Megkergülés helyett – Csurka Gergely publicisztikája

Az összkép lehangoló, de legalább változatos. A sporthoz kötődő lapok és weboldalak – így a miénk is – most éppen virtuális olimpiát rendeznek, hogy a soron következő napon éppen ki nyerhetett volna. Aztán persze megy a múltidézés is, hiszen általában az évszaknak ebben a periódusában tartották a nyári játékok többségét, azaz lehet posztolni, hogy iksz éve épp ezen a napon… Az Egyesült Államokban – ahol épp most kezd végérvényesen megkergülni az ország az utcákon vadul ordító-vicsorgók parttalan őrjöngésétől fojtogatva – Moszkva 40. évfordulóján rácsodálkoztak arra, hogy nahát, igazából senki sem kért még elnézést azoktól az amerikai sportolóktól, akiktől elvették az 1980-as szereplés lehetőségét a bojkott miatt.

Ha Tokióban javában zajlanának a versenyek, ez garantáltan nem ugrik így ki. Ám arrafelé jelenleg csupán számolnak meg gyártják a lehetséges forgatókönyveket 2021-re – persze Lausanne-ban is, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság főhadiszállásán –, így a japán fővárosban tér s idő nyílt a játékokat ellenzők első nagy világtalálkozójának. Amilyen hülyén hangzik, annyira igaz: ez zajlik éppen, Rio, Athén, Pjongcsang öt karikától hányó küldöttei rázzák az öklüket, bár a legnagyobb, 45 tagú delegáció Los Angelesből érkezett. Avagy máris vizionálhatjuk, hogy miután odaát ledöntötték az összes Washington-szobrot, jöhetnek majd a fárasztóbbnál fárasztóbb körök a 2028-as Los Angeles-i olimpia kapcsán is.

Ja, és hát jó kérdés, meddig tart ki a NOB. Már a jelenlegi felállásban, hogy a hagyományokat követve itt nincsen minden országnak automatikus szavazati joga, ehelyett valamit fel kell mutatni, hogy az ember bekerülhessen a testületbe. Sportolói múlt, vezetői affinitás, előképzettség – rohadtul idejét múlt, nem? Szerintem már rájuk gyújtották volna a házat, ha Amerikában lenne a székhelyük.

Egyébként – hogy egy kicsit normálisabb prizmán át igyekszünk nézni a folyamatokat – a NOB-nál épp ez a kettősség teremt egyszerre reményt keltő, mégis fura helyzetet. A múlt összes ballépésén, korrupciós botrányán túl ugyanis ez az egyesek szemében arisztokratikus, vagy ha úgy tetszik, elitista alapállás a garancia arra, hogy a szervezet képes lépést tartani a korral, minthogy a tagság, illetve a közülük választott vezérkar (a végrehajtó bizottság) egyfajta „felvételi” folyamat végén került döntéshozói pozícióba. Nyilván akad néhány tróger itt is, de csak mutatóba – ellentétben a nemzetközi sportszövetségekkel, ahol a tagországok azt delegálnak, akit csak akarnak, banánköztársaság tábornokának kebelbarátját, az állítólag demokratikusan választott kormány tagjának retyerutyáját… Nincs olyan sportág, ahol az adott sportot a tagországok harminc százalékánál nagyobb arányban űznék profi módon – egy rakat sportszövetség hatalomimádó vezére épp azt ismerte fel, hogy a maradék hetven százalékot apróbb-nagyobb juttatásokkal, támogatásokkal, napidíjjal járó bizottsági helyekkel könnyen szavazógéppé lehet változtatni.

Ez az, ami a NOB-ban szerencsére nem működik, különben már rég szétszaladt volna a ménes. Megint más kérdés – és itt a Janus-arc másik fele –, hogy Lausanne-ban éppenséggel a világ legnagyobb sporteseménye fölött próbálnak őrködni, az azonban olyan irdatlan nagyra nőtt, hogy felvetődik a kérdés: vajon a NOB szervezetileg tartotta-e a lépést e fejlődéssel.

Azaz egyfelől a döntéshozatali mechanizmusban tetten érhető a profizmus, a megfontoltság, másfelől viszont bántóan nagyra nőttek az olimpia iránti ellenérzések, és ezt nem lehet csupán a globalizmus okozta csalódottság által hajtott, az elitizmussal és a múlttal szembeforduló tömegek anarchiavágyára kenni.

Nyilvánvaló, különösen az ezredforduló után a NOB belefeledkezett a szédítő növekedésbe, amikor még tülekedtek a rendezők, akiktől egyre pompásabb terveket vártak el, meg hogy legyen minden közel egymáshoz, a jelentkezők pedig Barcelona példájától megrészegülve önmaguk felvirágoztatására kívánták használni a játékokat, így igyekeztek mindenáron megfelelni a testület igényeinek. Kissé háttérbe szorult ama bizonyos józanság, újabb és újabb sportágak kerültek a programba, és senki sem kérdezte meg: minek olimpiai érmet osztani gumiasztalon ugrálóknak, mi értelme van méregdrága kajakszlalompályákat építtetni, és minek tekvandó, ha van karate vagy fordítva. A városok hét nyelven beszélő létesítménytervekkel parádéztak, miközben az internetnek és a technikai fejlődésnek hála a média lehetőségei megsokszorozódtak, s ezáltal az akkreditáltak száma is: az utóbbi időben már annyian voltak, ahányan az olimpiai faluban laktak (17 ezer itt is, ott is). És persze utazni is egyre olcsóbban lehetett, azaz még inkább özönlöttek a szurkolók, a NOB pedig mind nagyobb ülőhelyigényeket írt elő a kandidálóknak.

