Bányász a magasban! – a Tatabányai SC újra méltó régi nagy híréhez

 

– Mikor birkózott legutóbb?
– Jó kérdés... Maradjunk annyiban, régen. Tudni kell rólam, tősgyökeres tatabányai vagyok, ötven éve élek itt. Édesapámat követve, aki birkózott és cselgáncsozott, egyértelmű volt, hogy valamelyik küzdősportot választom: nyolcévesen a Katona Géza vezette klubban kezdtem el birkózni. Egészen az egyetemi éveim középéig űztem, még azt is hozzátehetem, hogy viszonylagos sikerekkel, mert korosztályos válogatottként megmérethettem világ- és Európa-bajnokságokon, sőt még IBV-n is – az idősebbek emlékezhetnek rá, hogy az Ifjúsági Barátság Verseny mezőnye vetekedett a világbajnokságéval...

– Jól tudom, hogy a Fradiban is birkózott?
– Igen. Amikor beléptem a terembe, olyan klasszisokat láttam, mint Komáromi Tibor és Sike András, nem csoda, hogy meg voltam szeppenve. Az ő szintjükhöz nyilván nem értem fel, ráadásul egy idő után válaszút elé kerültem: élsport vagy tanulás? A döntést megkönnyítette, hogy a Testnevelési Főiskola hallgatója voltam, 1995-ben már testnevelő tanári diploma volt a zsebemben. Három évvel később már a birkózó- szakedzői is, majd a Közgazdaságtudományi Egyetemre is felvételt nyertem, amelyen marketing szakirányon szereztem meg a harmadik diplomámat. Menet közben ugyan visszatértem szülővárosomba, és elkezdtem pedagógusként dolgozni, egyhamar rájöttem, sajnos ez a pálya nem kínál biztos egzisztenciát, így a kereskedelem felé fordultam, egy multinacionális cégnél helyezkedtem el. A Tatabányai SC-től persze nem tudtam és nem is akartam elszakadni, amikor hétvégenként vagy nyáron itthon voltam, csak benéztem a birkózóterembe, hogy üdvözöljem Géza bátyámat. Hanem aztán Géza egyszer megkérdezte tőlem, nem vállalnék-e edzői pozíciót. Úgy voltam vele, a munka és edzősködés megfér egymás mellett, így belevágtam. Három évig tartott ez az időszak, egyfelől élveztem, másfelől volt egy nagy előnye: belülről láttam, hogyan működik az egyesület. Viszont három esztendő elteltével újra meg kellett hoznom egy fontos döntést: mivel a munkámban szépen lépegettem felfelé a ranglétrán, és már nem fért bele az időmbe, hogy délutánonként edzést tartsak, hétvégenként versenyekre menjek, ha fájó szívvel is, de felhagytam az edzősködéssel.

– Akkor gondolta volna, hogy lesz még egyszer visszaút a TSC-hez?
– A szívem mindig hazahúzott. Arról nem beszélve, hogy a korábbi polgármester, Schmidt Csaba feltett szándéka volt, hogy visszacsábítsa a klubhoz a már sikeresnek mondható, Tatabányáról származó szakembereket. Van olyan hívás, ugyebár, amire nem lehet nemet mondani... A történethez tartozik, hogy izgága paliként dolgozatot írtam arról, hogyan lehetne megfelelően működtetni egy sportegyesületet a kétezertízes években. Elvittem Csabának – akit egyébként ismertem korábbról, hiszen szintén birkózott –, és miután megnézte az anyagot, előbb közölte, hogy nagyon jó, majd megkérdezte tőlem: akkor miért nem csinálod?! Szó szót követett, a vége az lett, hogy tulajdonképpen rávett, szálljak harcba a TSC elnöki posztjáért. Így tettem, és miután egyhangú szavazással megválasztottak, 2011-ben a Tatabánya elnöke lettem. Rá egy évre a polgármester úr arra is megkért, hogy legyek a kulturális konglomerátum, az Agora Nonprofit Kft. ügyvezetője, ami azzal járt, hogy az addigi, budapesti cégnél vállalt munkámat be kellett fejeznem. Az ingázás megszűnt, végérvényesen hazaköltöztem.

