Szilágyi Áron: Nem színészkedem, csak teszem a dolgomat

– Kevés embernek adatik meg, hogy életében felépül a szobra. Mindez büszkeséggel, örömmel tölti el, netán feszélyezi, hiszen egyre nagyobb felelősséget hoz magával, vagy egyáltalán nem foglalkozik vele?
– Amikor átvettem a Szent István-rendet, elöntött a büszkeség és az öröm, ám nem ezzel az érzéssel kelek és fekszem. Nem ez határozza meg a mindennapjaimat, bár nyilván jólesik a hiúságomnak. A felelősséget élsportolóként évek óta érzem, és a Vasasban nap mint nap megtapasztalom, hiszen a fiatalok figyelnek, megszólítanak. Én ezt mindig is komolyan vettem, igyekszem úgy élni és viselkedni, a vívóteremben pláne, de azon kívül is, hogy megfeleljek ennek. Nem mondom, hogy mindez feszélyez, nem határol be, nemes feladat – bár nem is feladatnak mondanám, inkább szerepkörnek.

– Ez az évek során küldetéssé is vált, hiszen bajnokként példát kell mutatnia.
– Szívesen teszek eleget ennek. A kell szó persze megállja a helyét, mert szerintem egy olimpiai bajnoktól elvárható a példamutatás, ám mindez csak akkor mutat jól, ha természetesen jön: én nem játszom meg magam, nem színészkedem, csak teszem a dolgomat, mellette pedig figyelek, hogy ha körülöttem fiatalok vannak, olyat is lássanak, amiből tanulnak.

– Amikor a szobor építésével kezdtem, nagyra nyitotta a szemét, holott a Vasas vívótermének külső felére is felkerült egy nagy plakát, rajta három Szilágyi Áront ábrázoló fotóval – Londonból, Rióból és Tokióból.
– Meglepetésként ért ez a plakát. Ha vitának nem is nevezném, egy beszélgetésem azért volt ennek kapcsán a Vasas vezetőivel, akik meggyőztek arról, hogy ennek több a hozzáadott értéke, mint a negatívuma, mert a gyerekek látják, hogy innen, ebből a vívóteremből is el lehet jutni a legmagasabb csúcsokig. Elfogadtam az érvelésüket, ennek ellenére fura érzés lejönni a terembe, és látni magamat kint, az épületen és bent, a teremben is, de ez legyen a legnagyobb probléma az életemben.

MEGSZÁLLOTT GYEREK VOLT, OTTHON IS VÍVOTT, GYAKOROLT

– Ebbe a terembe jött le a kis Áron is. Ezt a plakátot ugyan nem láthatta, de fel tudja idézni, mit látott itt, a Pasaréti úton?
– Jól emlékszem mindenre – a vívóteremre, a miliőre. Egy hetvenes években épült létesítmény volt a maga történetével, a megfáradt, régi tornatermi eszközeivel, az évtizedes izzadtságszaggal. Klasszikus értelemben vett vívóműhely volt, régi vágású edzőkkel, akiken látszott, hogy sportáguk szaktekintélyei, akiknek ez az életük. És ott volt a teremben sok-sok vidám kis legény, mint én is. Csak pislogtunk, hogy itt olimpiai és világbajnokok, a vívás legendái készültek és készülnek. Gyerekként ez hatalmas élmény volt.

– Mi fogta meg a sportágban?
– A válasz a hagyományokban keresendő.

– Azok tartották benne a vívásban?
– Nem, de a hagyományok által kiépített rendszerben szereti meg a sportágat egy kisgyerek. Abban az oktatásmódszertanban, amelyben ugyan először csak a lábmunka jelenti az edzéseket, de ott az ígéret, hogy egyszer majd kardot kapsz a kezedbe. Emlékszem, amikor ott volt a karácsonyfa alatt a fegyver, alig vártam az első januári edzést, hogy végre a saját kardommal iskolázhassak a mesteremmel, Gerevich Györggyel.

– Mi történt a karddal szenteste és január első napjai között?
– Nem mondom, hogy nem került elő, ám a szüleim óvatosságra intettek, így nem kaszaboltam vele össze mindent és mindenkit. De azt sem tagadom, hogy a későbbiekben többször adtam a testvéreimre, édesanyámra plasztront, sisakot, hogy otthon is gyakorolhassak – megszállott voltam, nem csak a teremben vívtam.

– Emlékszik a pillanatra, amikor tudatosodott önben, milyen elődök nyomdokain lépked ebben a sportágban?
– Nincs meg az a pillanat, amikor leesett a tantusz, de arra emlékszem, hogy amikor először lejöttünk a terembe édesanyámmal, és kiderült, hogy Gerevich György és Somlai Béla vezetik majd a csoportomat, hazamentünk, s mert édesanyámnak ismerősen csengett a Gerevich név, fellapozta a Britannia Hungaricát – a szüleim nem voltak sportolók, sem fanatikusok, olimpiát sem igen néztünk, de azért erre a névre felkapja a fejét az ember. A lexikonban aztán megtaláltuk Gerevich Aladárt, Györgyöt, Pált, és akkor döbbentünk rá, hogy az az edző, akihez kerültem, a hétszeres olimpiai bajnok kardvívó fia.

