Vívás: Sírni fogok, az biztos – Szász-Kovács Emese

– Néhány hete adott interjút lapunknak, akkor azt mondta, az országos bajnokságon biztosan elindul, addig pedig megszületik a döntése is: van-e az ob-n túlmutató vágya, célja. Pénteken eldőlt, nincsen, a közösségi médiában bejelentette a visszavonulását. Jött időközben az érzés, hogy ennyi volt, vége?
– Valójában mindvégig arra az érzésre vártam, van-e miért folytatnom a pályafutásomat – válaszolta Szász-Kovács Emese, a Vasas SC olimpiai bajnok párbajtőrvívója. – Azt, hogy ideje leraknom a pengét, már éreztem korábban is, de még lejártam a terembe, hogy megadjam magamnak a lehetőséget. Nyitva hagytam a kérdést, figyeltem, milyen kedvvel megyek az edzésekre. De legbelül már éreztem, hogy nem a folytatás felé hajlok – mostanra meg is érlelődött bennem a döntés. Mindenféle kérdőjel és hiányérzet nélkül vagyok képes kimondani, hogy vége a pályafutásomnak.

– Volt egy pont, egy történés, egy mozdulat, amelyik a döntést kiváltotta, vagy inkább a napok, még inkább hetek alatt kristályosodott ki az elhatározása?
– Mindennek oka van – ezt vallom, ebben hiszek. Mivel nem kaptam lehetőséget, hogy induljak tavasszal a pótkvalifikációs versenyen, kaptam egyfajta felhatalmazást is, nem tartoztam már senkinek, magam dönthettem a pályafutásom végéről. Mielőtt bárki félreértené, nincs bennem harag, azt, hogy nem én utazhattam a zónaversenyre, lehetőségként éltem meg, lehetőségként, hogy egyedül döntsek.

– A sportolók egy része fájdalomként éli meg a pályafutás végét. Ön közéjük tartozik?
– Volt ideje megérlelődnie az elhatározásnak. Ráadásul a családunkban annyira „zajlik” minden, hogy már csak ezért sincs bennem hiányérzet. Jó volt ez így, és azt sem bántam meg, hogy a gyermekeim megszületése után ismét pástra álltam – még egyszer megteszem, de hogy sírni fogok, az biztos... Furcsa lesz innen minden egy ideig.

– Teljes volt a pályafutása?
– Szerintem igen, én legalábbis elégedett vagyok vele. Persze sok minden alakulhatott volna jobban, egy-két érem lehetett volna fényesebb, ám azzal, hogy a riói olimpián nyerni tudtam, mégiscsak feltettem a pontot az i-re.

– Vagyis onnantól kezdve érzi, hogy az olimpiai bajnokok külön kasztot alkotnak?
– Az első világbajnoki bronzérmem után úgy gondoltam, másnap már a nap is másként kel fel. És nem... Rióban már bennem volt ez az érzés, az arany után sem hittem, hogy bármi megváltozik, pedig megváltozott – minden bizonnyal azért más az olimpia, mert eleve négyévente rendezik meg, ráadásul a mentális teher azon a versenyen sokkal nagyobb, mint bármelyik másikon.

– Néhány hete azt is mondta, hogy legendás mestere, Kulcsár Győző valószínűleg úgy vélné, eddig a pástra tett mindent, a mindent most már rakja máshová.
– Igen, már Győző bácsi is látná, hogy nem a páston van a helyem, hogy a szívem mindig hazahúz...

– Sír...?
– Nincs nap, hogy ne gondolnék a Mesterre. Szoktunk itthon azon nevetni, hogy amikor Levente fiunk rosszalkodik, mindig a második nevét használjuk, az pedig a Győző – és azért nevetünk, mert ilyenkor olyan hangsúllyal ejthetem ki ezt a nevet, ahogyan az edzőm életében sohasem tettem volna meg.

– Kétségkívül emeli pályafutása értékét, hogy ilyen nagyszerű edzővel dolgozhatott együtt.
– Szerencsés ember vagyok, kétségtelen. Azon kevesek közé tartozom, aki nagyon közel kerülhetett hozzá, örülök, hogy olyan bensőséges kapcsolat volt köztünk – most, hogy beszélek róla, úgy érzem, azt is mondaná, „Öreg vagy már!”.

– Ugyan! Arra azért felkészült, hogy mentálisan nem lesz könnyű az utolsó versenye, vagyis az országos bajnokság csapatviadala?
– Tisztában vagyok vele, hogy bárkit meglátok, bárkit megölelek, bőgni fogok. Úgy megyek ki a versenyre, hogy az egy boldog nap lesz, nem azért fogok sírni folyvást, mert sajnálom, hogy vége a pályafutásomnak, hanem azért, mert nem könnyű az elválás – életem háromnegyed részét a vívóteremben töltöttem.

– A döntését egyedül hozta meg?
– Ha mások befolyásoltak volna, még vívnék tovább – senki sem mondta, hagyjam abba, azt, hogy folytassam, annál inkább. De egyszer mindennek vége szakad, sportolóként pedig eleve tudja az ember, hogy eljön a búcsú ideje. Én inkább hálás vagyok, hogy ilyen sokáig benne lehettem a sportágban.