Felmentés másként – Csurka Gergely publicisztikája

„Maga rokona a Csurka Istvánnak?”
„Megboldogult nagybátyám.”
„Na és szereti, ha az orrában turkálnak?”
„Kábé annyira, mint varjú a rohadt tököt.”
„Na akkor a nagybátyja írói munkásságára való tekintettel nyissa ki megint a száját.”

Kevés öröm éri az embert egy PCR-teszt során, ez egyike volt az apró pozitívumoknak (a szó eredeti értelmében, hiszen manapság már a pozitív-negatív meghatározás sem a régi…). Merthogy ezen kivételes esetben mindkét mintát a torkomból vették – amikor ugyanis felnyúlnak az ember agyáig az orrán keresztül… Különböző buboréktornák, utazások okán már több tucatnyi túráson (fúráson…) estem át – maradjunk annyiban, megszokhatatlan. Mindezt csak azért idézem fel, mert a legújabb tokiói tervek szerint immár nem négynaponta kívánják tesztelni a sportolókat, hanem minden áldott (?) nap.

Mélységes tiszteletben tartva mindazok érzéseit, akik sokkal, de sokkal többet vesztettek az elmúlt egy évben, mint holmi biztonság- és komfortérzet, azért a járvány másféle módon dúlta szét a sport világát. Válaszok ugyan érkeztek idővel, úgymond megtanultunk együtt létezni a Coviddal és így újraindítani a versenyeket – ám az egész megszokhatatlan, nehezen elviselhető, és ami a legdurvább: a vírus alattomos féregként eszi be magát a lelkekbe, és kezdi ki a sport örök és valóban fennkölt törvényszerűségeit.

Korábban két dolog gátolhatott meg egy sportolót abban, hogy az aktuális legjobbját nyújtsa: sérülés vagy eltiltás. Ma elég egy pozitív PCR-teszt is. És nem is feltétlenül egy saját – adott esetben a csapattársadé is lenullázhat egy felkészülést, vagy ha valaki a stábból kapja el, a meccs, a külföldi út máris elmarad, rosszabb esetben mehetsz karanténba, és akkor a fizikai állapot is legott romlásnak indulhat. Látunk olyanokat, akik kétszer kapták el, látunk világklasszist, akit húszévesen darált le úgy a betegség, hogy még mindig kérdés, képes lesz-e belátható időn belül visszanyerni az igazi formáját, látunk klubot, amelyik egy idényben három-négy karanténidőszakot kapott a nyakába – aki valamit is konyít az edzéselmélethez, az pontosan tudja, ilyen durva munkamennyiség-kieséssel, ennyi leállással képtelenség akárcsak megfelelő szintre hozni egyént és csapatot egyaránt.

Elképzelhetetlen helyzetek jönnek szembe: egy ellenfél gyaníthatóan eltitkolt esetekkel, mégis pályára lépsz, mert nem mersz szembeszállni a „játszani kell” verdiktet kiadó, a saját presztízsét, tévés bevételeit és szponzormegjelenéseit féltő kontinentális vagy nemzetközi szövetséggel, aztán vagy megszívod, mint a szegedi kézisek tavaly a breszti BL-kirándulást, vagy – többek között ennek a malőrnek köszönhetően – ki tudsz állítani egy csapatot, amelyben a fertőzésen átesett, immunissá vált játékosok nem kapják el a vírust a Zöld-foki-szigetek kéziseitől (mint januárban az egyiptomi vb-n). Ez iskolapéldája a szövetségi vabankolásnak, elvégre ha van négy pozitív egy együttesben, ott garantáltan lesz több is (lett is, a meccsünk után) – de ha akad elég negatív teszt, akkor játsszanak csak. Aztán immár tudunk olyanról is, hogy egy gárdánál az idény eleji vírusbetörés után tényleg próbáltak mindent kézben tartani, mégis behozták a válogatottból a ragályt, negatív teszt alapján (bár speciális tünetek mutatkoztak), ezek után a szétterült fertőzés a legjobb játékost öt hétre vonta ki a forgalomból.

