Nem mindegy: a politika demonstrálni akar a sporttal vagy csak ráakaszkodik

– Mintha meglepődött volna, amikor interjút kértünk öntől a Nemzeti Sportnak.     
– Csodálkoztam, mert a Rubicon mégiscsak történelmi lap. Sport­témájú számaink bizonyos értelemben ellenszélben készültek. Mert hiába tűnik úgy, hogy a hatalom oldaláról támogatják az ilyen témákat, a közhangulatot nem a kormányoldal szabja meg. Gondolok itt a NOlimpia sikerére, ami nekem nagy fájdalom, hiszen a visszalépés nyomán igen valószínűnek tűnik, hogy a mi életünkből, legalábbis az enyémből kimarad a budapesti olimpia.

– Nem ezzel a kérdéssel terveztem kezdeni a beszélgetést, de akkor vágjunk a közepébe: keverhető-e a politika a sporttal? Használható-e a sport a politika eszközeként, miként arra adódott már precedens a hidegháború árnyékában rendezett 1980-as és az 1984-es olimpia esetén, vagy éppen az 1956-os nyári játékokon, amelyeket Hollandia, Svájc és Spanyolország a magyar forradalommal vállalt szolidaritása jeleként bojkottált?
– A sport az első újkori játékoktól kezdve – sőt, ha a palicsi kvázi olimpiára gondolunk, már kicsit korábban is – az emberiség alaptevékenysége, az emberiség kultúrtörténetének része. Úgyhogy nemcsak nekünk, a honfoglalás ezredik évfordulóját ünneplő magyaroknak volt kulcsidőpont az 1896-os év, hanem a világtörténelemben is, hiszen ekkor épült be a sportélet az emberi mindennapokba. Először az egyetemi ifjúság gondolkodásába, majd szétsugárzott az egész társadalomba, végül az élet szerves alkotó elemévé vált. Ha az életnek ezen természetes tevékenységét akadályozzák, vagy ellene szervezett mozgalom indul, annak a hátterében inkább politikai szándékot érzékelhetünk, mintsem spontán reakciót.

– Hadd vállaljam most az ördög ügyvédjének szerepét: nem éppen kiemelt társadalmi szerepe, jelentősége miatt válhat mégis a sport önmagán túlmutató üzenetek hordozójává?     
– De nem úgy, hogy negligáljuk! Ha már Trianon századik évfordulója van idén, felhoznám az 1920-as antwerpeni olimpia példáját: a politikai nagyhatalmak, a győzők a legyőzötteknek üzentek azzal, hogy kizárták a közös szórakozásból az ellenfelek egy részét, így került Magyarország – Németországgal és más államokkal együtt – a kirekesztett országok közé. Nem példa nélküli, hogy politikai jellegű büntetéssel élnek egyes hatalmak a sport terén. Nekünk különösen fájó az 1984-es Los Angeles-i olimpia, amely számos sportoló életében okozott törést azáltal, hogy a bojkott miatt lemaradt pályafutása nagy esélyéről. Persze fordítva is megvolt ez a moszkvai olimpia idején. Két nagyhatalom, két szűk vezetői kör határozott, a döntés mégis az egész világ sportját érintette. A politika és a sport több szálon összefügg, és a sportot az államok sokszor tekintették hatalmi szerepük megmutatkozási terepének. Gondoljunk például az NDK-sportolók „felpumpálására”, amely az NSZK-val szembeni erőfölényt volt hivatva demonstrálni. Ha az a kérdés, hogy a politikától mennyire tekinthető durva beavatkozásnak az efféle gyakorlat, azt mondom, az NDK említett példájánál igen, ám Magyarországon a legnagyobb sikereinket hozó 1952-es olimpia esetében nem látom annak. Sőt, inkább azt érzékelem, hogy az 1952-es olimpián szereplőkhöz kötődő sikereket túlságosan erősen kapcsolják utólag a szocialista rendszerhez és Rákosi személyéhez, miközben az akkori nemzedék munkájának gyökerei a háború előtti időszakra nyúlnak vissza.

– A helsinki olimpia utáni időszakban, különösképpem a magyar labdarúgó-válogatott 1953-as londoni 6:3-as győzelmét követően mégis igyekezett a politika meglovagolni, és a maga érdekeinek alárendelni a sporteredményeket.     
– Egyfajta ráakaszkodás történt. Hogy megint az NDK példájához kanyarodjak vissza, hatalmas különbség van a keletnémet és a magyar sport felfutása között: amíg az NDK-ban előbb született központi elhatározás arról, hogy milyen módon támogatják a sportot, milyen, tisztességes sporton túli eszközökkel igyekeznek elérni teljesítménynövekedést, vagyis a kiinduló pont a politikai oldalon jelentkező akarat volt, addig Magyarországon a politika, érezvén és élvezvén a sikereket, erre csupán rácsatlakozott. Az 1936-os berlini olimpián nyert tíz aranyérem és az éremtáblázaton elfoglalt harmadik hely – amely részben a Horthy-korszakban kiépült leventeképzésen alapult –, hasonló jelentőségű eredmény, mint az 1952-es olimpia fényes sikersorozata.

