Közös történetünk – Thury Gábor publicisztikája

„Szilágyi Áron olyan versenyző, akinek a fizikai adottságai nagyszerűek, a technikai tudása, a koncentrálóképessége egészen kivételes – így, ezek összesített eredményét látjuk viszont a páston. Immár a harmadik olimpián. Hihetetlen, ez a jelző jut eszembe nekem elsőként erről a fiúról és a három olimpiai bajnoki címéről.” Kulcsár Krisztián, a MOB akkori elnöke, olimpiai ezüst- és világbajnoki aranyérmes párbajtőröző nyilatkozta ezt 2021 júliusában a tokiói ötkarikás játékok kard egyéni döntője után. Ebben a fegyvernemben Magyarország nagy hagyományokkal bír, ám Szilágyi olyat tett, amire előtte sem a kétszeres egyéni bajnok Fuchs Jenő (1908, 1912), sem Kárpáti Rudolf (1956, 1960) nem volt képes, de még a világban sem senki, hiszen a szovjet-orosz Viktor Krovopuszkov (1976, 1980) és a francia Jean-Francois Lamour (1984, 1988) is megállt két egyéni elsőségnél. Sőt, a sportág történetében Áron mellett csupán egyetlen háromszoros egyéni győztes létezik, az olasz női tőröző Valentina Vezzali.

Szilágyi Árontól az idén a megnyert Gerevich–Kovács–Kárpáti világkupaversenyen a páston ritkaságszámba menő cselekedetet láthattunk: a grúz Szandro Bazadze elleni döntőben – hátrányban (!) – sportszerűen visszaadott egy javára jogtalanul megítélt tust. Bennem már nem először kristályosodott ki, hogy nem túlzás, Szilágyi napjaink legnagyobb magyar sportolója, sőt annál jóval több: sportember.

A sportágban egy-egy versenyen, ha valaki nagyon belelendül, azt mondják, napja van. Nos, kardvívónk esetében jóval többről van szó, mert kizárható, hogy ugyanazt a sportolót négyévente az egyéni verseny napján szállja meg az ihlet. Ellenkezőleg: úgy tetszik, Szilágyi a véletlent is képes kizárni. Ha a Nemzet Sportolója választáson nem lenne kritérium, hogy az illető 60 éven felüli legyen, Szilágyi Áront aktív pályafutását befejezése után rögtön azzá kellene választani. Átvitt értelemben persze a Nemzet Sportolója ő – ki, ha ő nem? Az élet rohanásában gyakran átvágtatunk azon a tényen, hogy például a futballban tanúi lehetünk Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo csodáinak, mint ahogyan azon is átlendülünk, hogy van egy Szilágyink. Pedig kortársként illik őket értékükön kezelni, az utódoknak jóval könnyebb, mondhatni, már történelmi perspektívából tekinthetnek vissza, mint Balczó Andrásra, Papp Lászlóra vagy Puskás Ferencre, hogy csak a legnagyobbak közül említsek néhányat.
Mielőtt Áronról folytatnám az írást, vessük közbe, méltó utóda a sportági elődöknek. Csupán egy kiemelt példa a kétszeres olimpiai, hatszoros Európa-bajnok Jekelfalussy Piller György – akinek egész élete a „magyar lélekkel, erős magyar akarással” mottó jegyében telt. A magyar maestro, Borsody László, a Toldi Miklós Sporttanár- és Vívómesterképző Intézet (vagy ahogyan hívták, a SPOTI) aligazgatója lett a mestere, az alapokat még Miskolcon idősebb Gerevich Aladárnál sajátította el. Piller aranyérmével ugyan a szovjet hadifogságot nem kerülhette el, 1945. augusztus elsején szabadult, s a kelenföldi pályaudvaron Péter Gábor, az ÁVH későbbi hírhedt főnöke felismerte (azért ebbe gondoljunk bele...), nem sokkal később le is szerelhetett. Visszakerülve a sportág vérkeringésébe, az 1956-os melbourne-i olimpián a dobogó tetejére vezette Kárpáti Rudolfot és vele a csapatot (Kárpáti, Gerevich Aladár, Kovács Pál, Hámori Jenő, Magay Dániel, Keresztes Attila). A játékokat követően emigrált, az Egyesült Államokban telepedett le, 1960-ban hunyt el, a nemzet és a vívás iránti elkötelezettségét mi sem jellemzi jobban, mint egy mondata leveléből, amelyben halála előtt búcsúzott: „Ha igaz a síron túli élet, akkor ott sem szűnik meg a szeretetem irántatok, s a magyar vívásért, hazámért.”