– Bírta kettős terhelést?
– Mivel az egyik feladat szebb volt, mint a másik, igen sokáig. Párhuzamosan ment az „építkezés”, itt is, ott is majdhogynem az alapoktól kellett kezdeni mindent. Utólag elmondható, tizenkét éve a TSC helyzete a legkevésbé sem volt rózsás, anyagilag, morálisan és létesítmény terén is romokban volt a klub. Hogy legyen viszonyítása alap: akkor nyolc szakosztályban ötszázötven gyerek sportolt Tatabányán, ma tizenötben megközelítőleg ezerötszáz. Félreértés ne essék, ez nem csupán nekem köszönhető, hanem a kollégáim szakértelme mellett annak is, hogy a kormány stratégiai üzletágnak tekinti a sportot, és aki ügyes, aki agilis, ambiciózus, annak ezt a hullámot csak meg kell lovagolnia. De ha már lovaglás: tavaly töltöttem be az ötvenet, és rá kellett döbbennem, egy fenékkel nem lehet két lovat megülni ebben a korban. Az Agorában száznégy, a TSC-nél százhatvan munkatársam volt, értük is felelősséggel tartoztam.

– Tehát megint döntenie kellett...
– Egyértelmű volt, hogy a Bányász mellett teszem le a garast! Lassan egy éve, hogy már csak a klubbal foglalkozom. Teendőből nincs hiány, az a célunk, hogy felépítsünk egy, a modern kornak megfelelő egyesületet. Éppen a minap került a kezembe az a terv, amit tizenkét éve vittem be Schmidt Csabának, jó volt azzal szembesülni, ahogy amit akkor elképzeltem, mára gyakorlatilag megvalósult. Mindig azt vallottam, egy klubnak három lábon kell állnia: a sportolói tagságon, a képzett edzői és sportvezetői gárdán, valamint a stabil anyagi háttéren – ha mindez adva van, nyugodtan lehet a szakmával foglalkozni. A Tatabányáról elmondható, hogy három lábon áll. Hozzátartozik, a város közgyűlési határozatban mondta ki tavaly, hogy a sportlétesítményeket a TSC üzemeltesse. Ez nem ördögtől való gondolat, a nyolcvanas években, amikor fénykorát élte a Bányász, ugyanez volt a helyzet, habár akkor talicskával tolták a pénzt a klubba. Én is úgy voltam vele, ha már mi használjuk a létesítményeket, mi is üzemeltessük, ne külsős cég. – Megy is minden a maga útján, idilli helyzetben vagyunk, „csak” azzal kell foglalkoznunk, hogy minél eredményesebb legyen az egyesület. Tatabányának nincs ötszáz éves főutcája, háromszáz éves hagyománya, több száz éves temploma. Tatabánya bányászváros, amely tavaly volt hetvenöt éves. De minden lokálpatrióta szeretne a városára büszke lenni, az előző érában jól felismerték, hogy elsősorban a sportnak köszönhetően lehet az. Nekünk ezt az irányt kell továbbvinnünk.

