Tekvandó-vb: Márton Luana érezte, hogy bárkit legyőzhet

– Felfogta már, hogy mit vitt véghez hétfőn?
– Dehogy, biztosan kell még hozzá néhány nap – mondta a Nemzeti Sportnak a magyar tekvandó első női világbajnoka, a mindössze 17 éves Márton Luana. – Nem is emlékszem, hogy mit műveltem a páston, miután megnyertem a döntőt, csak annyi maradt meg, hogy rohantam az edzőmhöz, Suvi Mikkonenhez, és a nyakába ugrottam. Meséltem már a barátaimnak a versenyről, sokan gratuláltak, de még mindig hihetetlen, hogy valóra vált az álmom.

– Érezte a felkészülés során, hogy élete első felnőtt-világbajnokságán meglepheti a mezőnyt?
– Motivált és optimista voltam, mert az elmúlt években rengeteg munkát fektettem az edzésekbe. Az aranyéremért utaztam Azerbajdzsánba, de nem az járt a fejemben a verseny előtt, hogy mindenáron meg kell nyernem a világbajnokságot. Meccsről meccsre haladtam, mindig az előttem álló feladatra koncentráltam. Éreztem, hogy ha sikerül kihozni magamból, amire képes vagyok, bárkit legyőzhetek.

– Őszintén? Nagyon nehezen... Az utolsó két mérkőzésre elfáradtam, de bíztam a formámban, felkészültem a kemény meccsekre. A legnehezebb a dél-koreai Hanna Li elleni küzdelem volt, nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is. Korábban már küzdöttem ellene korosztályos világbajnokságon, akkor kikaptam tőle, de amikor vesztésre álltam, nem gondolhattam erre, mert akkor ismét legyőzött volna. Az edzőim azt tanították, hogy ne az ellenfél erősségeivel foglalkozzak, el kellett hinnem, hogy én vagyok a jobb.

– Egész nap mosolygott, még akkor is, amikor a döntőre szólították. Egyáltalán nem izgult?
– Nem, pedig általában azért van bennem drukk, amikor besétálok a küzdőtérre. Nagyon figyeltem rá, hogy nyugodt maradjak, mély levegőket vettem, és kizártam a külső tényezőket. Az elődöntő és a döntő között nagyon kevés idő volt a pihenésre, ahogy lelazították az izmaimat, már indulnom is kellett a pástra, vagyis nem tudtam túlgondolni a dolgokat, a szívem vitt előre.

– Jut idő a pihenésre, vagy már a következő kihívásokra készül?
– Nem állok le az edzéssel, már csak azért sem, mert az ikertestvérem, Viviana felkészülését segítem, aki szombaton versenyez a világbajnokságon. Utána utazunk tovább Szenegálba, majd az Európai Játékokra, vagyis a pihenés még odébb van. Nagy lökést ad a folytatásra, hogy tizenhét évesen megnyertem a vébét, a csapatommal továbbra is keményen dolgozunk a sikerekért.

– Eszébe jut olykor Párizs is?
– Naná, elvégre a céljaim között szerepel, hogy kijussak az olimpiára. A világbajnoki címmel értékes ranglistapontokat szereztem, de nincs megállás, egyre feljebb és feljebb szeretnék jutni.