Piller a válogatottban első mestere, idősebb Gerevich Aladár fiával, Aladárral vívott egy csapatban, a hétszeres olimpiai bajnok idősebb gyermeke, Gerevich György nem más, mint Szilágyi Áron első mestere, az olimpiai második, csapatban kétszeres világbajnok Nemcsik Zsolt, az egyéni és csapatvilágbajnok Szatmári András nevelőedzője – hogy a vb-ezüstérmes Iliász Nikolászról meg ne feledkezzünk. Ha tágabb értelemben nézzük, a hagyomány szerepe elvitathatatlan, a történések nem függetlenül, hanem szervesen egymásba fonódva épülnek egymásra.

Néhány szó erejéig időzzünk el Gerevich György (ahogyan vívói hívták, Gyuri bácsi) alakjánál is. A Vasas 2008-ban a pekingi olimpia előtt nem sokkal elhunyt mestere – érdemei alapján nyugodtan mondhatjuk, Maestro – nemcsak fizikailag, technikailag készítette fel tanítványait, remek pedagógiai érzékének köszönhetően olyan tulajdonságokkal is felruházta őket, amelyekre a hétköznapi életben talán nagyobb szükség van, mint a pástokon. Szilágyi mind a mai napig olyannyira megbecsüli a kapott útravalót, hogy a nagy versenyek előtt elmegy Gerevich György sírjához.

A „gyerekek” (Szilágyi jelenleg 33, Szatmári 30, Iliász 31 éves) 2000 körül kerültek Gerevichhez, fejlődésük töretlen volt az edző haláláig. Nem kevés szentimentalizmussal leírom: Gyuri bácsi ott fent nagyon örülne, ha egy csapatban lennének olimpiai bajnokok, 2016-ban Rióban ők hárman Decsi Tamással kiegészülve vb-ezüstöt szereztek.

Nem csoda, hogy Nemcsik és Szilágyi is összetört a halálhír hallatára, amelynek feldolgozását az sem segítette, hogy a mester 2008. augusztus 2-án hunyt el, hat nappal a pekingi játékok kezdete előtt... A Nemcsik, Lontay Balázs, Decsi, Szi­lágyi összetételű csapat csupán hetedik lett, pedig 2007-ben Szentpéterváron ebben a felállásban vb-t nyert.

Áron talpra állásában sokat segített, hogy Batizi Sándor vívómester (többek között Marót Pétert, Gerevich Pált, Bujdosó Imrét is edzette) jó kapcsolatokat ápolt a Hargita megyei Homoródalmás szülötte, a román színekben kardcsapatban olimpiai bronzérmes, a kilencvenes évektől Németországban élő, a kardválogatottat edző Szabó Vilmossal. Szilágyi és Iliász dormageni meghívást kapott, együtt tréningeztek az ottani kardvívás feltörekvő titánjaival, Nicolas Limbachhal, Max Hartunggal, Szabó Mátyással. Áron egy alkalommal ellentmondást nem tűrően jelentette ki, az elkövetkező 15 évét a sportágnak szenteli. Kétezernyolc novemberét írtuk, csak örülhetünk, hogy tart még a lendület, Somlai Béla, majd 2015-től Decsi András irányításával.

