Vívás: Szatmári András rástresszel, ha Szilágyi Áron ellen kell vívnia

– A budapesti világkupa-viadal egyéni versenyében a legjobb harminckettő között búcsúzott – Szilágyi Árontól kapott ki 15–9-re. A vereség után azt mondta, sohasem szokott megijedni a legnagyobb klasszisoktól sem, ám a háromszoros olimpiai bajnok ellen jó ideje feszültebben, görcsösebben áll fel a pástra. Ezt kifejtené bővebben?
– Egyszerűen azt érzem magamon, hogy nagyon rástresszelek erre a helyzetre, arra, ami kialakult kettőnk között a rivalizálás okán, és azt is, hogy Áron mindezt sokkal jobban kezeli nálam, míg engem inkább feszültebbé tesz – válaszolta Szatmári András (MTK), aki vasárnap társaival, Szilágyi Áronnal (Vasas SC), Iliász Nikolásszal (Debreceni Sportcentrum) és Decsi Tamással (KVSE) aranyérmet szerzett a budapesti vk-viadal csapatversenyében. – Azt hiszem, jönnie kellene egy fordulatnak, amikor sikerül újra legyőznöm Áront, amivel átlendülnék ezen a ponton. Dolgozom sportpszichológussal azon, hogy minél gyorsabban megoldást találjak erre, mert úgy érzem, már a mindennapjaimra is rányomja a bélyegét. Vagyis nemcsak akkor érzem ennek a hatását, amikor versenyen szembekerülök Áronnal, hanem már a hétköznapokon, edzéseken is. Ezért is kell orvosolni ezt a helyzetet, remélem, minél hamarabb sikerül.

– A szombati egyéni viadal után vasárnap viszont már együtt küzdöttek a csapatversenyen, akkor egy szekérben ülnek, egy irányba mennek, közös a cél – nehéz ilyenkor kizárni az előző napi rossz érzéseket?
– Nehéz... De a csapatverseny mindig más, hiába egyéni sportág a vívás, ilyenkor egyszerűen át kell kattintani az agyban a kapcsolót, hiszen itt egymásért küzdünk még akkor is, ha előző nap egymás ellen vívtunk. Oda kell állni a pástra, ahol amúgy egyedül vagyok, csakhogy amellett, hogy ilyenkor magamért küzdök, a csapatért is harcolok. Hazai közönség előtt ez kiváltképp így van. Vasárnap is mindent megtettem a győzelemért – a nap folyamán vegyes érzéseim voltak, de hát ez egyébként is egy ilyen hétvége volt.

– A fináléban fordított egy nagyot, hiszen vívott egy 8–2-es asszót. Ezt a Szatmári Andrást szeretnénk minél többször látni a páston.
– Akkor ezzel többen így vagyunk... Dolgozom ezen is. Azért a finálés teljesítmény kapcsán azt mindenképpen elmondanám, hogy hazai közönség előtt vívtunk a pódiumon, ahol az ember aztán igazán megmutathatja, mit tud.

– Kicsit exhibicionista?
– Igen, ki lehet ezt mondani. Szeretem megmutatni, mit tudok, amikor mindenki engem figyel. Engem a budapesti rendezésű világbajnokságon sem nyomott meg, hogy hazai közönség előtt kell vívni, az ilyen helyzetek csak még jobban inspirálnak – nagyon örülök, hogy ezen a hétvégén is sokan kijöttek a BOK-csarnokba. Büszke vagyok a csapatra, örülök, hogy aranyérmet szereztünk, ilyenre hat éve nem volt példa. Jó volt a Himnuszt hallgatni a dobogó tetején, rég éltem át ilyet, ez az élmény visz előre a jövőben, jó érzésekkel vágok neki a következő heteknek.

– Mennyire zavarta meg a csapatot, hogy szombaton megsérült Gémesi Csanád? Az aranyérem azt mutatja, semennyire.
– Így, ebben a felállásban még sohasem vívtunk – őszintén szólva, úgy gondolom, ez egy nagyon jó felállás. Hárman is Gerevich György tanítványai vagyunk, régen pedig azt mondogatták, bennünk van a jövő. Juniorkorában Szilágyi Áron végigverte a mezőnyt, ugyanez sikerült Iliász Nikolásznak is, majd nekem is. Húztak engem az eredményeik, motivált, hogy utolérjem őket. Mindhárman rögtön felnőttválogatottak lettünk a juniorévek után, ezt ma már nehéz elképzelni, nekünk akkor sikerült. Ahogyan sokan mások, úgy én is azt gondoltam, hogy mi hárman együtt is maradunk, ám aztán adódtak kisebb-nagyobb problémák, és mégsem így történt. Én valamiért úgy érzem, ez az a csapat, amelyik a párizsi olimpián felérhet a csúcsra.

– Mit visz magával a budapesti világkupaversenyről? Mert az rendben van, hogy a csapatarany lökést adhat, de volt azért egy egyéni viadal is a BOK-csarnokban...
– Azt gyorsan elfelejtettem, legalábbis megpróbáltam, bár bevallom, az egyéni verseny után nem aludtam sokat... Az, hogy Árontól kaptam ki, rosszabb volt, mintha mástól kaptam volna ki. Egészséges rivalizálás van köztünk, de ilyen tudáskülönbség nincs – jobban fel kell készülnöm, főleg mentálisan arra, ha legközelebb egymás ellen vívunk. De a csapataranyból biztos, hogy építkezni tudok, emellett a dobogó felső foka, a Himnusz ugyanolyan érzést hozott elő belőlem, mint amikor a világbajnokság egyéni versenye után álltam a dobogó tetején.