„Egyszer csak folytak a könnyei” – Surányi András filmrendező, aki hazahozta Puskást

– Miért érdekelte a téma, ami bár roppant izgalmas, akkoriban nem számított annyira divatosnak?
– Mert meg akartam érteni, mi volt az a csoda, amely még az ötvenes évek politikai elítéltjeit is lázba hozta a börtönben, köztük apámat, aki a rabtársaival együtt áhítattal hallgatta a hat három közvetítését Márianosztrán – mondja Surányi András, a kultikus Aranycsapat című film forgatókönyvíró-rendezője.

– Puskás hazatérése volt a film apropója vagy fordítva?
– Fordítva! Sőt, a film nemcsak ürügyet szolgáltatott arra, hogy Puskás Ferenc végre hazatérjen, hanem maga a forgatás, a kamera folyamatos jelenléte volt a legfontosabb garancia Öcsinek arra, hogy nem eshet bántódása, hogy minden a nemzetközi nyilvánosság előtt történik.

– Nemzetközi?
– Igen, bár a külföldi forgatásokra nem futotta volna a hazai finanszírozásból, azokat az Adidas támogatása tette lehetővé. Amikor megkerestem a német sportszergyártó cég képviselőjét, tíz perc alatt az ügy mellé állt, amint elhangzott Puskás neve, hogy az ő hazatérését is meg akarjuk örökíteni. Később még a Barcelonában nehéz körülmények között élő interjúalanyunknak, Czibor Zoltánnak is segítettek a németek. A filmre hetvenezer márkát adtak, ami felfoghatatlanul sok pénz volt akkoriban, ráadásul megszervezték az interjút Franz Beckenbauerrel, Helmut Rahnnal, Fritz Walterrel.

– Puskás valóban félt hazajönni még a nyolcvanas évek elején is?
– Nagyon félt, szorongott. Szívfacsaró, igazán filmbe illő jelenetként él bennem, ahogyan a párizsi repülőtéren hátrálva vonakodik lelépni a mozgó járdáról, mintegy húzva-halasztva a döntést még az utolsó pillanatban is. Magázva vitatkozott Sebes Gusztáv volt szövetségi kapitánnyal, Guszti bácsival, aki tegezte őt. Abban állapodtunk meg, hogy még ott is nemet mondhat. Aztán közvetlenül a felszállás előtt értesíthettem az otthoni stábot, a rokonokat, hogy igen, jön, úgy döntött, felszáll a gépre. A hír néhány óra alatt elterjedt idehaza, és százak várták a repülőtéren... Nem közvetlenül Madridból, hanem az 1981-es Liverpool–Real Madrid BEK-döntő helyszínéről, Párizsból kísértük haza Szepesi Györggyel és Sebes Gusztávval. Öcsi bácsi, mert nekem azért bácsi maradt, még ha zokon is vette ezt a megszólítást, megbízott Sebesben, Szepesiben és akkor, túl a madridi forgatáson és sok fantasztikus beszélgetésen, úgy érzem, már bennem is, nem kételkedett a tiszta, sőt naiv szándékainkban. De hiába zárták már le régen a büntetőügyét, hogy katonatisztként elhagyta az országot, ismerte a rendszert, és nekünk is mondta, hogy semmire sincs garancia, bármi megtörténhet, bármit megtehetnek.

– Élénken élt benne Szűcs Sándor kivégzésének rettenetes emléke, ami bizonyítja, hogy a kommunisták valóban bármire képesek voltak.
– Így van, és ez a helyzet minket, filmeseket kényes etikai helyzetbe hozott, meg kellett értenem, hogy a lelkesedés, a sikeres forgatás vágya, maga a film nem lehet fontosabb egy ember sorsánál, életénél. Ezért őszintének kellett lennünk: garantálni mi sem tudunk semmit, de mindent rögzítünk, ami önmagában védelmet jelent.

– Miért mondott mégis igent abban a pillanatban, miközben annyiszor utasította el az ilyen-olyan meghívásokat korábban?
– Azért, mert a forgatás keretében pályára léphetett a Népstadionban, ahol a tiszteletére ismét eljátszották a Himnuszt.

– Amit persze előzetesen titkoltak a szurkolók elől, vagy legalábbis próbálták titkolni...
– De egy idő után már lehetetlen volt. Mindenki arról beszélt Pesten, hogy Puskás hazatért és a magyar–angol előtt ismét pályára lép.

– A jegyek négy nappal a meccs előtt elfogytak, miközben a médiában Puskásról szó sem esett.
– És végül a televízió is közvetíteni kényszerült a Budapest–Vidék öregfiúkmeccset, akkora volt a szurkolók nyomása. Pedig eleinte hallani sem akart róla sem Nagy Richárd, a tévé elnöke, sem a sportosztály főnöke, Radnai János.

– A Népsport június 4-én írta meg, hogy az előzetesen kiadott tévéműsortól eltérően „a budapesti II-es műsor közvetíti az öregfiúk-parádét 18.25-től”. A műsorváltozás ténye önmagában földrengéssel ér fel, a szürke és levegőtlen rendszer kapkodását, bizonytalanságát sugallja. De Puskás nevét még mindig nem írják le.
– Én magam is mentem, kérleltem minden döntéshozót azokban a napokban, hogy adják élőben Puskásék meccsét is, ami pénzbe sem került, hiszen a stáb már délelőtt kitelepült, kis túlzással csak fel kellett kapcsolni az élő adást. Mindenki tudta ezt és érezte a megkerülhetetlenül adódó történelmi lehetőséget, de senki sem mert cselekedni, amíg meg nem érkezett a jóváhagyás valahonnan „fentről”.