Mindemellett nem csak a kardvívásnak szentelte az életét, felvették a Műegyetem villamosmérnöki karára, ám tanulmányait beszüntette, mert nehéz volt összeegyeztetni a sportot a tanulással. Később azonban elvégezte az ELTE Társadalomtudományi Karán a nemzetközi tanulmányok szakát, mi több, pszichológiából is diplomát szerzett. Angolul tökéletesen beszél, és franciául is megérteti magát. Kardforgató komplexitásával leginkább az ellenfelek vannak tisztában, a nagy elődök időszakához képest teljesen átalakult vívásban elsősorban a fizikumra helyeződött a hangsúly. Mondhatni, a mai mezőnyben Áronnak van az egyik legjobb keze – hogy a magyarok közül kinek volt az, nézzék meg az 1930-ból származó YouTube-felvételt, Italo Santelli iskolát ad Petschauer Attilának; az öreg fekete hosszúnadrágban és lakkcipőben (nem vicc), Attila pedig..., na az a magyar kardvívás! –, talán nem is ő a leggyorsabb reflexben, mozgásban, de mentálisan annyira a mezőny fölé nő, hogy az elképesztő. Hihetnénk, ez a természetéből fakadó, benne rejlő képesség, de hajlok afelé, azért ez nem pusztán immanens „valami”, hanem tudatosan fejlesztett tulajdonság. Mint ahogyan az is tudatos, hogy vívását sportpszichológus (Faludi Viktória, Kárpáti Róbert) segíti, nem véletlen, hogy Rióban (2016-ban) a versenyzőknek fenntartott területen címvédőként mosolyával (is) bénította az ellenfeleket.

Szilágyi Áron páston kívüli társadalmi tevékenysége ugyancsak példamutató, Novák Katalin köztársasági elnök nem véletlenül a következő szavak kíséretében adta át neki az államalapítás ünnepe alkalmából a Szent István-rendet: „Olyan példaképekre van szükség, akikkel egy nyelvet beszélünk, akikkel közös a történetünk, akik olyanok, mint mi, mégis többek és jobbak nálunk.”

„Szilágyi Áron olyan versenyző, akinek a fizikai adottságai nagyszerűek, a technikai tudása, a koncentrálóképessége egészen kivételes – így, ezek összesített eredményét látjuk viszont a páston. Immár a harmadik olimpián. Hihetetlen, ez a jelző jut eszembe nekem elsőként erről a fiúról és a három olimpiai bajnoki címéről.” Kulcsár Krisztián, a MOB akkori elnöke, olimpiai ezüst- és világbajnoki aranyérmes párbajtőröző nyilatkozta ezt 2021 júliusában a tokiói ötkarikás játékok kard egyéni döntője után. Ebben a fegyvernemben Magyarország nagy hagyományokkal bír, ám Szilágyi olyat tett, amire előtte sem a kétszeres egyéni bajnok Fuchs Jenő (1908, 1912), sem Kárpáti Rudolf (1956, 1960) nem volt képes, de még a világban sem senki, hiszen a szovjet-orosz Viktor Krovopuszkov (1976, 1980) és a francia Jean-Francois Lamour (1984, 1988) is megállt két egyéni elsőségnél. Sőt, a sportág történetében Áron mellett csupán egyetlen háromszoros egyéni győztes létezik, az olasz női tőröző Valentina Vezzali.

Szilágyi Árontól az idén a megnyert Gerevich–Kovács–Kárpáti világkupaversenyen a páston ritkaságszámba menő cselekedetet láthattunk: a grúz Szandro Bazadze elleni döntőben – hátrányban (!) – sportszerűen visszaadott egy javára jogtalanul megítélt tust. Bennem már nem először kristályosodott ki, hogy nem túlzás, Szilágyi napjaink legnagyobb magyar sportolója, sőt annál jóval több: sportember.