– Birkózóként, edzőként vagy elnökként volt nehezebb dolga?
– Szerettem versenyezni, szerettem edzősködni és szeretem a mostani munkámat is. A birkózás azért a világ egyik legszebb sportága, mert amikor felmész a szőnyegre, megszűnik a külvilág, csak magadra számíthatsz. Szemtől szemben vagy az ellenfeleddel, vagy legyőzöd, vagy nem. Az edzősködés más, ott már alkot az ember. Nem csavarhatja le az ellenfelet a tanítványa helyett, de nap mint nap tehet azért, hogy a tanítványa jobb legyen. Öröm végigkövetni, hogy valaki nyolcévesen, enyhe túlsúllyal lejön a terembe, még egy bukfencbe is belesérül, aztán évek múlva már korosztályos bajnokként áll a dobogó tetején. Ami az elnöki pozíciót illeti, az, hogy te jó vagy, nem sokat ér, ha a kollégáid nem olyan jók legalább, vagy még jobbak nálad. Az a vezetői hitvallásom, hogy vedd magad körül nálad okosabb és tehetségesebb emberekkel, mert akkor könnyebb dolgod van. Amikor sportoló vagy, felmész a szőnyegre, ha nincs jó napod, odavágnak, utána leülsz búslakodni, de az élet megy tovább. Amikor edző vagy, egy-egy vereség után marod magad, hogy rossz utasítást adtál, vagy nem úgy készült fel a versenyződ, ahogyan kellett volna, ott már van némi felelősséged. Elnökként pedig hatalmas a felelősséged. Amikor százhatvan ember sorsa és a száztizenhárom éves klub jövője függ tőled, az stresszel is jár, és kiszolgáltatottabb is vagy, mint sportolóként és edzőként voltál. Mindamellett e szerepkörnek is megvan a szépsége, sőt! Az ars poeticám lényege a hitelesség, ez annyira fontos nekem, mint az állandó győzni akarás. Nem szabad egy percre sem leereszteni. Meggyőződésem, a sportolói múlt sokat segít abban, hogy valakiből sikeres sportvezető váljon. Aki a pályán megtanult harcolni, a pályán kívül sem adja fel egykönnyen. Egy barátom szokta mondani, hogy állva halunk meg – igaza van.

– Mit adott önnek ez elmúlt tizenkét év?
– Amikor gyerekként a Bányász tagja lettem, a TSC ugyanolyan előkelő helyen állt a klubrangsorban, ugyanolyan fontos szerepet töltött be a magyar sportban, mint manapság. Földi Imrétől kezdve Takács Jánoson, Urbanik Sándoron és Sterk Katalinon át Pálóczi Gyuláig világnagyságok köszöntek egymásnak a sporttelepen, aki ebben a miliőben szocializálódott, a Bányász rabja maradt. Amikor elnök lettem, azt a céloztam meg, hogy a TSC újra olyan nagy legyen, mint hajdanán volt. Kötelességemnek tartom, hogy a Tatabányát visszahelyezzem a legmagasabb polcra. A szocializmusban, a már említett „talicskás” időszakban túlságosan is harmonikus viszonyok uralkodtak, aki nyert egy meccset vagy versenyt, már sportállásba került. Ezt az időt nem hozzuk vissza, de azért sokat tehetünk, hogy nyugodt körülményeket teremtsünk a tehetséges sportolóknak, hogy csak azzal kelljen foglalkozniuk, miként hozhatják ki magukból a legtöbbet. Ha valaki úgy lép be ide, hogy olimpiai bajnok akar lenni, nekem az a feladatom, hogy az ehhez szükséges feltételeket biztosítsam. A sportoló ne mondhassa, hogy nem tud jó munkát végezni, mert beázott a csarnok, mert kilyukadt a szögese, mert nem kapta meg időben a fizetését...

– Kijelentheti, hogy a Tatabánya méltó régi nagy híréhez?
– Ha ezt találnám mondani, vissza is vonulhatnék... Úgy fogalmaznék, hogy nagyon jó úton haladunk, és már a cél sincs olyan messze. A leghőbb vágyunk, hogy 2024-re, de legkésőbb 2028-ra olimpikonokat, olimpiai érmeseket adjunk a magyar sportnak. Ha lenne, mondjuk, egy aranyérmesünk Párizsban vagy Los Angelesben, hatalmas büszkeséggel töltene el, ha nem figyelnének, talán megveregetném a vállamat is... Kiváltképp akkor, ha saját nevelésű sportolónk léphetne fel a dobogóra. Ha most Milák Kristófot megvennénk a Honvédtól, már jövőre kipipálhatnánk ezt, de nem ez a célunk, hanem az, hogy tatabányai gyerekeket segítsünk a csúcsra.

