„Bárcsak Puskás Ferenc is láthatta volna ezt az előadást”

– Most jön az, hogy világéletében futballista akart lenni?
– Nem, sőt, egyáltalán nem jutott eszembe ilyesmi. A sport a legrövidebb része az életrajzomnak, annak ellenére, hogy űzni és nézni egyaránt szeretem – mondta Veréb Tamás, a Puskás Musical címszereplője, aki a legendás Öcsit formálta meg a darabban. – Öt évig úsztam versenyszerűen, és volt még egy rövid karatekarrierem, de azután jött a színház. Persze, én is játszottam labdajátékokat az osztálytársaimmal, és most is járok konditerembe, de futballista-pályafutásra sohasem vágytam. Annak ellenére sem, hogy édesapám és a bátyám időnként elvitt magával DVTK-meccsre. Persze, a diósgyőri gimi diákjaként el sem tudtam képzelni, hogy lehet másnak is drukkolni, mint a saját városom csapatának.

– Nyugtasson meg, hogy azért bele tud rúgni egy egyeneset a labdába.
– Annyit tudok, és annyit mindenki tudott a társulatból, ami ahhoz kellett, hogy jó legyen az előadás – a próbák szüneteiben egy teqballasztal mellett gyakoroltunk. Senki sem volt előnyben vagy hátrányban közülünk, hiszen egyedül talán Fehér Tibinek volt valamiféle futballmúltja.

– Pedig néhány éve ön kapta az Év legfittebb énekese díjat.
– Meg is lepődtem. Volt egy tévéműsor, a „Csak show és más semmi”, abban kellett mindenféle erőpróbát kiállni a színpadon. Futballozni is kellett, trükköket bemutatni a labdával, vagy éppen egy óriási trambulinon művészi szinten ugrálni, mint az artisták. A megtisztelő címet ezután a műsor után kaptam, úgyhogy ennek tudtam be, de azért nagyon büszke voltam rá.

– Gyerekkorában volt sportoló példaképe?
– A kosárlabdát nagyon szerettem és követtem is: Michael Jordan jelentette nekem a csúcsot. Akkor még nem voltak elérhetők itthon a vele reklámozott ruhák, cipők, táskák, de bármit megadtam volna értük. És mivel édesapám és a bátyám futballrajongók, természetesen Puskásról is sokat hallottam gyerekkoromban, a családomban mindenki felnézett rá.

– Ezek után aligha habozott, amikor felkérték, hogy játssza el a főszerepet a róla szóló musicalben.
– Amikor a rendező, Szente Vajk felhívott, még nem tudtam, hogy a Puskás Öcsiről szóló darab lesz az, amiben számít rám, sőt, a járványhelyzet miatt az is bizonytalan volt, hogy nyáron egyáltalán mit lehet majd és mit nem a színházaknak. Aztán amikor kiderült, miről van szó, nagyon boldog voltam. Ez ugyanis nem csupán a futballról szóló előadás, hanem korkép, amely bemutatja a hétköznapi embereket sújtó drámákat. Nem a gólok vannak a középpontban, hanem megismerhetjük a játékosok egymás iránti viszonyát is.

– Úgy, ahogy az valójában történt?
– Igen, hiszen ma már elég sok hiteles forrás is elérhető. Érdekes, hogy az előbemutató után nagyon sok kommentet és visszajelzést kaptam: megdöbbentem, hogy sokan még most is hajlamosak ugyanazt szajkózni, hogy Puskás így disszidált meg úgy disszidált, és közel sem jártak az igazsághoz, amelyet mi meg akartunk mutatni. A darab sikere azt mutatja, hogy talán egy kicsit sikerült is.

– Mi volt az, amit rögtön megszeretett a karakterében? Az a tulajdonság, amivel nyomban azonosulni tudott?
– Tetszett az a lazaság és pimaszság, amellyel az életét élte. Szerencsére rengeteg felvétel maradt meg róla, így nem kellett csupán a könyvekre, leírásokra hagyatkoznom, hanem láttam a filmeken, hogy milyen volt ő valójában. Belevaló, humoros srác, akiből nem hiányzott a csibészség és a ravaszság sem. Fontos volt, hogy olyannak mutassam meg, amilyen valójában volt, hiszen szerencsére élnek még emberek – többek között a feleségem nagyszülei is –, akik találkoztak, akik beszéltek vele. Vicces, szerethető figurának jellemezték, őszinte, de kellemes személyiségnek.