Aztán itt vannak a buborékok. Korábban csupán Csiky Gergely színművét ismertük ebben a műfajban, ma már csak az nem jut eszünkbe, ha ezt a szót halljuk. Elvben a buborék teszi lehetővé, hogy a dögvész koronavírus ne szökhessen be és rombolhasson szét egy sporteseményt… Ám hiába a protokollok meg az állandó tesztelés, szinte mindig akad rés a pajzson. Elvégre teljesen nem lehet buborékba terelni az összes közreműködőt, azaz az amúgy a külvilágtól elzárt hotel személyzetét vagy az esemény helyszínét biztosító őröket, a sportlétesítmény üzembentartóit technikustól takarítóig bezárólag. Egyfelől Dáriusz kincse is kevés lenne ahhoz, hogy mindenkit szállodában lakassanak, másfelől az sem megy, hogy ha meccs van, akkor szakadj el a családodtól a munkád ürügyén. Így viszont tesztelés ide vagy oda, a vírus előtt máris nyílik a bejárat, elvégre a hotel pincérének a gyereke, mondjuk, hazahozta az iskolából, másnap apu már tovább tudja adni, bár a tesztje még nem mutatja ki, így amikor gumikesztyűben és maszkban szervíroz, és csak egy picit lecsúszik a maszk az orráról… Néha ennyin múlik.

A Covid előtti érában is egy sor külső tényező befolyásolhatta a sportoló eredményét, egy otthoni veszekedés, egy hirtelen haláleset a családban, egy hasat hajtó romlott kaja, egy karambol a viadal előestéjén – ezer és egy dolog, ami ellen a legjobban megkomponált edzésterv sem készít fel, és ha fizikailag nem is zúz meg, mentálisan megtöri a fókuszt, márpedig a mai élsportban igazából ott dől el minden. Persze tudom, az igazi kiválóság arról ismerszik meg, hogy semmi és senki sem képes kibillenteni – most viszont nem ezeket az időket éljük, mert lehetsz te a legjobb erőnlétben, lehetsz igazi nyerő típus, aki a legnagyobb téthelyzetben hozza ki önmagából a legjobbat, csak ha éppen a PCR-teszted pozitív a nagy nap reggelén, fel sem engednek a pályára, hogy mindezt megmutathasd.

Ilyen nem létezett korábban. Ezért mondom, hogy a féreg beeszi magát, és kikezd mindent, amiről azt gondoltuk régen, hogy kikezdhetetlen. Igen, iszonyú lehangoló, hogy nincsenek szurkolók, mert az igazán menő eseményeknél az atmoszférától válik oly mágikussá mindaz, ami a pályán, a medencében, a páston, a tatamin, a szőnyegen történik, akár úgy, hogy hirtelen csöndbe borul a sokkolt publikum, miközben az ellenfél mámorosan ünnepel. A közvetítésekből is őrült mód hiányoznak a bevágott nézőtéri arcok, akár harsányan nevetnek, akár kezekbe temetődnek – ám mégsem ez ad állandó hiányérzetet.

Hanem hogy nagyjából-egészéből tudható: amit látunk, az messze nem a száz százalék. Mert nem lehet. Mert leáll, majd újrakezd. Mert a verseny előtt is karanténban kell ülnie a szobájában, jobb esetben csak órákat, de olykor napokat (megint egy mélyütés az edzéselméletnek). Mert a koncentrációjának egy jó részét most arra kell fordítania, hogy mihez érhet hozzá, kivel találkozhat, megfelelő-e a maszkja, meg hogy a laborban minden rendben lesz-e a tesztjével.