– Mely sportágakban lát erre esélyt?
– A klubunk életében a szűk elitet jelentő ökölvívásban, cselgáncsban, birkózásban, atlétikában, vívásban és súlyemelésben. Nem szeretnék semmit elkiabálni, de van egy csodánk, egy távolugró kislányunk. Úgy hívják, Rózsahegyi Bori, és az előző hétvégén a fedett pályás magyar bajnokságon bronzérmes lett. Tizenöt évesen hatszázharminc centit ugrik, a tavalyi ifjúsági Európa-bajnokságon úgy lett első, hogy húsz centit vert a másodikra. Ez még nem jelenti azt, hogy olimpiai bajnok lesz, de mi abban bízunk, hogy minden a legjobban alakul. Ki merem jelenteni, ha valakiből, Boriból olimpiai bajnok lehet. Nyergesújfalui kislány, de már beköltözött Tatabányára, ide jár középiskolába, fizetjük a szállását, az étkezését, az edzőtáborát. Ma már tudom azt mondani neki, hogy nem kell eligazolnia máshová, a pályafutása végén innen mehet „nyugdíjba”, addig mindent meg tudunk adni neki, amire szüksége van. Régen ez nem így volt, számos tehetség szerződött máshová, mert a klub képtelen volt biztató jövőképet felvázolni. A TSC az idő tájt nevelőegyesületnek számított, nem is rossznak, de azért mindenkinek jobb, hogy manapság már olyan lehetőségeket kínálhatunk, amelyek maradásra bírják a saját nevelésű sportolóinkat. Nagy vonzerőt jelentünk immár, a régióban központi szerepet töltünk be. Szerencsés a földrajzi helyzetünk, hiszen a Felvidék tizenöt-húsz kilométerre van tőlünk, onnan ugyanúgy jönnek hozzánk, mint a környékbeli településekről – vannak oroszlányi súlyemelőink, bokodi atlétáink, tatai birkózóink. Közben ügyelünk arra, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon, nem sodorjuk veszélybe a kisvárosi vagy falusi sportéletet, olyan támogatási szerződést kötünk, amellyel mindenki jól jár. Gondolok itt arra, hogy egy ügyes gyerek maradjon a szűkebb pátriájában tizennégy éves koráig, miközben mi, mint az amerikai sportokban, fenntartjuk a „draftjogot”, vagyis ha valaki nagyon tehetséges, tizenöt esztendősen már hozzánk kerülhet. A meleg vizet nem kell feltalálni, érdemes megnézni a magyar sport fantasztikus múltját, hány nagy bajnok származott kis faluból.

– Ha Tatabánya, akkor foci...
– Futball nélkül nincs nagyegyesület, ez nem vitás. Amikor elnök lettem, a futballcsapatot éppen egy olasz „befektető” vezette, a mai napig nem tudjuk, mi volt a szándéka a tatabányai focival, de az biztos, hogy sikerült tönkretennie. Adósságot adósságra, rossz döntést rossz döntésre halmozott, minek következtében a gárda egészen a megyei harmadosztályig süllyedt. Schmidt Csaba akkor jelentette ki, ezt nem hagyhatjuk egy olyan városban, ahol 1981-ben még a Real Madrid is vereséget szenvedett. Azt mondtuk, vegyünk egy nagy levegőt, és mivel a tradíció bennünket is kötelez, fogadjuk vissza a labdarúgókat a TSC-be – ez 2018 júniusában megtörtént. Évről évre léptünk előre, a csapat pillanatnyilag vezeti az NB III Nyugati csoportját. Hisszük, hogy ennél is van feljebb, annál is inkább, mert néhány hete egy jelentős szponzor, az Opus Tigáz állt az együttes mögé. Külön öröm, hogy a csapat addigra már bizonyította, méltó a támogatásra, hiszen saját erejéből jutott el a megyei harmadik vonalból a nemzeti bajnokság harmadosztályának első helyéig. Évekkel ezelőtt azt mondtam, akkor engedjük vissza a csapatot a TSC-családba, ha a remélt feljutásokat követően az NB III-as keret hetven-nyolcvan, az NB II-esé legalább ötven százalékban tatabányai srácokból áll majd. Csupán a miheztartás végett: jelenleg nyolcvan százalékban helyi játékosok alkotják a csapatot. Ha idén még nem is, jövőre már elvárás lesz a másodosztályú tagság kivívása, idővel szeretnénk elérni, hogy a Bányász erős középcsapattá váljon abban a mezőnyben. Ahol Csapó Károly, P. Nagy László, Szabó György, Kiprich József, Vincze István és Plotár Gyula rúgta a labdát, ahol húszezren jártak meccsre, ott helye van a jó futballnak! Sohasem felejtem el, a Real elleni mérkőzésre nem volt jegyem, de a garázsok tetejéről be lehetett látni a pályára, onnan figyeltem, ahogy Csapó Karcsi bevágja a kettő egyes győzelmet érő szabadrúgást a spanyolok kapujába. Istenem, micsoda hangulat volt...!

