Amiért a Himnusz szól – Deák Zsigmond publicisztikája

Nem tudom, ki járt már Dél-Csehországban, a Lipnói-tónál, varázsos természeti környezetben fekszik, lehet körülötte túrázni, kerékpározni, benne evezni, fürödni (már ha az időjárás engedi), s ha valaki egy kis történelemre vágyik, a közeli középkori hangulatú városkában, Cesky Krumlovban azt is megkapja. Szóval bizonyára jártak már néhányan arrafelé rajtam kívül is, de hogy nem hallgatták a tó partján párás szemmel a magyar himnuszt, arra mérget veszek. Velem és családi-baráti társaságommal a múlt héten épp ez történt, megszakítva biciklitúránkat – közben jött egy zápor, úgyhogy duplán jól tettük –, tabletről és telefonról, kissé szakadozó streamen követtük férfi vízilabdázóink fukuokai világbajnoki döntőjét, majd eredményhirdetését. A kettő között a sört egy rundóra felváltotta a prosecco, hiszen azért ilyen esetben pezsgős poharat is illik emelni a nagy sikerre. Aztán nemzeti imánkat felállva énekeltük a helyi vendégek érdeklődő figyelme közepette, a büfés hölgy meg is kérdezte, mi volt ez, s amikor elmondtuk, mosolyogva gratulált.

A konkrét sporteseménytől függetlenül a Himnuszt hallgatva bizonyára mindenkiben hasonló gondolatok motoszkálnak, hiszen – noha Kölcsey Ferenc 1823-as versének, majd Erkel Ferenc 1844-es zenéjének megszületése idején még a mai értelemben nem létezett – a sport kéz a kézben jár a patriotizmussal, nehéz, sőt lehetetlen elválasztani őket egymástól. Olimpia, világ- és Európa-bajnokság sportágtól függetlenül országok, válogatottak, címeres mezben versenyzők csatatere, a diadalok után, akár tetszik, akár nem, felhangzik a nemzeti himnusz a győztes tiszteletére. Ez minden sportoló álma, ezért küzd évekig, évtizedekig, lehetetlen mindezt mély meggyőződés, igazi érzés nélkül csinálni. Ráadásként a szurkolók is azért mennek ki a stadionokba, a csarnokokba, azért nézik milliók a televízióban vagy mint most mi, streamen az adást, hogy e csoda közvetett részesei legyenek, beépítsék a kollektív tudatukba, gazdagítva azt.

Természetesen előfordul, hogy e kollektív élmény mellett személyes érzések szintén feltolulnak az emberben az annyiszor hallott, kívülről fújt szöveg és melódia közben. Mi a feleségemmel ott, a Lipnói-tó partján a pólóválogatott egyik, immár oszlopos tagját, Nagy Ádámot köszöntöttük leginkább aranyéremmel a nyakában, őt és fájóan korán elhunyt édesapját, egykori jó barátunkat. Annak idején, kisgyermek korában összejártunk, többször együtt nyaraltunk és teleltünk, s bár a sors az apukáját elérhetetlenül messze, a fiút másfelé sodorta, néhány pillanatra nem túl bonyolult, de logikus gondolatként fogalmaztuk meg magunkban: Nagy Zoli (az Elektromos 1991-es bajnok kézilabdacsapatának kapusa) onnan fentről boldogan és büszkén tekintett le a fukuokai dobogóra. Innentől pedig már nem csupán a hazafiság miatt dagadt a gombóc a torkunkban.

A Himnusz varázsa kiapadhatatlan, s a legváratlanabb pillanatokban érezteti hatását. Középső gyermekünk egyetemi ösztöndíjasként tanul Dublinban, e hónap végén tér haza, mert annyira jól érzi magát, hogy a szemeszter után munkát vállalt, csak hogy kicsit tovább maradhasson. Június közepén néhány napra hazalátogatott, épp a magyar–litván Eb-selejtező idején. Próbáltam volna jegyet szerezni a Puskás Arénába, de azt mondta, ne erőltessük, azért jött, hogy a családdal legyen, nézzük a meccset együtt otthon. Aztán amikor álltunk a nappaliban a tévé előtt, s felcsendült az ismerős dallam, egyszer csak elkezdett szívet tépően zokogni. Nem nagyon kellett kérdezgetni, hogy miért, megérezte, akármennyire is bejön neki Írország, itt van a hazája, ide kötik a gyökerei. S bizony, bármerre veti a sors a jövőben, ez örökre így marad. Milyen szép, hogy egy sportesemény, egy futballmérkőzés örve alatt szakadt ki belőle mindez.

