Szép új világ – Mezei Dániel publicisztikája

Nem sci-fi, nem a képzelet játéka, amiről most írni kell. Pedig ha jobban belegondolunk, még több hónap elteltével is annak tűnik. A valóság rajzolja át, teszi napról napra egyre kitettebbé a sportélet évtizedes, sok esetben évszázados kereteit. Grafikonszerűen, az esetszámokat szigorúan követve érkezik a változás. Azokat a kereteket feszegetjük most, amelyek javarészt már 1932-ben is működtek, amikor Aldous Huxley megírta korszakos tudományos fantasztikus művét, a Szép új világot (Brave New World). A magyar sportban az 1930-as években, tehát lassan egy évszázada értek be a Klebersberg Kunó által az 1920-as években bevezetett, a sportszervezést, az oktatást és a sportirányítást is érintő reformok. A sport és annak követése a mindennapok szerves részévé vált, mindenki számára elérhető és kedvelt tevékenységgé. A sportújságírás egyébként szintén ebben az időszakban kezdett megerősödni, köszönhetően annak, hogy egyre nagyobb sikereket értek el a magyar versenyzők világszerte, kezdve az évtized két olimpiáján nyert 16 aranyéremmel, folytatva a labdarúgó-világbajnokságon megszerzett ezüsttel (az 1938-as vb párizsi döntőjében 4:2-re kaptunk ki az olaszoktól). Persze azt is megemlíthetjük, hogy a Grand Prix-sorozatban – ha úgy tetszik, a Formula–1 előfutárában – autóversenyt rendeztek 1936-ban a Népligetben, még ha az végül nem is számított bele az összesítésbe; és azt is, hogy több sportág azokban az esztendőkben vált igazi magyar sporttá, említhetem itt a vízilabdát. Mert ugye, az a miénk...

Az egyre növekvő esetszámok, a kellemetlen hírek árnyékában itt egymás között talán érdemes megosztani egy elég súlyos gondolatot. Az egymás között azokra vonatkozik, akik sportrajongók. Akik, ha másképp nem követhetik, az autóban hallgatják a Ferencváros labdarúgócsapata aktuális BL-selejtezőjének közvetítését, vagy az nso.hu-n követik, hogy áll a Győri Audi ETO női kézilabdacsapata a BL vagy a magyar férfi vízilabda-válogatott egy világverseny csoportmeccsén – persze autójukkal lehúzódva oldalra, csak úgy!

Jelenlegi formájában, az újdonság és egyben a megszokás erejétől is felvértezve meddig lehet miénk a sport? Ennek a kérdésnek a súlyát sokkal könnyebb megérteni akkor, ha megkérdezzük: kinek volt hiányérzete egy-egy hétközi napon a koronavírus-járvány tavaszi időszakában, amikor elmaradtak a nemzetközi kupameccsek, a májusra várt Giro d'Italiát halasztani kellett, elhajtott az üres Puskás Aréna mellett, és amikor a barátokkal megszokott esti foci, teniszezés vagy tollasozás elmaradt? Feltételezem, sokaknak. Egyben kíváncsi is volnék, hogy pontosan mennyit takar ez a sok? Mennyien vannak 2020-ban Magyarországon, akik sportolnak, vagy annyira szeretik a sportot, hogy a hiányát megérzik? Jó lenne ezt pontosan lemérni, mert sok vitát eldönthetne. Vannak persze adatok, mert tudjuk, mennyien néznek egy bajnoki mérkőzést a televízió előtt ülve vagy éppen a lelátón szurkolva. De ez éppen olyan, mint a vírus: a fertőzöttek nyilvános száma messze-messze elmarad a fertőzöttek valós számától.

Mert a sport iránt érdeklődők sokkal többen vannak, mint gondoljuk. Ez egy-egy nagy siker nyomában domborodik ki, amikor kiderül, hogy többmilliós nézettséget hoz, ha a magyar labdarúgó-válogatott Európa-bajnokságon szerepel, vagy a férfi vízilabdázók világversenyen döntőt játszanak. A nézők között pedig rengeteg a tizenéves, fogékony és nyitott, a sport iránt érdeklődő gyerek, fiatal, közülük sokan megtalálják példaképüket egy-egy eredményes magyar sportolóban. Akire felnéznek és húsz-harminc év múlva is emlékezni fognak rá. Meg persze sok minden másra, kezdve az összetartozás érzésével.