– A Gerevich-tanítványok többsége azt mondja, az edző a második édesapja volt.
– Gyuri bácsi szeretett kötődni a tanítványaihoz, mindegyikükre úgy gondolt, mint a gyermekeire, és ennek megfelelő odaadással oktatott minket és kísérte az utunkat.

– A harminchárom éves Szilágyi Áronban benne van egy kis Gerevich György is?
– Az a sportolói felfogás, amely jellemez engem, tőle ered. Olyan habitusa volt, hogy komolyan vette a felkészülést és a versenyeket, magát a vívást, ám közben könnyed tudott maradni, viccekkel szórakoztatott minket, mindenkihez volt egy kedves szava, és sohasem akart megbántani senkit. Már az elejétől a fair play szellemére tanított minket, sokkal hamarabb, mint hogy győztes alkatot neveljen bárkiből is. Szeretném hinni, hogy sok mindent átvettem a felfogásából.

– Mintha Szilágyi Áront jellemezte volna az imént, bár a sporttársak gyakran emlegetik, a versenyeken sohasem viccelődik, nagyon visszahúzódó, mert annyira a feladatára koncentrál. Ilyen alkat, vagy ez már a tudatos sportoló, aki tudja, hogy az úgynevezett zónába kell kerülnie ahhoz, hogy aztán képes legyen jól vívni a versenyeken?
– Nekem a zónába kerülés a természetes. Projektorientált ember vagyok: ha van egy feladat, akkor arra koncentrálok. Ha pedig egy négyéves felkészülés csúcsversenyéről beszélek, akkor még inkább szemellenzőssé válok, se nem látok, se nem hallok. Ilyen vagyok. Szeretném remélni, hogy a mindennapi életben vagy éppen a vívóteremben nem csak ezt az arcomat mutatom, de valóban egy visszahúzódó srác vagyok, és gyerekként még inkább az voltam, nehezen találtam a kapcsolatot a társakkal. Mindez a mai napig nem megy könnyen, de sokkal nyitottabbá váltam. Ahhoz képest, akit most látnak belőlem az emberek, a tizenéves Áron egy zárt doboz volt.

– Ebben minden bizonnyal segítettek az eredmények is, ezek csak adtak némi magabiztosságot, önbizalmat, nem?
– Így utólag visszagondolva gyerekként az is motivált, hogy megnyerjek egy versenyt, mert úgy gondoltam, akkor majd befogadnak a társaim, több barátom lesz.

– Úgy gondolta, majd megszeretik azt, aki mindig megveri őket?
– Nem is szerettek jobban… Idővel rájöttem, a társas kapcsolatok terén nem nyerek semmit a győzelmekkel, mert vagy rám sem hederítettek, vagy ha valaki mégis, leginkább csak azért, mert nyertem két-három versenyt. Manapság úgy érzem, nehéz őszinte, egyenrangú beszélgetéseket folytatnom akkor, ha valaki úgy kezdi, gratulálok a Szent István-rendhez. Onnantól nehéz visszakérdezni, hogy köszönöm, és te hogy vagy?

– Azért nehéz lehet közel kerülni önhöz, hiszen ön is keveseket enged át a szűrőn.Meg tudja különböztetni, hogy valaki csak azért gratulál, mert így illik, vagy mert valóban kíváncsi önre?
– Ez sokszor nem derül ki. Szeretném hinni, hogy nem vagyok rossz emberismerő, és el tudom dönteni, kik azok, akik valódi érdeklődést mutatnak, és hát sokszor nagyon látványos, ha valaki csak érdekből akar kapcsolódni hozzám. De nem rágódom emiatt, megvan az az intim családi és baráti köröm, amelyben jól érzem magam. Nem keresem a nagyon mély kapcsolatot másokkal, sokszor én húzom meg nagyon korán a határt e tekintetben.

FEDERER SPORTOLÓKÉNT ÉS EMBERKÉNT IS KEDVENC

– Beszélt arról korábban, a londoni olimpia után előfordult, hogy egy-egy felkérésnek eleget téve be kellett mutatkoznia a rendezvényeken. Ugye ma már ilyen nincs?
– Hogyne lenne!

