Iványi Gyula, az első nagy magyar kardozó Italo Santellit is átalakította

Az élet bármely szegmensében, legyen az politika, tudomány, művészet vagy sport, legérdekesebb, legizgalmasabb talán az az átmeneti időszak, amikor eldőlni látszik: hamarosan új korszak köszönt be, új irányt vesznek a folyamatok, új felfogás kezd érvényesülni, új technikák visznek előre, új stílus rajzolódik ki. A rövid átmeneti érák meghatározó figurái egyik lábukkal még a múlt talaján állnak, a másikkal már a jövő országútjára lépnek, s miután küldetésüket teljesítették, alakjuk fokozatosan elhomályosul. Ők „csak” lendületet adnak, de az új idők tempóját már nem ők diktálják.

Ilyesféle férfi volt Iványi Gyula.

A híres vívómester, Gerentsér László teljes oldalon emlékezett meg a Nemzeti Sport 1920. december 17-i számában a tizenegy nappal korábban szívbénulás következtében elhunyt néhai kiváló kardforgatóról: „A régebbi vívóvilágnak az emlékezetből kivesző alakja volt, akiről az újabb generáció már alig tudott.” Holott a sportág, ezen belül is a kard korszakalkotó képviselőjéről beszélünk:     

„Szereplése vívásunk átalakulási korszakába esik és ő mintegy összekötő kapocs szerepel a régi magyar vívórendszer és a milánói Radaelli mester által felépített új olasz iskola között.”      Ki más jutna ezen a ponton mindenkinek az eszébe, mint Italo Santelli, aki a Magyar Athlétikai Club (MAC) által 1896 májusában szervezett millenniumi nemzetközi viadalon – a vívómesterek között – szerzett elsőségét követően néhány hónappal Budapesten kezdett dolgozni, és megannyi kiválóság oktatásával járult hozzá a magyar kard hamarosan beköszöntő több évtizedes uralmához. Na de Iványiról nemigen beszélnek. Pedig lenne rá ok.

Az 1880-as évek közepén (valószínűleg 1884-ben) kezdett a vívással foglalkozni a magyar mestergárda híres tagja, Halász Zsiga irányítása alatt. Nagy szorgalommal, akkurátusan, lelkiismeretesen tette a dolgát, de semmiféle tehetséget nem árult el – azaz nem látták benne a jövő bajnokát. A nagy ugrás ideje 1894, ebben az évben hirtelen felgyorsult a fejlődése, amelynek erőteljes lökést adott olaszországi tapasztalatszerzése: „Velencében, sőt Milánóban is vívott, ez utóbbi városban pedig nem mással, mint Radaelli egyik kiváló mestertanítványával, Rossival, vagy legalábbis annak szeme láttára és dicsérete mellett másokkal.”

Ebből is kitűnik (amit Dávid Sándor is megállapít 1988-ban megjelent „     Arany évtizedek – A magyar vívás története” című könyvében), hogy már a mérföldkőként emlegetett millenniumi viadal előtt szembesült egymással a két stílus, nem 1896 májusában kapott hirtelen mindenki a fejéhez, hogy érdemes lenne ezt-azt átvenni az itáliai rendszerből.

Első kiugró sikerét a MAC által 1895. május 12–13-án megrendezett első országos vívóversenyen aratta az akkor 31 éves Iványi, a mezőnyben feltűntek a Monarchia közös hadseregének tisztjei is, akik a bécsújhelyi katonai iskolában egy ideje már olasz rendszerben treníroztak. A Vigadó nagytermében helyet foglaló nézők (köztük a kor ünnepelt színésznője, Jászai Mari) tanúi lehettek az első nagy magyar kardozó menetelésének, tudniillik Iványi a nyitó napi versenyvívásban mind az öt asszóját megnyerte, és egyszer sem kapott egynél több találatot. A másnapi küzdelmekről pedig így írt a Herkules: „Az amatőr kardvívók döntő küzdelmében, amelynél az adott vagy kapott voltokat nem vették tekintetbe, hanem csak a vívó képességét, a zsűri egyhangúlag Iványi Gyulát mondta ki győztesnek.” Kevéssé ismert, hogy Iványi egyesületen kívüliként villogott, és röviddel e nagy sikerét követően lépett be a MAC-ba.