A sportágban egy-egy versenyen, ha valaki nagyon belelendül, azt mondják, napja van. Nos, kardvívónk esetében jóval többről van szó, mert kizárható, hogy ugyanazt a sportolót négyévente az egyéni verseny napján szállja meg az ihlet. Ellenkezőleg: úgy tetszik, Szilágyi a véletlent is képes kizárni. Ha a Nemzet Sportolója választáson nem lenne kritérium, hogy az illető 60 éven felüli legyen, Szilágyi Áront aktív pályafutását befejezése után rögtön azzá kellene választani. Átvitt értelemben persze a Nemzet Sportolója ő – ki, ha ő nem? Az élet rohanásában gyakran átvágtatunk azon a tényen, hogy például a futballban tanúi lehetünk Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo csodáinak, mint ahogyan azon is átlendülünk, hogy van egy Szilágyink. Pedig kortársként illik őket értékükön kezelni, az utódoknak jóval könnyebb, mondhatni, már történelmi perspektívából tekinthetnek vissza, mint Balczó Andrásra, Papp Lászlóra vagy Puskás Ferencre, hogy csak a legnagyobbak közül említsek néhányat.
Mielőtt Áronról folytatnám az írást, vessük közbe, méltó utóda a sportági elődöknek. Csupán egy kiemelt példa a kétszeres olimpiai, hatszoros Európa-bajnok Jekelfalussy Piller György – akinek egész élete a „magyar lélekkel, erős magyar akarással” mottó jegyében telt. A magyar maestro, Borsody László, a Toldi Miklós Sporttanár- és Vívómesterképző Intézet (vagy ahogyan hívták, a SPOTI) aligazgatója lett a mestere, az alapokat még Miskolcon idősebb Gerevich Aladárnál sajátította el. Piller aranyérmével ugyan a szovjet hadifogságot nem kerülhette el, 1945. augusztus elsején szabadult, s a kelenföldi pályaudvaron Péter Gábor, az ÁVH későbbi hírhedt főnöke felismerte (azért ebbe gondoljunk bele...), nem sokkal később le is szerelhetett. Visszakerülve a sportág vérkeringésébe, az 1956-os melbourne-i olimpián a dobogó tetejére vezette Kárpáti Rudolfot és vele a csapatot (Kárpáti, Gerevich Aladár, Kovács Pál, Hámori Jenő, Magay Dániel, Keresztes Attila). A játékokat követően emigrált, az Egyesült Államokban telepedett le, 1960-ban hunyt el, a nemzet és a vívás iránti elkötelezettségét mi sem jellemzi jobban, mint egy mondata leveléből, amelyben halála előtt búcsúzott: „Ha igaz a síron túli élet, akkor ott sem szűnik meg a szeretetem irántatok, s a magyar vívásért, hazámért.”

Piller a válogatottban első mestere, idősebb Gerevich Aladár fiával, Aladárral vívott egy csapatban, a hétszeres olimpiai bajnok idősebb gyermeke, Gerevich György nem más, mint Szilágyi Áron első mestere, az olimpiai második, csapatban kétszeres világbajnok Nemcsik Zsolt, az egyéni és csapatvilágbajnok Szatmári András nevelőedzője – hogy a vb-ezüstérmes Iliász Nikolászról meg ne feledkezzünk. Ha tágabb értelemben nézzük, a hagyomány szerepe elvitathatatlan, a történések nem függetlenül, hanem szervesen egymásba fonódva épülnek egymásra.

Néhány szó erejéig időzzünk el Gerevich György (ahogyan vívói hívták, Gyuri bácsi) alakjánál is. A Vasas 2008-ban a pekingi olimpia előtt nem sokkal elhunyt mestere – érdemei alapján nyugodtan mondhatjuk, Maestro – nemcsak fizikailag, technikailag készítette fel tanítványait, remek pedagógiai érzékének köszönhetően olyan tulajdonságokkal is felruházta őket, amelyekre a hétköznapi életben talán nagyobb szükség van, mint a pástokon. Szilágyi mind a mai napig olyannyira megbecsüli a kapott útravalót, hogy a nagy versenyek előtt elmegy Gerevich György sírjához.

