Pénz ordít? – Csurka Gergely publicisztikája

Egy régi példázat szerint a pesszimista az alagútban a sötétséget látja, az optimista a fényt, a realista a mozdony lámpáját, a mozdonyvezető pedig három hülyét a sínek között. Külön elnézést kérnénk Thomas Bachtól, aki egy nyilatkozatában pont azt ecsetelte, hogy az olimpia a fény az alagút végén – ám ettől még egyre jobban növekszik azoknak a száma, akik leginkább a sínek között tanakodókhoz hasonlítják a nyári tokiói olimpia rendezési esélyeit továbbra is komolyan fontolgatókat. A japán főváros lakosai rendkívül pesszimisták, Bachból, mint mindig, sugárzik az optimizmus (mint tavaly március közepén, amikor arról beszélt, hogy a „halasztás” szó nem szerepel a perspektívák között, majd kábé másfél hét múlva átdobták a játékokat 2021-re) – néhány sokat megélt, rutinos NOB-tag pedig realista húrokat penget, mint Dick Pound (nem kizárt, hogy az idén sem lesz) vagy Kevin Gosper (ezt a döntést az ENSZ bevonásával kéne meghozni).

Persze látunk versenyeket rendben megtartani, buborékban, mint a US Opent és a Roland Garrost a teniszezőknél, az ISL-t az úszóknál, a női kézi Eb-t a dánoknál, magam belülről figyelhettem két pólós rendezvényt (BL-csoportkör, első felvonás decemberben a Duna Arénában, majd világ­liga-selejtező másfél hete Debrecenben) – azaz egyre csak gyűlnek a tapasztalatok, mire kell figyelni, mit kell megkövetelni egy megannyi nemzetet felvonultató sport­esemény esetében.

Az olimpia szempontjából a „hogyan ne” mondattal kezdődő értékelések is sokat érnek, a most zajló egyiptomi férfi-kézi-vb például klasszikus buborékparódia, no de aki járt már Kairóban meg Tokióban, az pontosan tudja, hogyha zongorázni lehetne az egyiptomiak, illetve a japánok fegyelmezettsége, higiéniai szokásai, életszemlélete közötti különbséget, úgy gyakorlatilag Mozart életműve lenne a végeredmény. Ennek megfelelően attól elvben nem kéne tartani, hogy a japánok nem tudnák megteremteni a kereteket, betartatni a szabályokat, csak hát...

Az olimpia továbbra is 33 világbajnokság párhuzamos lebonyolítása egy 17 napos keretben, kétszáz országból érkező tízezer sportolóval, 17 ezer kísérővel és hivatalos személlyel, húszezer médiamunkással, sok-sok ezer szervezővel és önkéntessel. Nézők nélkül is elképesztő logisztikai, de leginkább egészségügyi mutatvány lenne egy ilyen gigantikus buborék felfújása és egyben tartása. Márpedig, ha a NOB és a japán szervezők mégis belevágnak – ahogy most állunk, szinte kizárt, hogy nézőkkel lehessen megrendezni a játékokat, de a remény hal meg utoljára –, a kákán is hatalmas lelkesedéssel csomót kereső sajtó nyilván elkezd vadászni minden olyan jelre, horpadásra, megoldhatatlannak tetsző problémára, amellyel legkésőbb május végére megteremthető egy kellően olimpiaellenes hangulat, kiegészítve sportolói nyilatkozatokkal, persze nagyobb hangsúllyal az „így én biztos nem megyek” fel­ütésűekkel. A média természete már csak ilyen, a többség a kontrára megy, és bármilyen szent dolog is az olimpia, a jelenlegi járványhelyzet kiválóan alkalmas arra, hogy kontextusba helyezve inkább ujjal mutogassanak a NOB-ra, a szervezőkre, meg minden optimistára, sőt, még a realistákra is, magyarán mindenkinek elvegyék a kedvét az egésztől.

Holott az olimpiának éppen az a lényege, hogy az egész világon úrrá lesz valamiféle csodás bizsergés és várakozás, és hiába cikkeznek nagy késésekről (Athén, 2004), emberi jogokról (Peking, 2008), elszállt büdzséről (London, 2012), zikavírusról és orosz kokszbotrányról (Rio, 2016), a végén mindig a játékok győznek, mert az egész úgy konstruáltatott meg, hogy elvarázsoljon és magával repítsen mindenkit abban a két és fél hétben. Ilyen, földtörténeti mércével igen rövid időintervallumon belül ugyanis sohasem születik ennyi hős, nem ismerünk meg ennyi emberi történetet, amely zárulhat happy enddel, elképesztő katarzissal vagy éppenséggel kudarccal, bármelyikről is hallunk, mind-mind felemel, hiszen a sport valóban semmihez sem fogható, tökéletesen egyedi műfaj.

Itt a jó rendre elnyeri végső jutalmát, ahol az összes sundámbundámság ellenére még mindig a legkevesebb a hazugság bármi máshoz viszonyítva – csodálatos, az életüket egy adott teljesítmény elérésére feltevő kiválóságok ezreinek őszinte világa, amely 125 éve fejti ki ugyanazt a hatást, és képes volt megőrizni a fényét az emberiség sötétebb korszakai idején is.

