Zala György: Szerencseként könyvelem el, hogy nem nyertem olimpiai aranyat

– Milyen a Foro Italico medencéje?
– Remek! Ott, a medence partján az Európa-bajnokság utolsó estéjén éreztem, hogy valamire készülnek a srácok, át is öleltem Milák Kristóf derekát, mondván, jössz te is velem a vízbe, aztán az utolsó pillanatban eszembe jutott, hátha van a zsebében telefon, így elengedtem. Utána meg is köszönte – válaszolta Zala György, korábbi olimpiai bronzérmes, világ- és Európa-bajnok kenus, aki erőnléti edzőként dolgozik évek óta, többek között az úszók mellett is, s így ott lehetett augusztusban a római kontinensviadalon.

– Azért ez a vízbe dobás felért egy aranyéremmel, nem?
– Így igaz. Baráti a viszonyunk, két éve, amikor Kristóffal elkezdtem dolgozni, elmondtam neki, van egy hibám, mégpedig az, hogy anyáskodó típus vagyok – próbálom visszafogni magam, de ilyen vagyok, ezért aztán sokan csak anyának hívnak.

– Eleve ilyen típus, vagy az évek során vált ilyenné?
– Utóbbi.

– Úszóvá viszont nem vált, pedig ezt a sportágat űzte először. Tényleg nem tudta megtanulni, hogyan kell taposni a vizet?
– Nem, még mindig képes vagyok elsüllyedni. Pedig tanítottak többen is, például Szécsi Zoli vagy Biros Peti, ám csak akkor tudok fennmaradni, ha a kezem a vízben van. Én teli tüdővel is képes vagyok lesüllyedni a medence aljára.

– Ez az oka, hogy nem maradt az úszásban?
– Nem voltam olyan rossz úszó a korosztályomban, ám amikor egy regionális versenyen megjelent egy lány, és megvert mindenkit, az nagy pofon volt. Másfél év után azt tanácsolták, próbáljak meg inkább vízilabdázni. De nem nagyon bírtam megszeretni…

A GYŐZNI AKARÁST FELVÁLTOTTA A NEVETÉS

– Ha a vízben nem, a vízen már jobban ment, így következett a kenuzás?
– Éppen az aktuális büntetésemet töltöttem, így nem mehettem vízilabdaedzésre.

– Mit csinált?
– Szokás szerint valami rosszaságot, ha jól emlékszem, akkor már hónapok óta egy bontásra ítélt kazánházban bandáztunk az edzések után, és elkapott minket a biztonsági őr. Ekkor történt, hogy a húgom azzal jött haza az iskolából, hogy lehetősége lenne kajak-kenuzni. Ő akkor volt nyolcéves, én tizenegy: a feladatom – mivel büntetésben voltam – mindössze az volt, hogy elkísérjem őt edzésre. Két nap telt el, amikor szóltak, mehetnék birkózni, ám édesanyám tartotta magát, és azt mondta: te egyelőre kísérő vagy, majd ha a húgod egyedül járhat edzésre, mehetsz birkózni. A vége az lett, hogy én ott ragadtam a vízi telepen, a testvérem nem. Ez annak is köszönhető, hogy a Fradiban az első pillanattól megfogott a közeg, előfordult, hogy reggel lementünk edzésre, este tízkor pedig a gondnok rugdosott ki minket a telepről.

– Azt mondta, „szokás szerint” valami rosszaságot csinált. Ez mit jelent?
– Hiperaktív gyerek voltam, ezért is gondolták a szüleim, hogy sportolnom kell. De óvatos zsivány voltam mindig is, a testi épségemet szerettem megőrizni. Ennek ellenére belefutottam egy-két hülyeségbe.

– Például?
– Benzines ampullákat robbantgattunk öngyújtóval a Margitszigeten. De azért ebből volt a kevesebb. A szüleim elmondása szerint nem voltam én rossz gyerek, csak mindig kellett valami új impulzus, valami elfoglaltság.