– Hogyan engedhették meg egyáltalán, hogy elkészüljön a film?
– A Hunnia Filmstúdióban, amely Simó Sándor vezetésével viszonylag szabad alkotóműhely volt, kezdettől minden támogatást megkaptam. A vezetők szinte mindegyike, Csoóri Sándor, Vásárhelyi Miklós is jónak tartotta az ötletet, Schiffer Pál a szigorú dokumentarista szemléletet képviselte a produkcióban, Zsolt Robi, Malonyás (Malonyai Péter szerkesztő kollégánk – Sz. Gy.) pedig segített, hogy ne tévedjek el a futball világában. Szepesi György is mindenben mellénk állt, rajongott Puskásért és boldog volt, hogy végre közösen hazahozhatjuk.

– De annyi pénzt azért nem kaptak, hogy fussa a külföldi forgatásokra is, és feltételezem, hogy nem nézte mindenki jó szemmel a film készítését.
– A rendszer csetlett-botlott, ez a kettősség jellemzett mindent. A tűrt és a tiltott kategória határán egyensúlyoztunk. Egyrészt nagy tekintélye volt a kamerának, a filmgyárnak, Rákosi hivatali autóját például első szóra megkaptuk a pártközpont garázsából, hogy dolgozzunk vele, ha akarunk, miközben az MSZMP KB jelen lévő titkára szigorúan megtiltotta, hogy a díszpáholyt filmezzük az öregfiúkmeccsen.

– Pedig egyáltalán nem szokványos módon ezúttal Kádár János is kilátogatott a Népstadionba, és sokan sokat dolgoztak azon, hogy kölcsönösen üdvözöljék egymást Puskással, látványos biccentéssel, sőt meghajlással, amely egyrészt kifejezte, hogy lám, a rezsim megbocsátott, másrészt pedig azt, hogy Puskás hálás ezért. Nem a filmbe szánták ezt a teátrális jelenetet?
– Ha volt is ilyen szándék, elakadt, mert mint mondtam, nekünk kimondottan megtiltották, hogy a díszpáholyt vegyük. Puskás gesztusa pedig nem Kádárnak, az országnak szólt, valóban hálás volt a méltó fogadtatásért.

– Amely, mint már utalt rá, azért felemás volt.
– Természetesen. Felerősödtek azok a hangok is, hogy de hát miért kell ezt? Miért ünneplünk egy disszidenst?

– A televízió nem is mutatta be a filmet a rendszerváltásig.
– Valóban nem, sőt engem úgymond kitiltottak az MTV-ből, ami azt jelentette, hogy nem tehettem be a lábam az aulába a főkapun keresztül, miközben a nemzetközi osztályon izgalmasabbnál izgalmasabb munkákat kaptam, csak éppen oda hátulról, a Münnich Ferenc utcából kellett bejárnunk. Röhejes, abszurd helyzet volt ez is. A filmet pedig úgynevezett „társadalmi forgalmazásban” vittük vetítésekre, vidéki mozikba, művelődési házakba, és így is gyorsan elértük a hatszázezer nézőt, az érdeklődés tehát óriási volt. Csakúgy, mint a könyv iránt, amelyet a filmhez felvett anyagokból, interjúkból készítettünk, hivatalosan dokumentumkötetként fogyott el pillanatok alatt százhetvenezer példányban, hogy aztán az újabb utánnyomást már papírhiányra hivatkozva leállítsák.

– Tényleg hazavárták Lóránt Gyulát is a legendás öregfiúkmeccsre?
– Igen, ő azonban néhány nappal korábban meghalt Görögországban.

– És Czibor Zoltán hazatérése nem vetődött fel? Az ő monológja hazáról, hazaszeretetről a film egyik legmegrázóbb képsora.
– Zoli rettegett. Semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy hazajöhessen, de biztos volt benne, ha megteszi, „kinyírják”. Barcelonában is szemmel tartották, fenyegették itthonról, neki pedig tönkrement kint a családja, az egzisztenciája. Megrázó volt találkozni, forgatni vele. Kocsis Sándor sírjánál mindannyian bőgtünk.

– Felfogta, hogy az Aranycsapat című filmmel nem csak dokumentálja, alakítja is a történelmet?
– Hogy Puskást ismét köszöntötte a hangosbemondó, majd a rajongó hazai tömeg a főként miatta megtelt Népstadionban, ennek a nagy hasú, zseniális pasasnak pedig, aki addig nagy hangon viccelődött a barátaival, egyszer csak folytak a könnyei, az valóban különleges, történelmi pillanat volt, pláne nekem, miután e jelenetsor után odavetette: „Kösz, kisfaszikám.” Nem hallottam még kedvesebb, meghatóbb mondatot...

– Negyven év telt el azóta, de számos filmje, forgatókönyve, munkája közül egy sem szólt a sportról.
– Most azonban a világhírű magyar zsidó futballedző, Guttmann Béla életéről készülök filmet forgatni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. június 5-i lapszámában jelent meg.)