Még egyszer: a világot jelenleg beborító problémahalomnak ez egy egészen kis szeletkéje. Ám a sport éppen arról volt ismert, hogy ama bizonyos mágiával egyének romba dőlő napjait tudta felvidítani, városokat, országokat felemelni, könnyeket szárított fel vagy épp fakasztott, az utóbbi évtizedben éppenséggel gazdaságok pörgetéséhez járult hozzá mind jelentősebb mértékben.

Most is működik, valahogy, mindennel dacolva. Csak a legfontosabb szerepét képtelen híven betölteni. Az olimpia kapcsán ilyenkor (ilyenkor? egy éve kellett volna…) már lázas (egy másik kikezdett szó…) esélylatolgatás zajlana, a szakemberek a formaidőzítés tökéletes optimalizálásával lennének elfoglalva, a sportolók pedig egyre nagyobb révületbe esve készülnének, minden idegszálukat Tokióra hegyezve.

Ehhez képest a bizonytalanság az úr, mert nehéz hinni bármiben is, plusz ott a következő PCR-teszt, ha meg lesz olimpia, akkor az új opció szerint mindennap orrtúrással indul a reggel, tülekedés, teszteredményre várás – holott már az aznapi versenynek kellene a középpontban lennie.

Így jutunk el oda, hogy a nap végén bárki megvonhatja a vállát: én is jobbat vártam, de ugye amin keresztülmentünk, azok után sajnos ma ennyi sikerült. És mivel mindannyian keresztülmentünk valamennyire az egészen, még csak nem is lehet majd vitatkozni, kérdőre vonni, legalább egy zárójelet nyitni. Magyarán ebben a helyzetben mindenki felmentve érezheti magát jó előre. Holott érvényesülnie kellene ama bizonyos kikezdhetetlennek hitt törvénynek, hogy a győzelmet nem kell, a vereséget pedig nem lehet megmagyarázni. Vagy legalábbis nem illik. Most lehet, gond nélkül, bármelyiket, bármikor.

Ne kerteljünk: kinyíratott a legfőbb vezérlő elv, amitől a sport az, ami.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

„Megboldogult nagybátyám.”
„Na és szereti, ha az orrában turkálnak?”
„Kábé annyira, mint varjú a rohadt tököt.”
„Na akkor a nagybátyja írói munkásságára való tekintettel nyissa ki megint a száját.”

Kevés öröm éri az embert egy PCR-teszt során, ez egyike volt az apró pozitívumoknak (a szó eredeti értelmében, hiszen manapság már a pozitív-negatív meghatározás sem a régi…). Merthogy ezen kivételes esetben mindkét mintát a torkomból vették – amikor ugyanis felnyúlnak az ember agyáig az orrán keresztül… Különböző buboréktornák, utazások okán már több tucatnyi túráson (fúráson…) estem át – maradjunk annyiban, megszokhatatlan. Mindezt csak azért idézem fel, mert a legújabb tokiói tervek szerint immár nem négynaponta kívánják tesztelni a sportolókat, hanem minden áldott (?) nap.

Mélységes tiszteletben tartva mindazok érzéseit, akik sokkal, de sokkal többet vesztettek az elmúlt egy évben, mint holmi biztonság- és komfortérzet, azért a járvány másféle módon dúlta szét a sport világát. Válaszok ugyan érkeztek idővel, úgymond megtanultunk együtt létezni a Coviddal és így újraindítani a versenyeket – ám az egész megszokhatatlan, nehezen elviselhető, és ami a legdurvább: a vírus alattomos féregként eszi be magát a lelkekbe, és kezdi ki a sport örök és valóban fennkölt törvényszerűségeit.