– Elmerült a futballtörténelemben is?
– Elolvastam mindent, amit találtam Puskásról, de Szente Vajk is iszonyatosan felkészült volt a témával kapcsolatban, ha szúrópróbaszerűen rákérdeztünk, hogy milyen sportszárat viselt a csapat ezen meg ezen a meccsen, nem is volt kérdés, hogy tudja-e.

– Nincs olyan Magyarországon, aki ne hallott volna az Aranycsapatról. Nem jelentett nyomást, hogy önnek szánták Puskás szerepét? Mégiscsak ő volt abból a csapatból a legnagyobb sztár, akinek a nevét a világon mindenütt ismerik.
– Lehet, hogy én fordítva vagyok bekötve, de nagyon örültem, hogy éppen én játszhattam el Puskást. Minden szerephez ugyanolyan alázattal állok hozzá, de itt bejött az is a képbe, hogy Öcsi bácsi nemrég még itt volt közöttünk, hogy róla tényleg valódi emlékeik vannak az embereknek. Ez olyan teher, amivel nekünk tudni kell együtt élni.

– A futball csapatsport, a színház inkább egyéni. Ráadásul ebben a musicalben tényleg egymástól teljesen eltérő karakterek találkoztak. Csapat vált önökből a végére? Megvolt a futballnak ez az összekovácsoló ereje?
– Örültünk a sokszínű, vegyes csapatnak: voltak prózai és zenés színészek, olyanok, akikkel filmsorozatban találkoztam korábban, és olyanok, akiket nem ismertem. Vagy ott volt Harsányi Levi, akivel a televízióban futottam össze... Az volt a közös bennünk, hogy nagyon élveztük a helyzetet. Amellett, hogy ez volt életem egyik legnehezebb próbaidőszaka, ez volt az egyik legjobb és legfelemelőbb is. Tömény két hónap volt, de mindenki egyformán tolta a szekeret, olyan szinten együtt rezegtünk, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot, és találkozunk is – baráti társasággá érett a csapat, aminek nagyon örülök. Jó volna ezt az irányt megtartani, feltétel nélküli tisztelettel és szeretettel viseltetni egymás iránt a hétköznapi élet minden területén.

– Ezek után, gondolom, bánta, hogy két – pontosabban a nyilvános főpróbákkal együtt négy – előadás után nem indultak turnéra.
– Igen, és a többiek is bánták. Legalábbis erre következtettem abból, hogy akár balra, akár jobbra néztem a tapsrendben, mindenkinek könnyes volt a szeme. Persze, a sikernek is örültünk, de közben azt is éreztük: hiányozni fog a csapat. Szabó László producer persze mindent megtesz annak érdekében, hogy legyen folytatás.

– Futballrajongó családja látta az előadást?
– A szüleim látták, és nagyon tetszett nekik. Sok szerepben megnéztek már, huszonvalahány főszerepet játszottam el, amióta Budapestre jöttem, de Puskás volt az, akit tényleg, igazán megszemélyesítettem, akinek minden mozdulatával igyekeztem azonosulni. Tudja, mi lenne jó? Ha Puskás Öcsi láthatta volna ezt az előadást, és tetszett volna neki. Ha azt mondta volna, hogy „Igen, öcsém, ez tényleg így történt...”

– Mi az, amit Puskás Öcsitől tanult? Melyik volt a kedvenc „dumája” a legendás futballistától?
– Amikor az évszázad mérkőzésére utaztak, mielőtt felszálltak a vonatra, a peronon állítólag elhangzott, hogy az angol lapok azt írták, ötöt rúgnak a magyaroknak. Erre Öcsi így válaszolt: „Felőlem... De csak akkor, ha mi hatot rúgunk!” Ebben benne volt az egész lénye, az élethez, a sporthoz való viszonya. Aztán a darab végén volt még egy szép monológ, amelyben Öcsi kijelentette: a magyarokért küzd, és értük küzdött mindig is – egész életében. Azért, hogy ha valahol a világban száz év múlva kimondják a nevét, mindenki vágja rá, hogy Magyarország! Ez az, ami számomra igazán megmutatta: lehet úgy is büszkének lenni a magyarságunkra, hogy az nem egy poros, avítt gondolat, hanem nagyon is élő és modern, korosztályoktól független...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. augusztus 29-i lapszámában jelent meg.)