– Az igaz, hogy azért választotta a kenuzást, mert amikor először lement a telepre, éppen szabadságon volt a kajakozást oktató edző?
– Így történt. Emellett azt gondoltam, a kajakosok sokan vannak, többen, mint a kenusok, így utóbbiban könnyebb lesz győzni. Mert győzni mindig szerettem – akkor. Érdekes, mert amióta abbahagytam a versenysportot, már nem munkálkodik bennem, egy-egy játékban nem a győzelem motivál, hanem maga a játék és a nevetés. Persze a versenyzőimnek ezt nem mondom el, ám ha például társasjátékozunk, nekem az a legfontosabb, hogy minél többet nevessünk.

– Hamar kiderült, hogy megtalálta végre az igazi sportágát?
– A nevelőedzőm Takács Attila volt, aki úgynevezett szupernégyeseket állított össze az edzéseken: négyesével mentünk indiánkenuban, és én nem fértem be a legjobb hajóba.

– Csak a másodikba?
– A negyedikbe! De akkor ennek még nem volt nálam jelentősége, a közeg, a hangulat volt a fontos.

– Vajon miért van egyébként kevesebb kenus?
– Mert ha egy gyereket beültetek a kajakba, akkor egyeshajóban úgy két hét múlva már jól megy, ellenben ha valakit kenuzni akarok megtanítani, az akár két évbe is telhet. Nehezebben tanulható sportág, ez sokakat elriaszt.

– Mikor fordult komolyabbra a kenuzás, mikor gondolta először, hogy ez lesz, lehet az útja?
– Úgy tizennégy-tizenöt évesen, amikor a serdülő országos bajnokságon harmadik lettem.

– A mostani tudásával messzebbre jutott volna akkor?
– Ha csak a felét tudom annak, amit most, éveken keresztül egyeduralkodó lehettem volna. Látom a hiányosságokat – innen visszafelé. De nem hibáztunk, hiszen akkor úgy véltük, az a helyes út.

– És nem volt önnek „Zala Gyurija” sem.
– Nekem az edzőm, Solymár László volt a „Zala Gyuri”. Ő volt a második apám, mindannyian imádtuk őt, nekünk ő volt az istenünk.

– Barcelona vagy Atlanta?
– Nincs kedvesebb. De ha azt nézzük, melyik volt a nagyobb siker, akkor az első, vagyis a barcelonai. Amúgy mindkét olimpia előtt elvertem a későbbi győztest, de nincs bennem csalódottság, ilyen a sport.

– Kenusként vagy erőnléti edzőként ismerik mostanság?
– A kettő elválaszthatatlan, mindenki tudja, hogy kenuztam korábban.

EDZŐI ARS POETICÁJA: A SPORTBAN NINCS DEMOKRÁCIA

– Miért hagyta abba olyan hirtelen?
– Mert duzzogtam. Én is, az edzőm is. Nem sikerült kijutnom az athéni olimpiára, ez volt az egyik oka. A másik meg az, hogy akkor én már kissé másként és máshogy szerettem volna készülni, és nem értettünk egyet. Ráadásul az asztmám egyre erősödött akkortájt, s mivel addig az edzőm megszokta, hogy a végtelenségig terhelhető vagyok, nehezen hitte, hogy néha negyven perc után kipukkadtam. Akkor abbahagytam, és azt mondtam, soha többé nem sportolok!

– Csak egy ideig tartotta magát az elhatározásához.
– Voltam munkanélküli, aztán ipari alpinista, de bontottam házat, írtam újságba is.

– Nocsak!
– Nem tartott sokáig, minden bizonnyal nem voltak olyan fantasztikus cikkek... De voltam szobafestő, vezettem vadvízi túrákat is, aztán nyolc hónapnyi civil élet után a szívtájékomon fájdalmat éreztem, így orvoshoz mentem, aki megkérdezte, szerintem mi lehet a probléma. Az én válaszom az volt, hogy hirtelen hagytam abba a versenysportot, az övé meg az, hogy akkor semmi keresnivalóm nála, hiszen én magam mondtam el, mi a megoldás. Mivel megvolt a végzettségem, elkezdtem erőnléti edzőként dolgozni, ám amellett, hogy ezzel jól lehetett keresni, nem volt könnyű munkakör, ráadásul én a kenuban hozzászoktam, hogy egyedül vagyok.

– Magányos farkassá vált?
– Igen.

– Akkor mit mondjon egy úszó, akinek még a feje is a vízben van...?
– Valóban, az úszás még inkább ilyen.