– Stefan Lázár A vereség forradalma, Benedek Szabolcs Focialista forradalom címen jelentetett meg könyvet, de nemcsak ők világítottak rá az 1954-es elveszített világbajnoki döntő és az 1956-os forradalom közötti kapcsolatra. Mintha a berni kudarc nyomán támadt dühödt népharag előrevetítette volna a társadalom két évvel későbbi, általános és széles körű megmozdulását. Értelmezhetjük az 1954-es felháborodást a forradalom sajátos előszelének?     
– Én azt látom, hogy 1954-et követően a futballsikerek gyümölcsét addig learató politika már nem állt a korábbi módon a futball ügye mellé. A segítség általános formája addig is az álságos amatőr státus volt, a hozzá kapcsolódó bújtatott támogatással. A hatalom megijedt, miután észlelte, hogy milyen indulati erő szabadulhat fel adott pillanatban. Világossá vált, hogy amikor egy stadionból a nyolcvan-százezres tömeg egyszerre zúdul ki az utcára, a helyzet kezelhetetlenné válhat. Rövid ideig tartott a sütkérezés a sportsikerek fényénél. Bizonyos értelemben a Rákosi-rendszer sportellenességének a demonstrációja volt egyebek mellett az is, hogy a címvédő magyar labdarúgó-válogatott nem utazott el az 1956-os melbourne-i olimpiára. Az azt követő két alkalommal, Rómában és Tokióban tapasztalható lassú visszakapaszkodást a maga erejéből érte el a sportvilág, csak a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején fejlődött a magyar állami sporttámogatás olyan szintre, amely önmagában indukálhatott már sikereket.

– „Mohács, Trianon, Bern…?” címmel írt esszét N. Pál József 2004-ben, az Aranycsapat elveszített világbajnoki döntője ötvenedik évfordulóján, mások Augsburgot és Muhit is beleszőtték a sormintába, sejtetve a kapcsolatot történelemszemléletünk és a futballtörténetünkről alkotott képünk között. Ottlik Géza ezt így fogalmazta meg: „Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” Valóban sűrűbb, izgalmasabb, igazibb tulajdonunk a kudarc?     
– Nem hinném, hogy a súlypontot a vereségekre kellene tenni. Mindig is voltak, de meg tudtunk birkózni velük, és erősebbek lettünk utánuk. Traumatikus mozzanatok ezek, mindemellett fontos emlékeztetni a magyar történelem fényes időszakaira is. Ahhoz, hogy Augsburgot, Muhit vagy a későbbi csapásokat tragédiaként éljük meg, kellett néhány száz év dicsőséges időszak is. Magyarország erős európai középhatalomként jelent meg már a XII. századra, és az abban a helyzetben bekövetkezett vereséget élte meg tragédiaként Muhinál, majd Mohácsnál. Ha Magyarország szerényebb történelmi teljesítményt nyújt korábban, a kudarc fogadtatása, hatása is más. Érvényes a párhuzam az 1954-es vb-ezüsttel, magasról lehet nagyot esni. A magyarság germán és szláv népek tengerében, magára utaltan, igazi szövetségesek nélkül próbálta túlélni a különböző konfliktusokat és az évszázadokat. Hogy ez sikerült, enyhe képzavarral ugyanúgy sportteljesítmény, mint mondjuk a kardforgató hagyományokat a legmagasabb szinten ápoló vívóink eredményei.

– Úgy tudom, fiatal futballszurkolóként az Újpesti Dózsához húzott. Hogyan alakult ki a kötődése?     
– „Fazekasgöröcsbenedunaikettőzámbó...” – „Bene lő, gól!” Én ezen nőttem fel, Szepesi hangjával persze. Apám csepeles volt – a háború után a Csepel Vasműben dolgozott –, Rottenbillerről, Vellairól és Kalmárról regélt, a rádióban minden Csepel-meccset meg kellett hallgatni, és közös totószelvényen játszottunk. Sokat gombfociztam a barátaimmal, és kellett választani egy saját csapatot, amellyel az ember megvívhatta életre-halálra menő csatáit. Én – a fenti ötös fogat miatt – a Dózsára voksoltam.

