zentai Törtei József 100 kg-ban lett harmadik. (És Szerbiának nyeri az érmeket a világbajnok zentai birkózó, Nemes Viktor is.) Persze az újvidéki Szeles Mónika is állt olimpiai dobogón – de 2000-ben már amerikai színekben ért oda a harmadik helyre (1992-ben a balkáni háború miatt nem lehetett ott, 1996-ban pedig már új hazája képviseletében első kiemeltként kikapott a negyeddöntőben). De a magyar lány még úgy is nyert kilenc Grand Slam-tornát és három WTA-vb-t, hogy 1993 tavaszán egy őrült Graf-rajongó Hamburgban megkéselte, és karrierje íve ezzel jóvátehetetlenül megtört.

Szinte feldolgozhatatlan a Szovjetunió sportja, hiszen olyan mennyiségben termelték az érmeket a világhatalom képviselői, hogy a magyar sportolók kereséséhez képest könnyű feladat meglelni egy tűt a szénakazalban. Ami biztos: a munkácsi Beca József 1956-ban olimpiai bajnok lett a szovjet labdarúgócsapat tagjaként, az ungvári Szabó József pedig 1972-ben állhatott fel az olimpiai dobogó harmadik fokára, de neki 1966-ból még úgy is van vb-bronza, hogy a harmadik helyért Portugália legyőzte a szovjeteket. A nagyszőlősi Rácz László a Dinamo Kijevvel KEK-győztes (1986), a Szovjetunió színeiben pedig Eb-ezüstérmes (1988) és vb-negyeddöntős (1986) volt – a 0–6 alkalmából sajnos velünk is elszórakozott Mexikóban. És ne feledjük, ukrajnai magyar a számos labdarúgó-világsztárt menedzselő Varga Sándor is.

Hogy gazdag a magyar sport, azt mindig is tudtuk. Ha azonban néhány kilométerrel átnézünk mai országhatárainkon, rá kell jönnünk: még annál is sokkal, de sokkal gazdagabb.