Korábban két dolog gátolhatott meg egy sportolót abban, hogy az aktuális legjobbját nyújtsa: sérülés vagy eltiltás. Ma elég egy pozitív PCR-teszt is. És nem is feltétlenül egy saját – adott esetben a csapattársadé is lenullázhat egy felkészülést, vagy ha valaki a stábból kapja el, a meccs, a külföldi út máris elmarad, rosszabb esetben mehetsz karanténba, és akkor a fizikai állapot is legott romlásnak indulhat. Látunk olyanokat, akik kétszer kapták el, látunk világklasszist, akit húszévesen darált le úgy a betegség, hogy még mindig kérdés, képes lesz-e belátható időn belül visszanyerni az igazi formáját, látunk klubot, amelyik egy idényben három-négy karanténidőszakot kapott a nyakába – aki valamit is konyít az edzéselmélethez, az pontosan tudja, ilyen durva munkamennyiség-kieséssel, ennyi leállással képtelenség akárcsak megfelelő szintre hozni egyént és csapatot egyaránt.

Elképzelhetetlen helyzetek jönnek szembe: egy ellenfél gyaníthatóan eltitkolt esetekkel, mégis pályára lépsz, mert nem mersz szembeszállni a „játszani kell” verdiktet kiadó, a saját presztízsét, tévés bevételeit és szponzormegjelenéseit féltő kontinentális vagy nemzetközi szövetséggel, aztán vagy megszívod, mint a szegedi kézisek tavaly a breszti BL-kirándulást, vagy – többek között ennek a malőrnek köszönhetően – ki tudsz állítani egy csapatot, amelyben a fertőzésen átesett, immunissá vált játékosok nem kapják el a vírust a Zöld-foki-szigetek kéziseitől (mint januárban az egyiptomi vb-n). Ez iskolapéldája a szövetségi vabankolásnak, elvégre ha van négy pozitív egy együttesben, ott garantáltan lesz több is (lett is, a meccsünk után) – de ha akad elég negatív teszt, akkor játsszanak csak. Aztán immár tudunk olyanról is, hogy egy gárdánál az idény eleji vírusbetörés után tényleg próbáltak mindent kézben tartani, mégis behozták a válogatottból a ragályt, negatív teszt alapján (bár speciális tünetek mutatkoztak), ezek után a szétterült fertőzés a legjobb játékost öt hétre vonta ki a forgalomból.

Aztán itt vannak a buborékok. Korábban csupán Csiky Gergely színművét ismertük ebben a műfajban, ma már csak az nem jut eszünkbe, ha ezt a szót halljuk. Elvben a buborék teszi lehetővé, hogy a dögvész koronavírus ne szökhessen be és rombolhasson szét egy sporteseményt… Ám hiába a protokollok meg az állandó tesztelés, szinte mindig akad rés a pajzson. Elvégre teljesen nem lehet buborékba terelni az összes közreműködőt, azaz az amúgy a külvilágtól elzárt hotel személyzetét vagy az esemény helyszínét biztosító őröket, a sportlétesítmény üzembentartóit technikustól takarítóig bezárólag. Egyfelől Dáriusz kincse is kevés lenne ahhoz, hogy mindenkit szállodában lakassanak, másfelől az sem megy, hogy ha meccs van, akkor szakadj el a családodtól a munkád ürügyén. Így viszont tesztelés ide vagy oda, a vírus előtt máris nyílik a bejárat, elvégre a hotel pincérének a gyereke, mondjuk, hazahozta az iskolából, másnap apu már tovább tudja adni, bár a tesztje még nem mutatja ki, így amikor gumikesztyűben és maszkban szervíroz, és csak egy picit lecsúszik a maszk az orráról… Néha ennyin múlik.

A Covid előtti érában is egy sor külső tényező befolyásolhatta a sportoló eredményét, egy otthoni veszekedés, egy hirtelen haláleset a családban, egy hasat hajtó romlott kaja, egy karambol a viadal előestéjén – ezer és egy dolog, ami ellen a legjobban megkomponált edzésterv sem készít fel, és ha fizikailag nem is zúz meg, mentálisan megtöri a fókuszt, márpedig a mai élsportban igazából ott dől el minden. Persze tudom, az igazi kiválóság arról ismerszik meg, hogy semmi és senki sem képes kibillenteni – most viszont nem ezeket az időket éljük, mert lehetsz te a legjobb erőnlétben, lehetsz igazi nyerő típus, aki a legnagyobb téthelyzetben hozza ki önmagából a legjobbat, csak ha éppen a PCR-teszted pozitív a nagy nap reggelén, fel sem engednek a pályára, hogy mindezt megmutathasd.

