Földi, Balczó: a közvélemény aranyai

Két lepkesúlyú emelőnk adta meg a müncheni alaphangot: Szűcs Lajos (aki az 52 kilós mezőny legkönnyebbjeként 51.40-nel mérlegelt) és Holczreiter Sándor (51.75) ezüst-, illetve bronzérme jelezte, hogy a súlyemelőkre számíthatunk az éremhalmozásnál – más kérdés, hogy amíg Szűcstől óriási bravúrnak számított az ezüst, ráadásul a végén még az aranyért is lökött, Holczreiter világcsúcstartóként és világbajnokként a győzelemért utazott a bajor fővárosba. (Kettejükben közös 1946-os születési évük, de tragikus módon közös 1999-es haláluk is, mindketten 53 évesen hagytak itt minket, akárcsak sport- és kortársaik közül oly sokan, például Montreal ezüstérmese, az 51 évesen elhunyt Kőszegi György is…)

Földi Imre ellenben majdnem 79 évet élt, Tatabánya legismertebb sportolójának ma a nevét viseli a város egyik sportcsarnoka – az 56 kilós magyar „minidaru” Münchenbe a tokiói és a mexikóvárosi ezüst után úgy utazott el, hogy 34 évesen alighanem ez az utolsó esélye arra, hogy történelmet írjon. Ráadásul a nyomást, Földi legerősebb fogásnemét az 1972-es játékok után eltörölték, így végképp a most vagy soha érzésével versenyzett. Nagy fogyasztó lévén korábban (Mexikóban is) nehezebb testsúlya miatt szorult valamelyik riválisa mögé, Münchenben viszont 55.70-nel mért be, legnagyobb ellenfele, a címvédő iráni Mohammad Nassziri 20 dekával többet nyomott nála. Más kérdés, hogy nem kellett a végén méricskélni, mert a magyar klasszis 377.5-ös (immár örökös, megdönthetetlen) világrekorddal győzött. (Csak érdekesség, hogy másik olimpiai bajnok súlyemelőnk, a Moszkvában a 90 kilósok között diadalmaskodó Baczakó Péter két fogásból ugyanennyit teljesített.)

Mikor az eredményhirdetés után megkérdeztük, mi a véleménye a győzelemről, Földi csak annyit tudott boldogan rebegni:

– Egyszer már én is megérdemeltem…
– Most már abbahagyja? – kérdeztük, amikor az első gratulációkon túljutott.
– Nem, nem hagyom abba! Ennyi küzdelem, ennyi lemondás, ennyi munka után végre sikerült, most már nem érdemes abbahagynom.

Mindeközben Hargitay András révén 16 év után született magyar érem úszásban (későbbi világbajnokunk és világcsúcstartónk 400 vegyesen 16 évesen 4:32.70-nel lett harmadik), női tornászcsapatunk (1956 után először!) is felléphetett a dobogó legalsó fokára, a súlyemelő Benedek János, három szabadfogású birkózónk, Klinga László, Bajkó Károly és Csatári József, továbbá nagyöbű sportpuska összetettben Pap Lajos is bronzérmes lett.

Öttusázóink is harcban álltak az aranyért. Különösen a 34 éves Balczó András tekintetéből érződött, hogy akár az élete árán is maga mögé utasítja a világot. („Mielőtt eljöttem, a nővérem azt mondta: »Megnyered, Bandikám!« És valahogy nagyon hiszek ebben. Persze, az öt nap az öt nap, és tényleg minden lehetséges. Ha nem így lenne, az öttusa nem is lenne öttusa. De ismétlem, nagyon hiszek benne” – nyilatkozta a bajnok még a megnyitó után, de kikötötte, hogy nyomtatásban csak a verseny végén jelenhet meg.)

Az ötszörös egyéni világbajnok öttusakirály a lövészetben majdnem megcsúszott egy duplázáson, ám végül megúszta az újratöltésért fenyegető kizárást… A záró futást végül a negyedik (!) helyről kezdte el, és mert akkoriban hendikepes lebonyolítás még nem létezett, őrült számolgatásban volt az összes magyar a célnak helyet adó Olimpiai Stadionban. Végül kiderült, hogy simán, 77 ponttal megelőzte a szovjet Onyiscsenkót, a csapat (Bakó Pállal és Villányi Zsigmonddal) pedig több mint 600 pont hátránnyal a Szovjetunió mögött második lett.

„Nem is az a lényeges, amit elér az ember, hanem az út, amelyet megtesz odáig” – mondta Balczó, amikor kiderült, hogy győzött, olyan versenyben, amelyben nem kevesebb mint tizenketten érték el a néhány évvel korábban még álomhatárnak tekintett 5000 pontot.