– Nem zavarta a belügyi háttér?     
– Mi a focit néztük. Ilyen alapon fel lehet tenni a kérdést, hogy a szurkolók szemében milyen csapat volt a nagy Honvéd. A hadsereg csapata, de az én korosztályomnak ez másodlagos volt. Az elsődleges a foci minősége volt, s abban akkor nem volt hiba.

– Emlékszik az első nagy meccsére?     
– Apám elmondása szerint ott voltam 1959-ben a Népstadionban a 4:3-as magyar–német meccsen, az ő nyakában. Szüleim mindkét ágon erdélyi menekültek, a világháború alatt kerültek Budapestre, a két erdélyi származék a Csepeli Vasműben ismerkedett meg. Később Dunaújvárosban – vagy 1961 előtti nevén Sztálinvárosban – kaptak lakást, én ott nőttem fel, a helyi Kohász meccseiről őrzöm a legtöbb személyes emléket, már karon ülő gyermekként ott voltam a lelátón.

– Egy interjúban említette, hogy a kedvenc történelmi évszáma az 1492. Ha a sporttörténetből kellene évszámot választania, mit mondana?     
– Csodálkozom az 1492-n, az talán valami poén lehetett, mert ha most kérdeznék, a történelemből biztosan az 1848-at mondanám. A magyar történelem sajátos kicsúcsosodása volt, amikor saját erőnkből teremtettünk valamit, amit aztán persze elgáncsoltak. És ez nem valamiféle nagy magyar búbánat, amit szinte gunyorosan szoktak emlegetni. A reformkorral olyan történelmi teljesítmény érlelődött ki, amelyet aztán két év alatt két európai szuperhatalom, az osztrák és az orosz volt csak képes elnyomni, meggátolva a modern Magyarország megteremtődését, és ezáltal kijelölve az utat, amely aztán Trianonhoz vezetett. Hogy a sporttörténet melyik évét mondanám legszívesebben? Az 1954-eset! A magyar futball hatalmas teljesítménye volt a vb-ezüst, de személyes szál is köt az akkori eseményekhez: június 16-án, a svájci futball-világbajnokság kezdetén születtem. Édesanyám a kórházban volt velem, és mint mindenki más, ő is Szepesit hallgatta odabent, hiszen a különböző intézményekbe be volt kapcsolva a futballközvetítés, ahogyan az utcákon is szólt a megafon.

– Családi otthonukban, az egyszemélyes szerkesztőségként is működő, XVI. kerületi Rubicon Házban szebbnél szebb sakk-készletek díszítik a polcokat. A tábla mellett előbújik a történészből a hadvezér?     
– Nem akarom ezt megideologizálni, és nem is tudom, hogy egy tőről fakad-e az érdeklődésem a történelem és a sakk iránt. Tény, hogy a sakk stratégiai játék, és a stratégia – és a taktika – a hadviselésnek is meghatározó eleme. Korán megszerettem és megtanultam a játékot, olyannyira, hogy amikor 1962-ben egy kolozsvári rokonlátogatás során vakbélgyulladással kórházba kerültem, a helyi klinika magyar főorvosával sokat sakkoztam. Ha a főorvos nem érezte terhesnek azt, hogy egy nyolcéves pácienssel sakkozgat, az talán jelentett valamit. Később, a dunaújvárosi gimnáziumi bajnokságban második lettem, ami persze akkor nagyon bosszantott, ráadásul egy lány előzött meg. Utólag enyhíti a csalódottságot, hogy a győztes Grosch Mária, későbbi olimpiai ezüstérmes nemzetközi mester volt. Katonaként két sakk-könyvet forgattam a laktanya könyvtárában, a Támadás a király ellen címűt Karakas Máriától és egy Mihail Tal-játszmagyűjteményt, mindkettő a támadó stratégiákra összpontosított, ezek alapozták meg támadó felfogásom. Akkor tört derékba a sakkpályafutásom, amikor az egyetemi gólyabálszezon idején kialvatlanul érkeztem a vasárnap reggeli bajnokikra. Fiamat, Gábort korán megtanítottam a sakkra, ötévesen kezdte, hatévesen már versenyekre járt, kilencévesen korosztályos Európa-bajnoki 3–5. helyezett volt, tizenkét évesen mégis abbahagyta. A családi sakkszenvedély azonban megmaradt, és mint a polcokon látható táblák és bábuk is mutatják, az idők során próbáltam a különböző korokra jellemző, történelmi témájú készleteket beszerezni: van egyiptomi fáraók világát idéző, athéni–spártai, római kori, reneszánsz és muranói üvegből készült szettem, de őrzök Star Wars-figurás és Simpson családos garnitúrát is. Haladni kell a korral.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. augusztus elsejei lapszámában jelent meg.)