Dublőr nélkül a pingpongasztalnál – Román Katalin színésznő sportos filmszerepe

– A Hat hét című dráma a nyílt örökbefogadásról szól, de mivel az ön által megformált főhős, az érettségi előtt álló Zsófi profi asztalitenisz-karrierről álmodik, erős a sportos szál a filmben. Mi lett a forgatás során használt felszerelésével?
– Az ütőt, a mezt és a cipőt megtarthattam emlékbe. Amióta befejeződött a forgatás, már nem járok napi szinten pingpongozni, bár néha előveszem az ütőt, és a barátaimmal játszom – jó érzés megverni őket. (Nevet.)   Egyébként jobbára otthon, külön polcon pihen. A mez és a cipő megmaradt relikviának; a dresszt azért sem hordom, mert Zsófi neve van rávarrva.

– Melyik játékelem volt az erőssége?
– A fonákütés. A forgatókönyvíró-rendező Szakonyi Noémi Veronika, a társ-forgatókönyvíró Vincze Máté Artur és a producer Romwalter Judit szervezésének köszönhetően a Statisztika Utánpótlás Akadémia edzői készítettek fel a szerepem sportos részére, tőlük tudom, hogy ez az ütésfajta jobban kézre áll a lányoknak, mint a fiúknak.

– Mi volt az első reakciója, amikor a forgatókönyvből kiderült, hogy a főszereplő asztaliteniszezik?
– Kihívásként tekintettem a feladatra, bár amikor elmentem a castingra, még nem sejtettem, milyen kemény, komplex sportágról van szó. A válogatáson megkérdezték, tudok-e pingpongozni, én meg rávágtam, persze, mindenki tud. De amikor láttam, hogy a castingra behívott asztaliteniszező lányok mire képesek az ütővel, már nem voltam annyira biztos benne, hogy a balatoni nyaralásokon felszedett tudásom elegendő lesz. Le is buktam, mert próbaképpen az operatőr Dévényi Zoltánnak kellett ütögetnem, s akkor egyértelművé vált a helyzet.

– Megijedt?
– Kicsit. De végig olyan feladatként tekintettem a pingpongozásra, amivel meg kell birkóznom. Nem féltem attól, hogy arra a szakmai szintre, amire a szerep szerint szükségem van, ne tudnék eljutni.

– Nem is került szóba, hogy – akárcsak egy-egy jelenetben is – profi játékos helyettesítse?
– Az előkészületek során talán felvetődött a dublőr alkalmazása, de az edzéseken olyan tempóban fejlődtem, hogy erre nem lett szükség. Valamennyi sportos jelenetben, amely bekerült a filmbe, kivétel nélkül én vagyok látható. Ez persze a Statisztika nagyszerű edzőinek, Dohóczki Tamásnak és Futó-Molnár Ferencnek, valamint játékosainak, Dari Helgának, Molnár Kendrának – ő fel is tűnik a vásznon az ellenszenves Szonja szerepében –, valamint a Budaörs klasszisának, Fazekas Marcsinak az érdeme. Ők készítettek fel a szerepre, a felvételek során pedig úgy adták kézre a labdát, hogy azt jó technikával tudjam visszaütni. Megkoreografálva zajlottak az élesnek látszó meccsek.

– A rendező Szakonyi Noémi Veronika egy interjúban azt mondta, azért esett a választása az asztaliteniszre, mert a sportág nincs reflektorfényben és nincs agyonhasználva sem a filmekben.
– Az is szempont lehetett, hogy a pingpong az olcsóbb sportágak közé tartozik, így reális, hogy az édesanyjával és húgával nehéz körülmények között élő Zsófi ezt válassza. Ez a játék a gyors tempójával, pattogósságával, lüktetésével, feszültségeivel remekül passzol a karakteréhez.

– Az alkotóknak állítólag volt néhány álmatlan éjszakájuk, amikor azon töprengtek, nem kellene-e Zsófinak mégis inkább kosaraznia...
– Testnevelés tagozatra jártam, az általános iskolában mindenki választott sportágat. Mivel tizenöt éven át hegedültem, a szüleim kérésére olyan sportot kerestem, amely nem veszélyezteti a kezeim épségét. Sümegen abban az időben a röplabda és a kézilabda vitte a prímet, ezek szóba sem jöhettek, így került képbe a futball. Nagyon szerettem focizni, feltéve, hogy a fiúkhoz szállhattam be. A középiskolát már Budapesten végeztem el, a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatóriumban a sport háttérbe szorult, bár a testnevelésórákon alaposan megdolgoztatott minket a tanárunk.

– A futballt csak játszani szereti, vagy nézőként is tud lelkesedni érte?
– Gyerekkoromban a meccsnapok állandó izgalomban teltek, alig vártam, hogy a játékvezető jelt adjon a kezdésre. A Real Madrid a kedvenc csapatom, de a szobám falára felfért Ronaldinho posztere is. Öten vagyunk testvérek, a két bátyám is futballkedvelő, hegedűtanár apukám pedig a Formula–1-ért rajong.