A „gyerekek” (Szilágyi jelenleg 33, Szatmári 30, Iliász 31 éves) 2000 körül kerültek Gerevichhez, fejlődésük töretlen volt az edző haláláig. Nem kevés szentimentalizmussal leírom: Gyuri bácsi ott fent nagyon örülne, ha egy csapatban lennének olimpiai bajnokok, 2016-ban Rióban ők hárman Decsi Tamással kiegészülve vb-ezüstöt szereztek.

Nem csoda, hogy Nemcsik és Szilágyi is összetört a halálhír hallatára, amelynek feldolgozását az sem segítette, hogy a mester 2008. augusztus 2-án hunyt el, hat nappal a pekingi játékok kezdete előtt... A Nemcsik, Lontay Balázs, Decsi, Szi­lágyi összetételű csapat csupán hetedik lett, pedig 2007-ben Szentpéterváron ebben a felállásban vb-t nyert.

Áron talpra állásában sokat segített, hogy Batizi Sándor vívómester (többek között Marót Pétert, Gerevich Pált, Bujdosó Imrét is edzette) jó kapcsolatokat ápolt a Hargita megyei Homoródalmás szülötte, a román színekben kardcsapatban olimpiai bronzérmes, a kilencvenes évektől Németországban élő, a kardválogatottat edző Szabó Vilmossal. Szilágyi és Iliász dormageni meghívást kapott, együtt tréningeztek az ottani kardvívás feltörekvő titánjaival, Nicolas Limbachhal, Max Hartunggal, Szabó Mátyással. Áron egy alkalommal ellentmondást nem tűrően jelentette ki, az elkövetkező 15 évét a sportágnak szenteli. Kétezernyolc novemberét írtuk, csak örülhetünk, hogy tart még a lendület, Somlai Béla, majd 2015-től Decsi András irányításával.

Mindemellett nem csak a kardvívásnak szentelte az életét, felvették a Műegyetem villamosmérnöki karára, ám tanulmányait beszüntette, mert nehéz volt összeegyeztetni a sportot a tanulással. Később azonban elvégezte az ELTE Társadalomtudományi Karán a nemzetközi tanulmányok szakát, mi több, pszichológiából is diplomát szerzett. Angolul tökéletesen beszél, és franciául is megérteti magát. Kardforgató komplexitásával leginkább az ellenfelek vannak tisztában, a nagy elődök időszakához képest teljesen átalakult vívásban elsősorban a fizikumra helyeződött a hangsúly. Mondhatni, a mai mezőnyben Áronnak van az egyik legjobb keze – hogy a magyarok közül kinek volt az, nézzék meg az 1930-ból származó YouTube-felvételt, Italo Santelli iskolát ad Petschauer Attilának; az öreg fekete hosszúnadrágban és lakkcipőben (nem vicc), Attila pedig..., na az a magyar kardvívás! –, talán nem is ő a leggyorsabb reflexben, mozgásban, de mentálisan annyira a mezőny fölé nő, hogy az elképesztő. Hihetnénk, ez a természetéből fakadó, benne rejlő képesség, de hajlok afelé, azért ez nem pusztán immanens „valami”, hanem tudatosan fejlesztett tulajdonság. Mint ahogyan az is tudatos, hogy vívását sportpszichológus (Faludi Viktória, Kárpáti Róbert) segíti, nem véletlen, hogy Rióban (2016-ban) a versenyzőknek fenntartott területen címvédőként mosolyával (is) bénította az ellenfeleket.

Szilágyi Áron páston kívüli társadalmi tevékenysége ugyancsak példamutató, Novák Katalin köztársasági elnök nem véletlenül a következő szavak kíséretében adta át neki az államalapítás ünnepe alkalmából a Szent István-rendet: „Olyan példaképekre van szükség, akikkel egy nyelvet beszélünk, akikkel közös a történetünk, akik olyanok, mint mi, mégis többek és jobbak nálunk.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!