Népsport: román herceg Erdély sportjáért

Találkoztunk már néhány különös interjúval, de a Brassói Lapok 1923. május 30-i számában közölt beszélgetés zavarba ejtően furcsa. Az interjúalany Károly román trónörökös, I. Ferdinánd román király szertelen ember hírében álló fia, az alcím pedig azzal a szenzációval kecsegtet, hogy a román előkelőség „a magyarságról nyilatkozott”. A figyelemfelkeltő felütés azonban még nem árulja el a kérdező magyar újságíró rendhagyó riporteri attitűdjét – a 29 éves trónvárományossal folytatott párbeszédből a cikk sajtó- és politikatörténeti érdekessége miatt érdemes nagyobb terjedelemben idézni.
„– Fenséged nem szereti az újságírókat? – kérdezte tőle munkatársunk.
– Félek tőlük, mert igen sokszor indiszkrétek – válaszolt a trónörökös tökéletes, finom franciássággal.
– Legyen meggyőződve Fenséged, hogy a Brassói Lapok mindent hűen közöl. Tudjuk, mit jelent az, a mai körülmények között nyilatkozni, s éppen ezért Fenségedtől csak igen keveset fogok kérdezni.
– Tessék.
– Tudja, Fenséged, hogy Erdély és Bánság magyarsága őszintén szereti Fenségedet, s volt-e már alkalma Fenségednek megismerni ezt a népet?
– Igen, volt alkalmam megismerni, s mondhatom, hogy ugyanolyan őszinte szeretettel és rokonszenvvel viseltetem irányában.
– Tudja-e Fenséged, hogy Nagyrománia magyarsága lojális és hű támasza a román trónnak, és kötelességét teljesítő polgársága a román államnak?
– De igen, sőt tovább megyek ebben a meggyőződésben – felelte, őszinte, nyílt tekintettel. – Meg vagyok arról győződve, hogy ez a lojalitás, ez a kölcsönös szeretet a jövőben csak fokozódni fog. Mert csak szeretettel, csak őszinteséggel, csak kölcsönös munkával lehet az állam jövőjét megalapozni.
– Fenséges uram, nincs több kérdésem. De, amit most mondott, azt szeretném aranybetűkkel megírni, mert tudom, hogy fenséges szavainak minden egyes betűje rajongással fogja eltölteni Nagyrománia magyarságát.
– Csak tessék egész bátran megírni, hogy szeretem őket.”

Hogy a szokatlan eszmecsere mennyire volt őszinte egyik és másik fél oldaláról, nehéz száz év távlatából eldönteni, mindenesetre a korabeli olvasót is elbizonytalaníthatta a tudósító záró megjegyzése, amely szerint távozóban őfelsége ajkán „ott lebegett a finoman gyanakvó mosoly”.

Brassóhoz szoros szálak fűzték az 1893-ban az ötven kilométerre eső Szinaja üdülővárosában született előkelőséget, a vonzalom a sportéletben is megnyilvánult: az említett magyar nyelvű városi lap 1923. április 20-án közölte a hírt, hogy a Romániai Országos Sportszövetség főtitkáraként a sportügyeket magáénak érző királyi sarj a település első számú egyesületében vállal szerepet. „Nemcsak Brassó, hanem egész Románia sportfejlődésére kiható eseményről számolhatunk be: Károly trónörökös őfensége legmagasabb elhatározása folytán elfogadta a brassói »Brasovia« sportklub aktív elnökségét. A trónörököst eme elhatározásában befolyásolta az a körülmény is, hogy a hegyivadász csapatok beléptek a Brasoviába.”

És valószínűleg még néhány egyéb tényező is, köztük a személyes rokonszenv, amelynek furcsa jeleként – a brassói magyar sajtó beszámolója szerint – 1924-ben Párizsban felvetette egy helyi újságírónak, hogy miután Bukarest „nem szép”, áthelyezné az ország fővárosát a „világ egyik legszebb tájával” körülölelt Brassóba. Nem véletlen, hogy a fent idézett szerző is hozzátette a lelkesen tálalt sportelnöki kinevezéshez magyarázatként: „Brassóból fog kiindulni ezután az irányítás, amely az ország sportéletét intenzitásban és nívóban emelni van hivatva.”

A brassói sport következő években elért eredményei ellenére sem állíthatjuk, hogy Károly trónörökös színre lépésével beköszöntött volna a helyi testkultúra aranykora, országos fölényt legalábbis nem lehetett érzékelni. Ha csupán a Romániában is egyre népszerűbb labdarúgást nézzük, az 1970-es évekig mindössze két alkalommal végzett a bajnoki dobogón brassói csapat, 1927-ben az ezüst-, 1928-ban az aranyérem került az erdélyi szászok történelmi városába – a Brasoviával helyben rivalizáló, azt később magába olvasztó Coltea Brasov együtteséhez...