Ilyen nem létezett korábban. Ezért mondom, hogy a féreg beeszi magát, és kikezd mindent, amiről azt gondoltuk régen, hogy kikezdhetetlen. Igen, iszonyú lehangoló, hogy nincsenek szurkolók, mert az igazán menő eseményeknél az atmoszférától válik oly mágikussá mindaz, ami a pályán, a medencében, a páston, a tatamin, a szőnyegen történik, akár úgy, hogy hirtelen csöndbe borul a sokkolt publikum, miközben az ellenfél mámorosan ünnepel. A közvetítésekből is őrült mód hiányoznak a bevágott nézőtéri arcok, akár harsányan nevetnek, akár kezekbe temetődnek – ám mégsem ez ad állandó hiányérzetet.

Hanem hogy nagyjából-egészéből tudható: amit látunk, az messze nem a száz százalék. Mert nem lehet. Mert leáll, majd újrakezd. Mert a verseny előtt is karanténban kell ülnie a szobájában, jobb esetben csak órákat, de olykor napokat (megint egy mélyütés az edzéselméletnek). Mert a koncentrációjának egy jó részét most arra kell fordítania, hogy mihez érhet hozzá, kivel találkozhat, megfelelő-e a maszkja, meg hogy a laborban minden rendben lesz-e a tesztjével.

Még egyszer: a világot jelenleg beborító problémahalomnak ez egy egészen kis szeletkéje. Ám a sport éppen arról volt ismert, hogy ama bizonyos mágiával egyének romba dőlő napjait tudta felvidítani, városokat, országokat felemelni, könnyeket szárított fel vagy épp fakasztott, az utóbbi évtizedben éppenséggel gazdaságok pörgetéséhez járult hozzá mind jelentősebb mértékben.

Most is működik, valahogy, mindennel dacolva. Csak a legfontosabb szerepét képtelen híven betölteni. Az olimpia kapcsán ilyenkor (ilyenkor? egy éve kellett volna…) már lázas (egy másik kikezdett szó…) esélylatolgatás zajlana, a szakemberek a formaidőzítés tökéletes optimalizálásával lennének elfoglalva, a sportolók pedig egyre nagyobb révületbe esve készülnének, minden idegszálukat Tokióra hegyezve.

Ehhez képest a bizonytalanság az úr, mert nehéz hinni bármiben is, plusz ott a következő PCR-teszt, ha meg lesz olimpia, akkor az új opció szerint mindennap orrtúrással indul a reggel, tülekedés, teszteredményre várás – holott már az aznapi versenynek kellene a középpontban lennie.

Így jutunk el oda, hogy a nap végén bárki megvonhatja a vállát: én is jobbat vártam, de ugye amin keresztülmentünk, azok után sajnos ma ennyi sikerült. És mivel mindannyian keresztülmentünk valamennyire az egészen, még csak nem is lehet majd vitatkozni, kérdőre vonni, legalább egy zárójelet nyitni. Magyarán ebben a helyzetben mindenki felmentve érezheti magát jó előre. Holott érvényesülnie kellene ama bizonyos kikezdhetetlennek hitt törvénynek, hogy a győzelmet nem kell, a vereséget pedig nem lehet megmagyarázni. Vagy legalábbis nem illik. Most lehet, gond nélkül, bármelyiket, bármikor.

Ne kerteljünk: kinyíratott a legfőbb vezérlő elv, amitől a sport az, ami.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!