Folyékony kenyér – Malonyai Péter publicisztikája

Nem tudom, a tények diktálják, esetleg a kifejezés ment ki a divatból, de mostanában nincs hír arról, hogy bárkit is sportszerűtlen életmódja miatt bélyegeznének meg. Látom persze a közösségi oldalak jóvoltából, hogy a legnagyobbak egymást licitálják felül bulikkal, népes vendégsereg eszik, iszik, viháncol, de ez biztos belefér, hiszen ritkán tudunk zaftos büntetésekről.

Ugyanakkor igencsak változó, mikor mi fért bele a sportolói létbe. Kívülről megítélve, mert ne legyenek kétségeink, a versenyző legfeljebb félt attól, hogy lebukik, de nem feltétlenül tette a magáévá a szigorú ítészek követelményeit.

Más volt a világ egykoron, természetesnek számított, ami ma elképzelhetetlen. Amikor 1928-ban Budapest válogatottja Berlin ellen készült a Hungária úton (és nyert 8:0-ra), miközben odakinn ömlött az eső, fújt a szél, Tóth Potya mester Bukovi Márton gyomorpanaszára így reagált: „Akarsz egy kis rumos feketét?” Bukovi akart, de rum nem volt a közelben, így konyakkal jött a kávé. A konyak szót meghallva a többi futballista is feltartotta a kezét, Tóth Potya végül mindenkinek engedélyezett egy kortyot. „Hűvös van kint, nem fog ártani” – kommentált.

A konyak akkorra már legendás szernek számított, hiszen 1904-ben a St. Louis-i olimpián a maratonin győztes Thomas J. Hickset konyakkal is frissítette edzője.

Azt talán mondani sem kell, hogy az életmóddal kapcsolatos viták a nagy kudarcok után erősödtek fel igazán. Amikor 1941-ben a futballválogatott 7:0-ra kikapott Kölnben Németországtól, azonnal megszellőztették, hogy a játékosok erőteljesen keresték a hölgyek társaságát, többet ittak a megengedettnél, szokásuk volt, hogy reggeli után visszafeküdtek(!). „Így szoktuk meg…!” – érveltek, s még arra is fittyet hánytak, hogy idejében induljanak ki a stadionba, a megbeszélt időpontban még a szobáikban – kártyáztak.

Az MLSZ hivatalos lapja a szigor jegyében közzétette a sportszerű élet tízparancsolatát. Nem volt benne semmi olyan, amit ne tudott volna mindenki, az ivás, a dohányzás, a mértéktelen evés tiltása szerepelt benne, figyelmeztetve a pihenés fontosságára.

Kisebb kampány lett a témából, a Nemzeti Sport például nevét elhallgatva megszólaltatott egy elzüllő futballistát, az alcím szerint „Ezúttal maga az elrettentő példa beszél”. Kortársi visszaemlékezés szerint Cseh II László, a legendás „Matyi” vallott, de ezt csak a tények kedvéért.

Története egyébként tipikus, s aligha csak a háború előtti korra jellemző. Még nem volt 16 éves, amikor már a felnőttek között játszott, a tehetségével vívta ki a lehetőséget. A meccsek után az idősebbek magukkal cipelték egy kis lazításra, s noha addig azt sem tudta, mi az alkohol, hamar megszokta a sört, a bort. „Most már felnőtt vagy!” – biztatták a többiek, amikor a taxiból kiszállva hazatámogatták.

A folytatás is közhelyszerű. Ha jól ment a játék, fizetett neki mindenki („A potya ital könnyen csúszik” – kommentált), egyre több lett életében az átmulatott éjszaka. Időnként megbukott, a vezetőség elé citálták, ahol fogadkozott és megbocsátottak neki. Legalábbis addig, amíg ment a játék. Amikor a produkcióján meglátszottak a hétköznapjai, egyik napról a másikra kegyvesztett lett. Egy ideig még a neve miatt vitték, igaz, egyre rosszabb feltételekkel. A szervezete megsínylette az életformáját, hirtelen roppant össze, a beszélgetés végén azt mondja, sajnálja, hogy nem voltak vele szigorúbbak. A cikk pedig azzal zárul, hogy „hallottuk, a játékos bohémségnek ez a szomorú áldozata még mindig iszik”.