Két nappal később pedig részletesen is beszélt érzéseiről a Népsportot tudósító kitűnő Dávid Sándornak: „Boldog vagyok. Rettenetesen boldog vagyok. Csak nevetgélek, jövök-megyek… A futás közben is, a fáradtság ellenére tulajdonképpen nagyon jól éreztem már magam. Valahogy képes voltam kívülről nézni végig magamat, még morfondíroztam is: »Na, most ráhajtasz még egy kicsit, hadd liluljon meg a Borisz feje «. Meg: »Na öreg, Onyi, te se fickándozol majd ezen a kaptatón«, meg ilyenek. De az az igazság, hogy a boldogságból is csak egy meghatározott mennyiséget képes felvenni az ember, azon túl semmit. És én is, most majd lefekszem és reggel, amikor felkelek, akkor valakinek majd figyelmeztetnie kell, hogy öreg, el ne felejtsd, olimpiai bajnok vagy! És akkor megint nagyon fog tetszeni az egész, örülni fogok a jó hírnek.”

Földi és Balczó győzelmét hasonlóképpen ünnepelte az ország, mint évekkel korábban Parti János, Polyák Imre vagy Zsivótzky Gyula olimpiai sikerét, hiszen hosszú, gazdag pályafutás végén jutottak el a létező legfényesebb diadalig. Ahogyan a Népsport fogalmazott: a közvélemény aranyait nyerték meg Münchenben.

A vívók bombaerős csapattal, valamennyi fegyvernemben éremesélyesként utaztak Münchenbe – és valamennyi fegyvernemben minimum ezüstöt hoztak haza! (Egyedül férfi tőrcsapatunk szorult le a dobogóról, negyedik lett.) Doktor Kamuti Jenő kezdte a sort, aki tőrben Mexikóváros után ismét második lett („Az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Megszereztem az utolsó, tizenegyedik ezüstérmemet. Úgy látszik, az aranyérmet nem nekem találták fel…”), kardban Marót Péter futott be ezüstérmesnek úgy, hogy a hatos fináléban két vereségéből az egyiket éppen a végül hatodikként záró Kovács Tamástól szenvedte el, majd Bóbis Ildikó női tőrben folytatta az ezüstös sort.

Gyarmati Andrea 100 pillangón világrekorderként ugrott vízbe a döntőben, hét századot faragott is az 1:03.80-as csúcsból, pechjére ketten ennél is gyorsabban úsztak, így bronzérmes lett. Két nappal később 100 háton 1:06.26-os Európa-csúcsot úszott – az amerikai Belote azonban 48 századdal ennél is gyorsabb volt. 200 háton aztán lemaradt a döntőről és ezzel arról is, hogy szüleihez, Gyarmati Dezsőhöz és Székely Évához hasonlóan ő is olimpiai bajnok legyen… És vízilabdacsapatunk sem tudta kiköszörülni a mexikói csorbát – a Szovjetunió elleni döntetlennel eldőlt, hogy „csak” második lett, és hát éppen pólósainktól tudjuk, hogy mifelénk az ezüst is kudarc. Igaz, München után Gyarmati Dezső ült a kapitányi székbe, és egy évvel később, az első vizes világbajnokságon már nem kellett magyarázkodni.

Szeptember 2-án, szombaton a Népsport hangulatos riportot közölt Szombathy István tollából az olimpiai faluról. „Elmegyek a nők falujának kérlelhetetlen szigorral őrzött bejárata előtt, s már benne vagyok a Connolly utcában. Egymás mellett sorakoznak a változatos formájú, modern betonházak. Az erkélyek, mint Szemirámisz függőkertjének teraszai lejtenek az útra, virág is van rajtuk. Kétoldalt fák, bokrok, virágágyak, betonkeretben. A látvány óriási.”

A Conollystrasse 31. szám alatt lakott az izraeli küldöttség. És szeptember 5-én, az olimpiatörténet legtragikusabb napján (akkor, amikor Kajdi János ökölvívásban éppen bejutott a négy közé, Wichmann Tamás a kenu egyes 1000 méter, Kulcsár Győző és Fenyvesi Csaba pedig a párbajtőr döntőjébe…), a palesztin Fekete Szeptember terrorszervezet itt ütött rajtuk, a fegyveresek és a botcsinálta túszmentési akció következményeként összesen 11 sportoló és vezető, továbbá öt terrorista és egy német rendőr halt meg…

A müncheni nyári olimpiai játékokat szeptember 5-én 16 órakor felfüggesztették.