– Van ember, aki Magyarországon nem ismeri Szilágyi Áront?!
– Rengeteg van, és én ezt kifejezetten élvezem. Örülök, ha valahol veszek egy szendvicset, és csak annyit mondanak, mennyit kell fizetnem – ahhoz, hogy az ember egészséges életet élhessen, szükség van ezekre a hétköznapi szituációkra. Persze nagyon jólesik, ha felismernek, pozitív élményt jelent olyan emberekkel találkozni, akik gratulálnak az eredményeimhez, akik értékelik a teljesítményemet, de az emberben, pláne egy olyan introvertáltban, mint amilyen én is vagyok, ott a vágy, hogy el tudjon tűnni. Hogy fel tudjon szállni úgy a metróra, hogy senki se ismerje fel. Ha így nézem, akkor az én sportágam képviselői szerencsés helyzetben vannak.

– Ugyanakkor ez a népszerűségét tekintve be is árazza a sportágát. Ez nem bántja?
– Nincs erre ráhatásom. Amikor bekerültem a vívásba, nem tudtam, hányan űzik, mennyien nézik, milyen megbecsültsége van, egy kisgyerek általában nem ennek alapján választ. Mi büszkék vagyunk arra, hogy olimpiai sportág a vívás, hogy itthon nagy az ismertsége és a megbecsültsége, de az is természetes, és el is fogadom, hogy a miénk nem a látványsportágak egyike, amelyikben világhírnevet tud szerezni valaki. Nekem nem is volt célom sohasem, hogy engem a föld összes embere ismerjen, sőt, amikor azt látom, hogy Lionel Messi nem tud elmenni Argentínában vacsorázni, mert ezrek tolonganak az étterem előtt, hogy csak egy pillanatra is láthassák őt, akkor azért kicsit megnyugszom.

– Ha már Messit említette: akad olyan sportoló, akinek a teljesítménye lenyűgözi?
– Eseti jelleggel követek egy-egy eseményt, például a budapesti atlétikai világbajnokság kapcsán utánanéztem az indulóknak, és rájöttem, milyen fantasztikus sportemberek vannak közöttünk. De a kedvencem mindig is Roger Federer volt, akit emberileg is közel érzek magamhoz.

– Látni is vélek némi hasonlóságot kettejük között.
– Örülök, ha így gondolja.

– Azt hogy csinálja, hogy a magánéletéről semmi sem szivárog ki, hogyan tudja ennyire megvédeni?
– Úgy vélem, Magyarországon a bulvársajtó arról ír, az válik celebbé, aki erre a pályára adja a fejét. Bizony, sok sportoló monetizálja az életét, sokszor olyanok is, akiknek szerintem nem kellene – mindez nem ítélkezés a részemről, csak a véleményem. Rengeteg olyan megkeresést kapok, amelyik nem a sportolói énemhez kapcsolódik, ezeket mindig udvariasan elhárítom, szerintem elfogadták már, hogy én nem szeretnék ezen az úton elindulni. Minket sportolóként ismernek az emberek, leginkább csak a versenyeredményeink kapcsán kerülünk reflektorfénybe, de ezt is a sportágam sajátosságaira vezetem vissza. Ha kézilabdázó lennék, valószínűleg nehezebb lenne védeni a magánéletemet.

– Azért ön meglehetősen sokszor kerül reflektorfénybe az eredményei kapcsán: a kis Áron valószínűleg nem gondolta volna, hogy ilyen magasra jut. Bármit is hoz a jövő, már most „rendben van”, nem?
– Néhány napja gondoltam bele abba, ha ilyen érzésem lett volna a tokiói olimpia után, most szegényebb lennék egy egyéni és egy csapatvilágbajnoki arannyal – nem beszélve a csapat Európa-bajnoki címről, vébéérmekről és jó néhány világkupa-sikerről. Azt érzem, hogy ebből a pályafutásból még többet ki lehet hozni, nem szeretném nyolcvanévesen azt mondani, hogy még két évet bele kellett volna tennem a vívásba, mert akkor még több eredményt érhettem volna el. Én ezt szeretném végigvinni, végigjátszani, s majd amikor már tényleg azt érzem, ebben nincs több, vagy azért, mert nem bírom, vagy azért, mert a nálam húsz évvel fiatalabbakat sem tudom megverni, akkor leteszem a kardot.

ÉREZNI FOGJA, MIKOR KELL BEFEJEZNIE A PÁLYAFUTÁSÁT

– Isten ments, hogy dátumokat húzzak ki önből, de érdekelne, hogy e tekintetben kizárólag a megérzéseire hagyatkozik majd, esetleg már időpontokat keresgél?
– Próbálom racionalizálni a befejezést, hogy az optimális legyen számomra, de tudom, mindezeket lelki folyamatok irányítják. Olyanok, amelyekre nincs ráhatásom. Érezni fogom, mikor kell abbahagynom. Ha Párizs után azt érzem, még vívni akarok, akkor én ennek az érzésnek engedni fogok. Ha úgy látom, ebben már nincs több, könnyű szívvel elköszönök.