Pontos forrás híján nem tudjuk megállapítani, hogy a Brasovia sportelnöki tisztségét hivatalosan meddig töltötte be a herceg. A Romániában 1930-tól 1940-ig uralkodó, 1953-ban – Horthy Miklóshoz hasonlóan a portugáliai Estorilban – elhunyt Károly mindenesetre elhivatottan támogatta a sportot, az erdélyi vidékeken is, amint arról a Nemzeti Sport 1927-ben megjelent értékelése is tanúskodik: „Az erdélyi sportélet váratlanul hatalmas támaszra talált a román trón várományosában, aki csodálatos lelkesedéssel, szeretettel és minden ceremóniától mentesen vetette bele magát a sport mozgalmába. Károly trónörökös egy szavára játszva keresztülment sok olyan intézkedés, életre kelt sok olyan akció, amikről az erdélyi sport vezetői még álmodni sem mertek volna. A sport minden ágára kisugárzott ez a magas helyről irányuló kegy, amely nem tekintett a nemzetiségi különbségekre és amely igazi sportszellemben a »győzzön a legjobb« elvét vallotta és hirdette.”

Számos sporthoz kötődő epizód maradt fenn személyével kapcsolatban. Mint Holmár Zoltán Képes Sportban közölt, 2021-es cikkéből is kiderül, személyesen hagyta jóvá az 1930-as uruguayi világbajnokságra kiutazó román válogatott névsorát (a húszas keretben tizenkét erdélyi magyarral, öt románnal és három szásszal), az évek során számos atlétikai és vívóversenyt, illetve futballmérkőzést megtisztelt jelenlétével. Ott volt feleségével akkor is, amikor története második mérkőzését vívta a román válogatott 1922. szeptember 3-án Csernovicban, és Lengyelország ellen 1:1-es döntetlenre végzett. Egy évvel később örömmel harangozta be a sajtó a székelyudvarhelyi Hargita pályájának elkészültekor:      „Udvarhely megye magyar társadalma nagy előkészületeket folytat a trónörökös ünnepélyes fogadtatására. Az ünnepség a Hargitának a trónörökös előtti, hódoló tisztelgésével fog kezdődni.” Hiába a buzgó igyekezet, végül a főszereplő „váratlan akadály közbejötte miatt” nem vett részt a tiszteletére kidolgozott díszes ceremónián.

Bezzeg Brassóban rendre felbukkant a nézőtéren: márciusban az országos vívóversenyen „megjelent kíséretével, és másfél óráig gyönyörködött a versenyzők esztétikus, magas nívón álló sportteljesítményében”, majd júliusban a Korona étteremben élvezett bankett után megtekintette az országos atlétikai versenyeket. Erről az eseményről a Sporthírlap jelenlévő tudósítója így számolt be:      „Beszéltek ott románul, németül s magyarul. Román tisztek uniformisban, a román trónörökös jelenlétében magyarul értekeztek a versenyzőkkel. A királyi fenség németül tárgyalt velük. Németül magyarázta nekik a verseny szabályait. És milyen fesztelen, s milyen barátságos hangulat uralkodott a verseny egész tartama alatt. Igazán felemelő érzés fogta el az embert, s amint a mozgékony, mindenütt jelenlevő fenséget figyelte, hol a pályát igazítgatta, egyik pillanatban a startot ellenőrizte, másikban már a pálya túlsó részén tűnt fel, hogy egy-egy kétes esetben mondjon döntő ítéletet. Ösztönözte a versenyzőket. Valósággal lelket öntött az amúgy is lelkes fiatalemberekbe.”

A hercegről elragadtatással szóló szerző dicsérte a „nobilis és liberális patronus”nyitottságát, megjegyezve, hogy a magyar sportolók kedvéért magyar nyelven tanul, és a politikai érdekeket háttérbe szorítva törekszik a békés és tisztelettudó viszony kialakítására. „A román trónörökös a jóért, a szépért és a művésziért való érdeklődése mentén elárulja, hogy ereiben Hohenzollern vér csörgedez. Nem nézi, hogy román, szász vagy magyar származású-e a sportoló, a fő, hogy sportember, akiket egyforma szeretettel vesz körül, tanít és biztat. Károly a délceg, szőke hajú trónörökös máris csodát tett, mert a magyar meg a román atléták a legtökéletesebb egyetértésben élnek egymással.”