Nem láthatjuk már, hogyan volt az 1930-as években és azt sem, hogy mi jár a mostani tizenévesek vagy éppen a szomszédasszony fejében. Akár ezt a mondatot olvasva is. Általában mindenki abból indul ki, ami vele történt. Ami baj, de mit lehet tenni... Nem tudjuk, mi volt fontos annak, akinek Orth György volt a példaképe, mert eltelt csaknem száz esztendő, de az 1980-as, 1990-es évek sztárjainak fotói is megfakulnak már, és üzenetértékük megtartásáért rendszeresen tenni kell. Ezért lehet tiszta szívvel örülni Kőbán Rita vagy éppen az általam nagyon szeretett Gábor Tóni bácsi és a többiek érthető okokból megkésett e heti elismerésének.

Ettől függetlenül a magyar sport példaképteremtő ereje bizonyosan megmaradt. Hosszú Katinka, Kozák Danuta, Milák Kristóf, Varga Dénes vagy éppen Szoboszlai Dominik – és ez a lista szerencsére hosszan folytatható – olyan sportemberek, akik többé vagy kevésbé meghatározzák sok mai gyerek vagy tizenéves attitűdjét és majdani emlékeit. Éppen ezért egyre aggasztóbb, hogy vajon mi történik akkor, ha a vírus velünk marad, és az élsport a jelenlegi formájában működésképtelenné válik. Ha a világversenyek sorra elmaradnak, és az ürességtől kongó stadionokban játszott meccsek állandósulnak. Nálunk most lehetnek nézők – nem akarom leírni, hogy még –, de máshol hiába játszanak be közönségzajt, más az élmény, mert ettől még hallom a hátvéd kiáltását, amit egy langyosabb edzőmeccsen szokott csak hallani az ember a korlátnak támaszkodva. A példaképek, a félistenek pedig nem edzőmeccsen születnek, illetve ott, de ez senkit sem érdekel. A vírus miatt maradva a biológiai megközelítésnél: a tréning a bebábozódás, de az imágó kikelése a fontos, az pedig így egyre nehezebben képzelhető el.

Az elmaradó események, a megszokottól eltérő tálalás, a „más ez az élmény érzése” magával hozhatja az érdeklődés csökkenését, a szponzorok és a támogatások elmaradását. Azonban mindennél károsabb, hogy a sport elsődleges, azaz megelőző szerepe gyengülhet, pedig a társadalmi hasznosság szempontjából ez az élsport egyik legfontosabb és kézzelfogható eredménye. Ezért lehet bízni abban, hogy a sportra költött forintok hosszú távon megtérülnek, ám most a rendszer alapjai kerülnek, kerülhetnek veszélybe. Mert ha más az élmény, akkor a sportszeretők keresnek másik időtöltést – márpedig a sorozatok, a filmek és a közösségi média ellenáll a vírussal szemben. Ez pedig egy generáció, adott esetben több generáció hozzáállását változtathatja meg. Nem a futás, az úszás és a futball lesz az egyik lehetséges időtöltésük, arról nem is beszélve, hogy rengeteg ember sokéves munkája kárba vész. Ez nagy baj. Jelenleg csupán – maradva Huxley művénél – disztópia, de azt már elértük, hogy egy-egy sporthírt olvasva utópia arra gondolni, hogy mindez másképp lesz.

Megoldásra márpedig szükség van! Mindennap. A „nem szükséges megoldás, mert hamarosan lesz vakcina” kijelentéssel érdemes óvatosan bánni. Inkább azt érdemes pedzegetni, addig mit lehet tenni, mert az is előfordulhat, hogy még jó ideig nem lesz oltóanyag.

Éppen ezért lehet, hogy elsősorban a sportban és a sportért dolgozóknak egy adott ponton önmérsékletet kell tanúsítaniuk a továbbélés érdekében. Márpedig a sportközeg jellemzője a fegyelmezettség, most ezt kell maximálisan kihasználni. A birkózástól kezdve mindenhol. Az MLSZ szigorúnak tetsző intézkedései is ezt vannak hivatva segíteni, mert muszáj megoldást találni a vírus kordában tartására a sportágon, a sporton belül is, hiszen ez közös és alapvető érdek. Erre tesz most kísérletet a Testnevelési Egyetemen dr. Lacza Zsombor, aki – a korábbi plazmaterápiával kapcsolatos kutatásait kiszélesítve – sokkal mélyebb anonim adatokkal dolgozva kíván a csapatsportágakon belüli fertőzésekre vonatkozó kutatást kezdeményezni. Szükség van rá, mert minden tudás segíthet a megoldásban. Emellett kellenek az innovációk, az ötletek és a közös gondolkodás, mert így egymás közt jelentsük ki: mi ezt a sportot, ezt a világot szeretjük.

Így állunk most, 2020 szeptemberében. Ez a mi „Szép új világunk”, ahol egyértelműen az életek megvédése az elsőrendű és legfontosabb feladat, de reméljük, az életvitelünk és annak része, a sport és a sporttradíció is megvédhető.