Ezt a megalomániát akasztotta meg a 2008–2009-es válság, hogy aztán kicsit később a közösségi oldalak teljesen átalakítsák az információáramlást, feltekerve a játékokat ellenzők hangját. Többé nem kellett egy híradó mikrofonja ahhoz, hogy iksz vélemény teret hódítson, és hát az ókori Athén híres romjai mellett a 2004-es esemény után megmaradt hírhedt romhalmaz rémképei is jóval szélesebb tömegekhez jutottak el, plusz Peking és Szocsi 50 milliárd dolláros presztízsolimpiáival is sikeresen lehetett riogatni a városi népszavazókat.

A NOB próbált reagálni, a sokadik visszalépés után teljesen átalakította a helyszínválasztás menetét – plusz igyekezett a rendezőkkel szemben támasztott igényeket is módszeresen visszanyesni.
Arra viszont senki sem volt felkészülve, hogy a koronavírus kinyír szinte mindent, amit addig érvényesnek hittünk. Például azt, hogy négyévente olimpia van, és hogy már nem jöhet olyan idő, amikor jelentősebb bojkott fenyegeti a játékokat – hogy ne lehessen megtartani, az még opcióként sem szerepelt, mondván, világháború úgysem lesz. Lett helyette világjárvány, holott úgy gondoltuk, ilyesmi az emberiség mostani fejlettségi szintjén nem fordulhat elő.

Amikor már kezdett elszabadulni a Covid–19 Európában is, akkor is úgy hittük, nyárra azért lecseng ez, Thomas Bach NOB-elnök még március 20. táján is ragaszkodott ahhoz, hogy Tokióban márpedig július 24-én fellobban a láng… Kíváncsi lennék, akkor most milyen alapon engednék indulni az amerikaiakat, ahol mindennap új csúcsot dönt a fertőzés.

Múlt héten Bach az első, virtuális NOB-ülés után immár arról beszélt, hogy igazából semmi biztosan sem lehet még kijelenteni 2021 kapcsán, elvégre számos országban az emberek nem hagyhatják el az otthonaikat, továbbá tőle szokatlan módon kétszer is kimondta, mennyire törékeny világban élünk. Kiderült, hogy ez a hatalmas esemény, amelyet jobb napjainkon az emberiség egyik legnagyobb csodájaként szoktunk emlegetni – legalább olyan törékeny.

Látják ezt a NOB-ban, gyorsan el is engedték a 2022-es ifjúsági olimpiát, az első ötkarikás eseményt, amelyet Afrika rendezne (Dakar 2026 lett belőle) – azaz kapásból kicsesztek legalább három ifjú sportolói generációval. Ám ahogy Bach fogalmazott, most a NOB-apparátusnak nem fér bele, hogy négy év alatt levezényeljen öt olimpiát (két nyárit, egy télit meg egy-egy nyári és téli ifjúságit). Plusz, teszem hozzá, nem fér bele még néhány száz millió dollár mínusz. Tokió kapcsán így is hozzá kell nyúlni a tartalékokhoz – dicséretes, hogy felhalmoztak 2.5 milliárd dollárt a cudarabb időkre, merthogy most igencsak cudar idők járnak –, ám szükséges mértéket tartani. Pláne, hogy az eddig lineárisan növekvő bevételek meg is csappanhatnak, hiszen beletelhet némi időbe, míg magához tér a világgazdaság.

És ha magához is tér, 2020 lesz az az esztendő, amelynek történései mélyen beleégnek kormánytagok, városvezetők és cégvezérek emlékezetébe. Ezerszer megfontoltabbá válik mindenki, amikor a kiadásokról dönt. Hírlik, Párizsban egy ötezer férőhelyes uszodát terveznek 2024-re: akkora lesz, amekkora, semmi ideiglenes tribün, majd visszabontás; a világháború óta most láthatják majd legkevesebben élőben a játékok egyik legnagyobb attrakciójának számító úszóviadalt. Felszisszenünk? Naná. Ám lassan kezdhetünk hozzászokni az efféle hírekhez – még az olimpia kapcsán is.

A NOB felelőssége óriási – ebbe az új világba kell átvezetnie az olimpiát s vele az összes vallásnál szélesebb körben elfogadott eszmeiséget. Mert az a 16 nap tényleg képes elvarázsolni az egész földkerekséget. Gigantomán rendezvénnyé terebélyesedett, és ez annyira nem is zavart minket, hiszen milyen legyen a világ legnagyobb sporteseménye, ha nem grandiózus?! Mostantól aligha lesz az, és ez nem baj. Viszont meg kell óvni az elvaduló anarchistáktól, értő kézzel kell őrizni azokat az értékeket, amelyeket kizárólag a sport legnagyszerűbb ünnepe képes megtestesíteni. Egyre kevesebb a kapaszkodó, egyre kevesebb a talapzatán hagyott szobor, márpedig muszáj valamit mutatni még a gyermekeinknek és unokáinknak, amihez igazodni lehet.

Furán hangzik, de épp az arisztokrácia diszkrét bája miatt hihetjük el a NOB-ról, hogy a krízisben is dominál az a józanság és profizmus, amelynek hála képes lesz választ találni erre az őrült kihívásra.