Most is erre a fényre lenne szükség, csak éppen az emberiség háborúban áll, ami szerencsére nem olyan, mint a két világháború, amelyek – ha ideiglenesen is, szabályt erősítő kivételként – még a játékok világát is képesek voltak elnyomni. Mégis, azt olvassuk, hogy továbbra is a vírus áll nyerésre, és szélesedik a kör, amely mind hangosabban mondja: az olimpiának így döntetlenre sincs esélye. Hagyjuk a vakcinakérdést, ez megint médialufi (nem buborék); könyörgöm, hogy arányul mondjuk a magyar olimpiai küldöttségnek beadandó 200-300 adag oltás a nagy egészhez? Na ugye.

S talán nem is a nézők hiánya lenne a leginkább szívfájdító. Hanem az állandó mellékíz. A lehalkíthatatlan mellékzönge. Ami folyamatosan eltereli a figyelmet magáról a lényegről: a sport nagyszerűségéről. Hogy mondjuk egy magyar–zöld-foki-szigeteki kézimeccs egy szerologóiai vizsgálat versus PCR-/antigénteszt összecsapássá alakul (azaz csak akinek volt antitestje, az ment fel a pályára tőlünk, mert egyértelmű volt, hogy játszanak fertőzők az ellenfélnél a negatív tesztek ellenére is). Hogy egy élet-halálra menő trieszti pólós női olimpiai selejtező előtt azért ott motoszkál a kisördög, mi van, ha a házigazda olaszok mondjuk elkezdenek szórakozni a vetélytársak PCR-tesztjeivel, és az elődöntő előtt jelzik, hogy például Keszthelyi Rita és Gangl Edina pozitív. Vagy többezernyi mintánál kettőt összekevernek tényleg véletlenül, és tévedésből Szilágyi Áronnal közlik a kard egyéni reggelén, hogy pozitív lett, nem indulhat. Vagy lesz ismét egy kukacoskodó szerv, mint tavaly, amely kivette Babos Tímeáékat a US Open párosversenyéről, nyilvánvalóan mondvacsinált okokból.

Annyira sokismeretlenessé vált az egyenlet, hogy az őrült bizonytalanságban tán képtelenség kijelölni egy fixen bejárható utat július második feléig. Mi van, ha jön még két-három, a brithez vagy a dél-afrikaihoz hasonló vírusmutáció? Az olimpia minden nagyszerűségével együtt olyan óriásira nőtt, hogy nem véletlenül van minden szervezőbizottságnak hét éve az előkészületekre – ezt a gépezetet nem lehet néhány hét alatt lendületbe hozni, hogy teszem azt, várunk május végéig, aztán ha jobb a helyzet, akkor hajrá. Viszont óriási, elsősorban anyagi felelőtlenség felpörgetni, majd az utolsó pillanatban leállítani.

Mondják, a pénz beszél, márpedig a japánok által eddig elköltött 16 milliárd dollár (hivatalos adat, sokak szerint van az harminc is) egészen hangosan képes ordítani a világ összes dialektusában. Plusz (azaz, hogy mínusz) a NOB veszítene egymilliárdot kapásból a visszafizetendő tv-s jogdíjakkal, ami katasztrofális állapotokat eredményezne egy sor sportágban, amelyekben nélkülözhetetlen költségvetési tétel a Lausanne-ból érkező apanázs.

Továbbá a nemzeti olimpiai bizottságoknak sem jutna annyi manna, és több ezer felzárkóztatásra szoruló sportolót segítő szolidaritási program lassulna vagy állna le.

Szóval a „másik kör” azt hangsúlyozza, hogy bármi áron, de muszáj megtartani az olimpiát, mert Japánnak is katasztrófa lenne ennyi pénz elégetése, és a NOB-ot is alapjaiban rengetné meg, majd futnának végig a lökéshullámok a sportágakon.

Még egy év csúszás szintúgy elég hülyén jönne ki – előbb a pekingi téli, aztán a tokiói nyári, öt hónapon belül: ez a NOB-adminisztrációt csinálná ki teljesen –, bár, ha az összegek oldaláról nézzük, talán még mindig jobban járna mindenki. Talán. Kérdés, a japánok elvállalnák-e az újabb horribilis pluszkiadást, pláne, hogy az idén ősszel választások lesznek náluk.

Megint csak ott tartunk: kérdőjelek, kérdőjelek, kérdőjelek, olyan elképesztő mennyiségben, ami mellett iszonyú nehéz elképzelni, hogy az olimpia hatalmas, boldog felkiáltójellé alakulva mégiscsak magával ragad majd mindenkit.

Elvben persze képes rá. Láttuk sokszor. Talán az abszolút katalizátora lehetne annak, hogy az emberiség reálisan is azt érezze ez év nyarán: mi nyertünk a vírussal szemben. Ehhez kellene minden eddiginél erősebb hit és összetartás – egy amúgy is polarizált, a vírus által pedig még inkább szétcincált világban. Az olimpia örök szerelmeseként is legfeljebb reménykedem: elég erős az öt karika ahhoz, hogy kötőanyag legyen ott, ahol minden szétesni látszik.