– Mi a fontosabb, az érzés, hogy még szeret vívni, vagy az, hogy ne verjék meg a kelleténél többen, vagyis hogy állva maradjon az a bizonyos szobor?
– A vívásban nem tudod megmondani előre, hogy a versenyen a harminckettő között esel ki vagy megnyered. Bár nem szeretem a személyi kultusz építését, de ha már többször használta a szót: a tokiói olimpiára úgy utaztam ki, hogy lerombolhatom azt a szobrot, amelyiket a londoni és a riói győzelmemmel felépítettem, mert, mondjuk, a nyolcaddöntőben jól megvernek, és néhányan leírnak, mondván, Áron elmúlt harminc, sohasem szerez már érmet. Benne volt a pakliban, hogy úgy hagyom abba a vívást, hogy azt mondják, nem voltam a régi. Ehelyett kockáztattam, mert úgy éreztem, van esélyem odaérni a legjobbak közé. Párizs kapcsán is ez van bennem: nekifutok, és lehet, hogy már az első körben kikapok, de lehet, hogy megnyerem a negyedik olimpiai aranyamat is. Nekem megéri vállalni a kockázatot, mint ahogyan ezt az ember minden egyes megkezdett szezonban vállalja, nem csak az olimpián. És ezt mindaddig vállalni fogom, amíg érzek magamban elég erőt – és érzem az esélyt a végső győzelemre is.

– Ez a kockázatvállalás jelenti a motivációja egy részét is? Amellett, hogy világklasszis, hogy káprázatosan vív, hihetetlen, hogy mindig tele van elhivatottsággal, motivációval, holott megtehetné, hogy élete végéig csak ül egy kávéház teraszán és szemlélődik.
– Ön szeretne egy háromszoros olimpiai bajnokot a pályafutása után negyven évig egy helyben ülve látni? Ugye hogy nem? Ez adja az én motivációmat: elértem sok mindent, és ez hozott magával annyi felelősséget, hogy csak olyan dolgokat csinálhatok, amelyik megfelel ennek a szintnek. Nem vehetek félvállról egyetlen szezont sem, még az olimpiák között sem. Az viszont igaz, és ezt érzem is, hogy olimpiai és világbajnokként azt sem engedhetem meg magamnak, hogy már az első körben nyakon üssenek egy versenyen.

– Annyiban igaz ez, hogy már semmilyen helyzetben sem illetődöm meg: tudom, mit kell tennem ahhoz, hogy megnyerjek egy asszót, képes vagyok túllendülni egy-egy nehéz szituáción, respektálnak az ellenfelek és a zsűri is. Megéltem már jó néhány elődöntős és döntős helyzetet, tudom, mire számítsak lélektanilag, hogy mennyire fog megnyomni a tét, s hogy akkor mit kell csinálnom. Az elmúlt tizenöt évben megszerzett tapasztalatok jól kamatoznak, úgy érzem, nekem már csak annyi dolgom van, hogy a felkészülésembe beletegyem a megfelelő mennyiségű és minőségű munkát. Ez így, együtt, mint egy lavina gördül előre, és hozza a sikereket. Aztán persze ez megváltozik majd, amint a testem már nem bírja, vagy jönnek az új ellenfelek, de egyelőre gördül, és én ezt élvezem.

– Hogy mennyire, azt a milánói világbajnoki csapatdöntő legvége is mutat: rég láttunk olyan örömöt Szilágyi Áron arcán, mint akkor.
– Az azért váltott ki belőlem és a társaimból is akkora boldogságot, mert a világbajnoki címet már hét éve üldözzük. És nem csak a távolból, hiszen többnyire a dél-koreaiak mellett álltunk a vébédobogón az elmúlt esztendőkben. Mindig úgy vágtunk neki a következő szezonnak, hogy majd jövőre – végre ez megváltozott, noha ezúttal is mondogatjuk, hogy majd jövőre, csak éppen az olimpia kapcsán.

– Lehet, hogy túlgondolom, de nem jött korán ez a siker? Mert persze fontos a világbajnoki cím, de innentől még inkább készülnek önökre az ellenfelek, és a hőn áhított cél mégiscsak az olimpiai arany.
– Nem gondolja túl, ez ott van a levegőben. A mi feladatunk az, hogy ezekből a gondolatokból mit teszünk a magunkévá. Ha ülünk a babérjainkon és megfeledkezünk arról, hogy egy ennél is fontosabb feladat vár ránk Párizsban, akkor nem fogjuk megnyerni az olimpiát. Ha viszont ez az arany motivál minket, és erősíti bennünk, hogy ezért érdemes dolgozni, igenis képesek vagyunk megcsinálni, akkor van esélyünk arra, hogy miénk legyen az aranyérem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 2-i lapszámában jelent meg.)