– Hogyan néz ki egy klubelnök hétvégéje, a vívóversenyről megy a birkózócsarnokba, onnan a focimeccsre?
– Hétköznap a munka, szombat, vasárnap leginkább a családom van a központban, a lányom tizenhét, a fiam tizenhárom éves, amíg ők ki nem repülnek, igyekszem minél több időt velük tölteni. Nagy szerencsém, hogy Salamon Zoltán személyében kiváló sportszakmai igazgatónk van, ahol csak tud, ott van, forró dróton tartjuk a kapcsolatot, óráról órára küldi az eredményeket, a jelentéseket. Én inkább a hivatalos eseményeken veszek részt, amelyeken képviselni kell a TSC-t. Miután megválasztottak, megkérdeztem Katona Géza bátyámat, milyen a jó elnök, mire rávágta: aki sok pénzt hoz. Azóta is ehhez tartom magam.

– Időközben a birkózást felváltotta a golf...
– Van egy mondás: minél öregebb lesz az ember, a labda annál kisebb lesz... Fiatalkoromban imádtam focizni, később sokáig teniszeztem, de amikor eljött az a pillanat, hogy nem értem el azokat a labdákat, amiket korábban igen, egyik elnökségit tagunk, egyben jó barátom, Petkovics Zoltán unszolására kipróbáltam a golfozást. Nem állítom, hogy az elején könnyen ment – nem véletlen, hogy a rúdugrás után a második legbonyolultabb mozgásformának tartják –, de idővel a szerelmese lettem. Ha van némi szabadidőm, máris a golfpálya felé veszem az irányt. Az ország legszebb pályája Tatán van, lenyűgöz, amikor látom a lenyugvó napot a Gerecse ormánál. Miközben játszom, sétálok nyolc-kilenc kilométert, a gyönyörű környezetben nincs idegeskedés, nincs ide-oda rohangálás, csak kikapcsolódás. Igaz, ha kimegyünk, mindig versenyzünk. Legyen a tét csupán egy csoki, de versenyezni kell! Ha rosszul teljesítek, este nem adok magamnak vacsorát, ha jól, akkor igen, ha pedig nagyon jól, még egy üveg vörösbort is kibontok...

– El tudja képzelni magát újabb tizenkét évig az elnöki székben?
– Ha addig nem is, a 2028-as olimpiáig szívesen vezetném a klubot, ezért úgy tervezem, hogy a következő, két év múlva esedékes elnökválasztáson még ringbe szállok. A Los Angeles-i olimpiai idején 56 esztendős leszek, akkor talán még nem felejtem el minden második mondatomat... Ha nem tévedek, a TSC 113 éves történetében így is én vagyok a leghosszabb ideje regnáló elnök, ha ehhez hozzájönne még öt-hat esztendő, azt már nehéz lenne megdönteni. A legfontosabb persze az, hogy a már ecsetelt álmainkat valóra váltsuk.

– Kívánjunk ehhez bányász módra jó szerencsét, vagy nem is szükséges?
– Ha kívánnak, megköszönöm. A jó szerencse mindig elkél...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. február 25-i lapszámában jelent meg.)