– Úgy hírlik, a kedvükért ön is beletette a vízbe a fejét, sőt, egyenesen felvette a víz alatti mozgásukat.
– Igen, de megcsináltam korábban is. Amikor 2007-ben a Honvéd vízilabdacsapatánál kezdtem el dolgozni, azt kértem, hadd vegyek búvárszemüveget és pipát, és hadd nézzek végig egy meccset a víz alól. Ez amúgy nem sikerült, csak három negyedet töltöttem a vízben, mert „kockára” fagytam...

– Nagyon sok sportágban dolgozott már erőnléti edzőként, mindenhol elfogadták?
– Én azt vallom, hogy a sportban nincs demokrácia. Egy sportoló persze elmondhatja a véleményét, de azt nem tartom jónak, ha állást is foglal. Jól dolgoztam együtt az edzőkkel is, leginkább azért, mert mindig tudtam és tudom, ki a főnök, és nekem hogyan kell illeszkednem a rendszerbe. Nem mehetek oda sehová sem önfejűen, hogy majd én megmondom, mit kell csinálni: az információkat az edzőktől kapom, és ezeket nekem tudnom kell használni.

– Sohasem vitatkozik?
– Megtalálom a hangot mindenkivel, és el is fogadnak a sportolók. Dolgozom a KSI vízi telepén is, ott fiatalokkal, onnan már érkezett olyan visszajelzés, hogy a gyerekek tartanak tőlem. Határozott vagyok, ilyen a habitusom, ám sohasem kiabálok, feleslegesnek tartom. De főleg a kicsi gyerekeknél, akik sokszor gyorsan elfelejtik az utasításokat, nagyon kell figyelni, mert könnyen előfordulhat baleset.

– Mi történik, ha zsákutcába jut? Képes felismerni, ha hibázik, tud változtatni?
– Ilyen még nem volt. Van akkora a tudásom, hogy ha nem megy az egyik úton, elinduljunk egy másikon, ám ha az sem működik, akkor el kell búcsúznunk egymástól.

– Hogyan képes minden, pontosabban bármelyik sportágban segíteni?
– Ahogyan Bruce Lee mondta: az ütés az ütés, a rúgás az rúgás, a zsák pedig nem üt vissza. Vagyis: guggolni például mindenkinek ugyanúgy kell, űzzön bármilyen sportágat is.

HAT ÉVIG KÍSÉRNÉ A „KEMÉNY DIÓT”

– Kinek az ötlete volt, hogy Milák Kristóffal foglalkozzon?
– Gergely István, a BHSE elnöke hívott fel, s azt mondta, lenne itt egy srác, de elég kemény dió.

– Ebből lett az, hogy Milák azt mondta a római Európa-bajnokság után: ha bárki Zala Györggyel akar dolgozni, vele kell egyezkednie, mert nem adja szívesen.
– Nem is szeretném, hogy ez másként legyen. És igen, ez egyfajta elismerés nekem, hiszen Kristóf az ország, sőt, a világ egyik legjobb sportolója.

– Szerencsés embernek érzi magát?
– Határozottan. Persze, engem is megtalált néha az élet, akadtak nehézségeim, kaptam pofonokat is, és ha a sérülések nem akadályoznak, biztosan messzebbre jutok kenuban is, ám azt is szerencseként könyvelem el, hogy nem nyertem olimpiai aranyat.

– Tessék?!
– Az akkori habitusomból fakadóan ma nem itt lennék, ha nyerek. Elszaladt volna velem a ló. Nagyszájú fiú voltam, és volt egy időszak, amikor rossz társaságba is keveredtem, úgyhogy jobb ez így.

– Mikor lett érett, két lábbal a földön álló ember?
– Olyan sohasem leszek...

– Hol látja magát öt év múlva?
– Legyen inkább hat!

– Miért éppen hat?
– Milák Kristóffal beszélgettem, és a sikerei kapcsán azt találtam mondani, én csak az egyik fogaskerék vagyok ebben a gépezetben, ő pedig azt felelte, legyek még fogaskerék hat évig. Úgyhogy én hat évre tervezek – remélem, elkísérhetem Los Angelesig. Vannak terveim a későbbiekre is. Például egy gyönyörű szép vitorlás...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október elsejei lapszámában jelent meg.)