Tekvandó: édesapja nyomdokaiba lépne Salim Omar Gergely

– Feldolgozta már, hogy szombat este sporttörténelmet írt a guadalajarai világbajnokságon?
– Még mindig hihetetlen, hogy aranyérmet szereztem – mondta a Nemzeti Sportnak Salim Omar Gergely, aki mindössze 19 évesen az első magyar világbajnok lett tekvandóban. – Szavakkal leírhatatlan, elképesztő érzés, amikor nekem játsszák a Himnuszt, ezekért a pillanatokért megéri csinálni az egészet. Aki sportol vagy sportolt valaha, pontosan tudja, miről beszélek.

– Harmadik kiemeltként, kétszeres Európa-bajnokként érkezett Mexikóba. Gondolta volna, hogy a világbajnokságot is megnyerheti?
– Inkább úgy mondanám, hogy hittem benne, mert tudtam, elvégeztem a munkát, az elmúlt hónapokban sokat fejlődtem, erősödtem. Bármihez is kezdesz az életben, hinned kell magadban, szerintem ez a siker kulcsa. Az első küzdelmemtől a döntőig koncentráltam, mindig csak a következő ellenféllel foglalkoztam, végig az járt a fejemben, hogy bárkit képes vagyok legyőzni.

– Két könnyed győzelemmel kezdett, majd kétszer is három menetben nyert. Melyik mérkőzés volt a legnehezebb a döntőig vezető úton?
– Nem tudnék kiemelni egyet, mert mindegyik ellenfelemmel szemben meg kellett szenvednem a győzelemért. Minden versenyen az első küzdelmek a legnehezebbek, mert kora reggel, rövid bemelegítés után kell élesnek lenni, amikor még nem tudom, hogy az adott versenynapon milyen formában vagyok. Nagy lökést adott, hogy több menetet is idő előtt megnyertem, ráadásul erős riválisok ellen. Egyre jobb harcosokkal kerültem szembe, de nem tört meg a lendületem.

– A döntőben a hazai közönség előtt versenyző César Rodríguezzel küzdött, a csarnok pedig valóságos ördögkatlanná változott...
– Elképesztő hangulatot teremtettek a mexikói szurkolók, de ezzel talán inkább az ellenfelem vállára helyeztek terhet, rám egyáltalán nem hatott bénítólag. Édesapám nevetve azt mondta a döntő előtt, hogy „Fiam, a csarnokban mindenki neked szurkol, azt akarják, hogy te legyél a világbajnok”. Persze tudtam, hogy csak viccel, de amikor a pástra szólítottak, eszembe jutott, amit mondott, és elképzeltem, hogy a közönség tényleg engem támogat.

– Győzelme után édesapja és edzője, Salim Gergely nyakába ugrott, és együtt ünnepeltek, mintha el is érzékenyültek volna. Mit jelent önöknek ez a világbajnoki cím?
– Nincsenek rá szavak... Miután áprilisban elhunyt a nagybátyám, Salim József, nagyon nehéz volt újra edzésbe állni, de a világbajnoki aranyérem némi gyógyír a sebekre. Az Európa-bajnokság után több versenyen is elindultam, ám egyik sem sikerült igazán jól, talán a koncentráció hiányzott. Hátra kellett lépnem egyet, hogy átgondoljam, hogyan tudnék visszatalálni az Eb-n mutatott formámhoz. Édesapám a legnehezebb időszakokban is mindenben támogatott, ezért is különleges érzés, hogy vele élhettem át pályafutásom eddigi legnagyobb sikerét.

– Mindketten tizennyolc évesen lettek először Európa-, és tizenkilenc évesen világbajnokok. Lát rá esélyt, hogy egyszer túlszárnyalja édesapja eredményeit?
– Még messze vagyok ettől, mert ő dán színekben olimpiai bajnok is volt, de úgy érzem, jó úton járok. Különleges párhuzamokat lehet vonni a pályafutásunk között, hihetetlen, hogy immár én is világbajnok vagyok. Felnézek rá, és mindent megteszek azért, hogy a nyomdokaiba lépjek.

– A magyar sportszerető közönség nagyon büszke önre, a közösségi oldalakon rengetegen gratuláltak az aranyéremhez. Sikerült már válaszolnia az üzenetekre?
– Csodálatos érzés, hogy az országom mindenben támogat, hálás vagyok a szeretetért, amit a magyar emberektől kapok. Igyekszem a lehető legtöbb üzenetre válaszolni, de nem könnyű, mert tényleg nagyon sokan írtak. Ezúton is köszönöm, hogy ennyien követték a világbajnokságot és szurkoltak nekem, remélem, a sikereim is hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarországon is egyre népszerűbb legyen a tekvandó.

– Közeledik a párizsi olimpia, de azért nyugtasson meg, hogy jut némi ideje pihenésre is.
– Nem sok, talán három hét, aztán újra edzésbe állok, hogy a fontos versenyekre ismét jó formába lendüljek. Keresem az új kihívásokat, és nagy célokat tűztem ki magam elé, nem kérdés, hogy Tokió után Párizsban is szeretnék versenyezni. De nem az olimpia a legfontosabb, nem az aranyérmek motiválnak, hanem az, hogy a lehető legtovább élvezzem, amit csinálok. Lépésről lépésre haladok, és igyekszem megélni a pillanatokat – most például ízlelgetem, hogy világbajnok lettem.