– Visszatérve a Hat hét forgatására: hogyan kezdte a felkészülést a szerep sportos részére?
– A Statisztika edzői vállalták, hogy felhoznak a szerep megformálásához szükséges szintre. Igaz, ők hároméves felkészítésben gondolkodtak, de nekünk erre két hónapunk volt.

– Akkor – legalábbis ebből a szempontból – a legjobbkor jött a Covid.
– Plusz négy hét gyakorlási lehetőséget jelentett a járvány, a növekvő esetszám miatt ennyit csúszott a forgatás. A Marczibányi téri termet bezárták, ezért kijártam Dohóczki Tamáshoz Nagykovácsiba, s hol a garázsában, hol a szabadban gyakoroltunk. Mindennap öt-hat órát edzettem, használtuk azt az adogatógépet is, ami a filmben is látható. Eleinte tíz-tizenöt labdát lőtt ki percenként, ezeket kellett, pontosabban kellett volna visszaadnom, de az első időben nem sok sikerélmény ért. Másfél hónap után Szakonyi Noémi Veronika eljött megnézni, hogyan haladok, akkor már percenként hatvanöt-hetven labda zúdult rám, és volt, hogy mindegyiket visszaadtam – ezzel még az edzőimet is sikerült meglepnem. Kiegészítésként reggelente futottam a Margitszigeten, s közben Zsófi kedvenc zenéit hallgattam, hogy minél jobban át tudjam érezni a hangulatot, amelyben ő él.

– Nem volt elég az öt-hat óra pingpong?
– Hatalmas adrenalinlöketet adott, hogy eljátszhatom a szerepet, egyszerűen nem éreztem fáradtságot. Felspannolt állapotban, boldogan mentem edzeni, futni. Nagyjából az első hónap vége felé volt egy tréning, amely este kilenc körül fejeződött be. Miután lehajoltam az öltözőben, hogy felvegyem a cipőmet, képtelen voltam felegyenesedni. Néhány percre összekuporodtam, ekkor belém hasított, hogy esetleg túltoltam, de aztán talpra álltam, és a flow-állapot a huszonegy napos forgatás befejezéséig fennmaradt. Amikor viszont véget értek a felvételeket, ólmos fáradtság tört rám, minden porcikám fájt, izomlázam volt, alig tudtam mozogni.

– Kijár még a Margitszigetre?
– Már a forgatás előtt is futottam több-kevesebb rendszerességgel, s ez manapság is így van. Unalmas elfoglaltság, menet közben podcasteket hallgatok, így könnyebben telik az idő. A párom hatására, aki ökölvívó, rákaptam a bokszra, és nagyon megszerettem.

– Milyennek látta a pingpongosok világát?
– A korosztályos bajnok Molnár Kendrával beszélgettünk a „műhelytitkokról”, ő sok mindent elmondott. Olyan volt a mi kis szakmai műhelyünk, mint egy gimnázium: fiatalos, csajos, olykor kicsit pletykás, s miközben mindenki jóban van mindenkivel, össze is tudnak kapni a lányok. Kendrával és a Rékát, Zsófi legjobb barátnőjét életre keltő Keresztesi Kittyvel máig megmaradt a kapcsolat; vele annak idején úgy edzettünk, hogy közben a szöveget is összemondtuk. Rendszeresen hívnak pingpongozni a lányok a Marczibányi térre, de két év alatt sajnos sokat felejtettem.

– Számos interjúban beszélt arról, hogy hatalmas a szakadék a kamasz Zsófi és az ön élete között, aki egy kárpátaljai kötődésű, kiegyensúlyozott, szerető nagycsaládban nőtt fel. Mégis mi az, amit a szerepéből továbbvisz a pályáján?
– Elfogult vagyok Zsófival, nagyon szeretem őt. Erős karakter, karakán személy, felnőttésszel gondolkodó tini. Vannak persze hibái, rossz döntései, ugyanakkor tele van ambícióval, és magára hagyatottan is konokul megy előre, hogy valóra váltsa az álmait. Ezt a határozottságát „loptam el” tőle, mert igaza van: ha valamit el akarok érni, nem a körülményekkel kell foglalkozni, hanem tenni kell érte. Az asztalitenisz arra tanított meg, hogy az eredmények eléréséhez nagy alázat és szorgalom szükségeltetik.

– És a folytatás?
– Éppen nyakig vagyok a lakásfelújításban. Vannak megkereséseim, járok castingokra, a zenész bátyámmal pedig közös projektre készülünk: a Don Quijote zenés változatát játssza el a zenekarával, s én leszek az előadás narrátora.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július 8-i lapszámában jelent meg.)