Ezer és egy ilyen példa akad a futballban, a sportban, miközben persze rengeteg a tanács, az intés. Dr. Dusóczky Andor, korának vezető sportorvosa például ugyancsak 1941-ben cikket írt a témáról a Nemzeti Sportban. Az utazásokra hegyezi ki a mondandóját. Ne feledjük, akkoriban még a vonat volt az úr, így a csapatok nem egyik pillanatról a másikra érkeztek meg fellépésük színhelyére. A legfontosabb – írja –, hogy ne együnk unalmunkban az úton, s ha eszünk, semmiképpen se fűszereset. „Így például a szalámi, a különféle zamatos kolbászfélék teljesen elesnek” – szögezi le. Főként, mert szomjúságot okoznak. Kétségtelen, „kiválóan alkalmasak arra, hogy előkészítsék a gyomorterepet a borözön számára – a válogatott játékos azonban nem erre való”.

Kissé szembement az uralkodó szokásokkal, legyen elég annyi, hogy még nekem is volt részem olyan edzői tanácsban, hogy naponta egy szál gyulai kolbász a jó erőnlét záloga. Becsülettel követtem az ajánlást, soha rosszabb utasítást, ám fogalmam sincs, hatott-e a fizikumomra. Megjegyzem, évtizedekkel később is megszokott volt a vidékre utazó futballcsapatainknál, hogy útközben leszálltak, s a meccs előtt jól beebédeltek. Emlékszem egy Fradi-útra, amikor a rántott hús, sült krumpli, somlói galuska kombó dívott, a többség kenyeret is evett, nem is egyet.

Ma már az ilyesmi elképzelhetetlen, napjaink sportolói már inkább táplálkoznak, „bevisznek”, mint esznek. És persze a kor csodái, a táplálékkiegészítők, ám a fogalom kissé idegen tőlem. Igen, maradi vagyok, azt tartom, hogy például a Fradi említett ebédjénél a bécsi szelet volt a táplálék, az uborkasaláta – mondjuk – a kiegészítő. Magyarán, táplálékot legjobban táplálék egészít ki, de ez legyen az én gondom.

Visszatérve a doktor úrhoz, meglehetősen modern elveket vallott. Ma is megállja a helyét, hogy „nagy sportteljesítmények kétféle módon jönnek létre. Az egyik: véletlen folytán, a különféle körülmények szerencsés összetalálkozása következtében. A második: öntudatos, rendszeres, fáradságos előkészület után. Ehhez tartozik az is, hogy tudatosan minden lehetőt megteszünk a győzelem érdekében.” Ám ennél is érdekesebb, hogy a meteoropatákról, tehát az időjárásra érzékenyekről is beszél, mert tapasztalta, hogy sokan indokolatlanul visszaesnek a formájukban, amikor – megfogalmazásában – megváltozik a teljes meteorológiai környezet. Egyszerre lesz más „a hőmérséklet, a légnyomás, a szél ereje és iránya, a levegő sugárátbocsátása, szennyezettsége, nedvessége, elektromos állapota”. Ebben is megelőzte a korát Dusóczky doktor, hiszen ma már a jobb helyeken figyelnek a meteoropatákra, a frontérzékenyekre, megjegyzem, igen helyesen.

Azt azonban ne higgyük, hogy a tudomány és a tapasztalat jóvoltából gyökeresen megváltoztak volna dolgok. Húsz évvel a doktor úr cikke után a Népsportban a sör a téma. Válogatott sportolók között járva az újságíró így foglalja össze a véleményeket arról, miért sörrel oltják a szomjukat edzés, verseny után: „A sörben még van sok más anyag is, ami hasznos. A sör folyékony kenyér. Kell a kondícióhoz.”

Meg aztán a megszokás. Ahogy a negyvenes évek elején Cseh „Matyit”, 1961-ben Farkas Jánost pécézték ki, vele példálóztak. Az akkor 19 esztendős ifjúról előbb azt írták, hogy a magánélete kifogásolható, „hajlamos a költekezésre, nagystílű életmódra”. A Labdarúgás cikke kész az ítélettel („A Vasasban, a magyar labdarúgásban nem maradhat meg olyan játékos, aki csak góllövésre alkalmas! Nekünk egész emberekre van szükségünk!”), nem sokkal később azonban örömmel közli, hogy megnősült, lakást kapott, esténként siet haza. Egy ideig legalábbis, mert edzője, Illovszky Rudolf kifakad: „Nem úgy él, ahogyan kellene!”

Nem mondom, hogy nem volt igazsága a korholásnak, de fontosabb és sajnálatosabb, hogy ekkor bélyegezték meg, ekkor lett rossz példa – ahogy tőle hallottam. Haláláig bántotta, ám mi inkább a klasszisára emlékezzünk, például az 1966-os vb-n a braziloknak lőtt pazar góljára.

Ha látták, még a rendre előkerülő farizeusok is szívesen meghívták volna egy pohár sörre.

Talán kettőre is.

Ami azért tanulság.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!