Még mielőtt a millenniumi verseny részleteibe bocsátkoznánk, egy háttérbe szoruló, annál érdekesebb epizóddal is hadd hozakodjunk elő. Az 1893-ban Bécsben letelepedő neves olasz vívómester, Luigi Barbasetti 1896 januárjában Budapestre érkezett feleségével, és a MAC kezdeményezésére összemérte tudását több ismert magyar fegyverforgatóéval. Előbb tőrművészetét mutatta be, majd kezébe vette a kardot és asszózott Arlow Gusztáv vívómesterrel, valamint Fery Oszkárral és Balogh Bódoggal. Ekkor következett Iványi, és tudósítása legörömtelibb fejezetét a következő latin idézettel vezette be a Sportvilág: „Sed nunc venio ad fortissimum virum”, vagyis „Most térek rá a legerősebb férfiúra”     . (A Kr. e. I. évszázadban élt történetíró, Cornelius Nepos ezekkel a szavakkal kezdi Datamesről, a nagy perzsa hadvezérről írt életrajzát).

S hogy mit tett a legerősebb férfiú?

„Az olasz mester gyorsasága és tigrisugrásaival szemben Iványi kitűnő iskolája fölényt biztosított neki, meglepő szépen adott be Iványi három belső kézelővágást, ami oly gyors támadóval szemben, mint Barbasetti, csaknem hihetetlennek tűnik fel” – számolt be a bravúrról a Sportvilág munkatársa. Vagyis Halász Zsiga tanítványától lehetett várni, hogy az 1896. május 14. és 20. között esedékes nemzetközi vívóviadalon kivághatja a rezet a többek között megannyi olaszt felvonultató mezőnyben.

A magyar vívásban fordulópontot jelentő, rendkívüli érdeklődéssel kísért, a különböző stílusok összeütközését hozó, olasz sikerekkel végződő, nagy tanulságokkal szolgáló eseményt tökéletesen rendezte meg a MAC, ugyanakkor a zsűri döntései rengeteg vitát generáltak. Az amatőr kardozók 72 tagú társaságában Iványi az utolsó stációig jutott, a fináléban az olasz Santi Ceccherinivel ütközött meg. Párharcukat is rengeteg morgolódás, felháborodás kísérte, a firenzei vetélytárs vezetésénél (a Pesti Napló szerint 1:2-nél) például egy jól látható Iványi-oldalvágást „felejtett el” érzékelni a zsűri, ellenben az erre válaszoló Ceccherini fejvágását megítélték. Annyira felizzott a hangulat, hogy a zsűri felfüggesztette az asszót, majd éjszaka összeült, és kihozta győztesnek az olaszt.

A mesterek között Italo Santelli diadalmaskodott, s oly mértékben lenyűgözte a MAC elöljáróit, hogy rövid tárgyalás után megnyerték a klubnak, 1896 szeptemberétől el is kezdte áldásos magyarországi tevékenységét. Erre Halász Zsiga sértettségében otthagyta a MAC-ot, Iványi meg rálépett az olasz ösvényre. De – ahogy Gerentsér László írja – nem vette át teljesen az itáliai rendszert, hanem hozzáigazította a magyar vérmérséklethez.

„Vele és benne alakult ki az új magyar iskola, amelyet méltán lehet újra magyarnak nevezni, s amely ismét visszanyerte hegemóniáját a kardvívás terén az egész világon – vetette papírra 1920-ban Gerentsér. – Iványi nagyszerűen védett, szinte érinthetetlen volt, kitűnően vágott elő, pompásan alkalmazta a feltartó szúrásokat, tempója elsőrendű és lábai gyorsak voltak, mint a puskagolyó. Nagy egyéniségét legjobban jellemzi, hogy magára mesterére, Santellire is erős befolyást gyakorolt, és részben átalakította őt.”

Iványi és mestere rengeteg bemutatón asszózott egymással, például 1900 májusában Pécsett tőrrel és karddal is megvívtak, ám ennél érdekesebb, hogy mindketten szerepeltek a zűrzavarosan (vagy inkább sehogy...), a világkiállítás mellékeseményeként megrendezett párizsi olimpián. A Mars-mezőn felépített központi épületben Santelli második lett a kardvívómesterek között, az első magyar olimpiai vívóéremre méltán esélyes Iványi pedig ötödikként végzett az amatőrök mezőnyében. Az érem elszalasztásában nagy szerepet játszottak a minősíthetetlenül elfogult francia bírók, a zsűri magyar és osztrák delegáltja, Krasznay Ferenc és Luigi Barbasetti például tiltakozásul visszalépett megbízatásától.

Az olimpia után – vélhetően némi keserű szájízzel – Iványi felhagyott a versenyzéssel, ám egészen 1919-ig eljárt Santelli vívótermébe, és zsűritagként is szerepet vállalt. Az Egyesült Budapesti Fővárosi Takarékpénztár ügyvezető igazgatója, a magyar kard korszakváltó és -alkotó egyénisége több hónapi betegeskedés után 1920. december 6-án, 56 évesen hunyt el.