A témához szervesen kapcsolódó egyik kedvenc időtöltésem, hogy nézem a sportolókat a himnuszuk alatt, a dobogó tetején vagy a meccs előtt-után, egyre megy. Figyelem a reakcióikat, énekelnek-e, s ha igen, hogyan, halkan-e vagy hangosan, mekkora átéléssel, sőt azt is, milyen tisztán, ha már zenei általános iskolába jártam, s megismerkedtem a Kodály-módszerrel. Utóbbi, mondjuk, teljesen lényegtelen momentum, ellenben nem reprezentatív felmérésem szerint az átélés igenis számít az összecsapásokat megelőzően, aki a da­lolásnál belead apait-anyait, az a pályán is így tesz, aki nem, az könnyebben feladja. Ebből a szempontból az olasz himnusz tökéletes felpörgetés, hiszen a miénkkel szemben kevésbé ima, sokkal inkább induló. Motivációs tréningeken biztosan feladnám követendő példaként, aki például Giorgio Chiellininél, az immár Los Angelesben levezető Juve-legendánál nagyobb átéléssel énekli Goffredo Mameli versére és Michele Novaro muzsikájára, az gyenge büfészínészként túljátssza a szerepét.

Előfordul, hogy a himnuszok váratlan galibát okoznak, s most nem a rivális drukkerhad sajnos még mindig sűrűn előforduló, kölcsönös és ok nélküli kifütyülésére, pfujolására gondolok. A skót szurkolóknak például sokakkal együtt fogalma sem volt arról, hogy az angol és a liechtensteini himnusz dallama egy és ugyanaz. Így amikor a kicsiny alpesi hercegség csapatával vívott 2010-es Eb-selejtező előtt felhangzott az általuk történelmi okok miatt enyhén szólva sem kedvelt melódia, hangban (ordítás, fütty) és tettben (söröspoharak hajigálása) egyaránt kifejezték ellenérzésüket. Szegény skót szövetség meg nem győzött elnézést kérni a csodálkozó liechtensteiniektől, akik nem sejthették, hogy Glasgow-ban ősi ellenségnek számítanak a Fent, az ifjú Rajnán (Oben am jungen Rhein) című nemzeti daluk miatt.

Közösség formálódhat az országok himnuszai mellett bizonyos közkedvelt klubok indulói köré is. A legjobb, legnépszerűbb nemzetközi példa – függetlenül Szoboszlai Dominik odaigazolásától – a Liverpool FC mindig harsányan elhangzó mottója: You'll Never Walk Alone – Soha nem leszel egyedül. Magyar szinten a Fradi-induló az igazán közismert, Sallai Mihály nótaszerző és cigányprímás 1948-as szerzeménye, a szövegét és a dallamát a riválisok hívei is tudják. Mondjuk, biztosan nem éneklik… Érdekes vonulat, amikor egy eredetileg sporttól, nemzettől, klubtól teljesen független zenedarab vesz fel amolyan „himnikus” szerepet. Néha totálisan érthetetlenül, például nincs rá magyarázat, miképp szivároghatott vissza a köztudatba 2016 nyarán a Soho Party 1998-ban megjelenő, majd méltán elfeledett száma, mindenesetre a szép emlékű franciaországi Eb óta amolyan szurkolói himnusszá vált, befészkelve magát minden futballszerető magyar fülébe: „Az éjjel soha nem érhet véget, / varázsolj nekünk valami szépet...”

A 2007-ben megjelent Nélküled az Ismerős Arcoktól inkább érthető szerepet kapott, hiszen kicsit a Kölcsey–Erkel-féle vonal másfél-két évszázaddal későbbi folytatása, a jelenlegi határokon túlívelő patriotizmus modern lírai megfogalmazása. Ezek után még szép, hogy előbb Dunaszerdahelyre, majd szerte a Kárpát-medence magyarlakta területeinek futballmeccseire, válogatott találkozóira, egyéb sporteseményeire is beköltözött. Van, akit mindez nem vág földhöz, s miközben mellette hatvanezren felállva éneklik, ő inkább hülyét csinál magából; nincs ezzel gond, nagy az Isten állatkertje. Azoknak ellenben egészen biztosan fontos, akiket főképp érint, külhoni nemzettársainknak. Marosvásárhelyi születésű barátom például egy hangulatos kerti parti emelkedett pillanatában végtelenítette, onnantól csak ezt hallgattuk. S a Nemzeti Sport alapításának 120. évfordulójára rendezett fogadáson szintén felhangzott, mégpedig a leginkább hiteles módon felvidéki tudósítónk kérésére. S már kapaszkodtunk is össze testben, lélekben… Hiszen ezért szólnak a himnuszok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!