Széchenyitől Széchenyiig – Malonyai Péter publicisztikája

NYOLCVAN ESZTENDEJE, 1943. október 18-án hiába volt hétfő, hiába készítettek úgynevezett tudósítói számot, középpontban a labdarúgó NB I és NB II mérkőzéseivel, a Nemzeti Sport címlapján ez állt: „Huszonnégy évi működés után visszavonul a sportlapszerkesztéstől Vadas Gyula dr.”

Dicső korszak zárult le ezzel lapunk életében, hiszen a két háború között a Nemzeti Sport Európa vezető hírlapjai közé emelkedett, ha nem az első volt. Mert felmérések, pontos adatok még nem léteztek akkoriban. Azt viszont tudni, hogy Vadas főszerkesztőségének 14. évében, 1933-ban 30 belső munkatárs, 67 budapesti, 98 vidéki és 48 külföldi tudósító szolgálta a lapot. Tekintélyes számok, s ha ehhez hozzáveszünk egy karizmatikus főszerkesztőt, biztosak lehetünk a tekintélyben. Nem véletlen, hogy Vadast a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség (AIPS) alelnökévé választották 1928-ban.

Hogy az elején kezdjem, 1919-ben az atlétikai szövetség egyik ülésére Vadas konflissal vitte BEAC-os társát, Rácz Vilmost, s a Károly körútról az Aradi utcáig tartó úton került szóba, hogy fel kellene támasztani a régi (1903-ban alapított) Nemzeti Sportot, s a modern idők kívánsága szerint szolgálni az olvasót.

Így történt. Képes Sportként kezdték, csak a harmadik szám első oldalán virított, hogy Nemzeti Sport, ám a prológot Széchenyi István jegyében, máig érvényes kötelezettséggel indították: „Saját szemével és nem máséval lát a független.”

Visszafogott ember volt Vadas főszerkesztő úr, jellemző, hogy a lapjában búcsújakor is csak egy karikatúrát közölhetett róla az újság, a társasági élet minden rezdüléséről beszámoló Színházi Életben is csupán két fotón szerepel – mindkétszer futballmeccsen, a kollégái társaságában.

Akik nem voltak akárkik. Dédunokája, Surányi-Vadas Tímea rá emlékezve a Sportrádióban nemrégiben arról beszélt, hogy nem önmagát, hanem a minőséget és a függetlenséget helyezte mindig előtérbe, ennek jegyében választotta ki a munkatársait is. Akik a szakma, sőt a hivatás kimagasló alakjai lettek, s annak számítanak mindmáig. Hiszen a felelős szerkesztő Hoppe László, a főmunkatárs Gyarmathy István mellett futballban Mattanovich Béla, Pluhár István és Feleki László, vívásban Kalmár István, atlétikában Kul­tsár István és persze a többiek is mértékadók voltak az akkori magyar sportban. Amikor 1936-ban, a berlini olimpián már tíz aranyérmet nyertünk, a vízilabda akkor lett hungarikum, s futballban is abban a korban (1938) szereztük meg első világbajnoki ezüstérmünket.

Nem hiányzott belőle az empátia sem, ám az igényesség mindent meghatározott nála. Nem dicsért könnyen, az elismerés tőle felért egy kitüntetéssel. A tehetséget mindennél többre becsülte, nem véletlen, hogy szintén legendás főszerkesztőnket, Feleki Lászlót már érettségije előtt egy esztendővel a laphoz kötötte. Hogy tudása, tehetsége alapján, arra jellemző, hogy Feleki még nem volt harmincéves, de már tudósított olimpiáról (1936) és labdarúgó-világbajnokságról (1938) egyaránt, s egy esztendőt (1938–1939) Angliában tölthetett, hogy „Magántanuló vagyok az Arsenal iskolában” címmel mutassa be a szigetországi futballt.

Ha egy ügyet méltónak talált, kiállt mellette a végsőkig. Az amszterdami olimpia (1928) előtti hónapokban Hollandiában járva, a párizsi játékok (1924) áldatlan (patkányok, kosz, zaj) elszállásolására emlékezve megnézte, milyen lesz a magyarok elhelyezése a MOB által kiszemelt településen, Baarnban. Kiderült, hogy ha a MOB költségkímélő terve megvalósul, a csapat 36 kilométerre lesz Amszterdamtól, ami kétszer 112 perc utazást jelent naponta, olimpikonjaink éjfél körül kerülnek csak ágyba.

Beszámolóját támadták a MOB-vezérek, akik a Magyarság sportrovatvezetőjén, Kiss Gézán keresztül még be is perelték, ám ő tántoríthatatlan maradt. És elegáns, hiszen ezt írta Kissnek: „Arra kérlek, hogy mindnyájunk által elismert önzetlen munkálkodásod közepette ne ragadtasd el Magadat annyira, hogy azt hidd, csak Te és az informátoraid vagytok önzetlen, jó hazafiak. Vagyunk még néhányan rajtatok kívül, hidd el.” A magyarok végül nem Baarnban laktak, Klebelsberg Kuno kultuszminiszter pedig lehetetlenné tette a MOB-ot, beolvasztva az Országos Testnevelési Tanácsba.

Nyolc évtizeddel később, ismeretlen tisztelőjeként még sorolhatnék eseteket, legyen elég annyi, amit a dédunokája mondott: „Sármos, igényes, vicces személyiség volt, akinek jó volt a környezetében lenni.” Hogy mennyire, arra bizonyíték, hogy a kollégák több mint egy oldalon búcsúztak el tőle. A tisztelet, a köszönet jegyében.

„Vadas Gyula dr. neve mai számunkban lekerül a Nemzeti Sport homlokáról. Vadas Gyula még innen a mezsgyén, férfikora teljében állt ki a sorból. A megharcolt harcok fáradttá és bölccsé tették. (...) Félreállt, hogy az élet hegyének ormára érve, visszanézzen a völgybe, ahonnan elindult, a harcokra, melyeket megharcolt, a sebekre, amelyeket osztott és kapott” – kezdődik a szerkesztőségi cikk, amely legfeljebb sejtet, ám nem mondja el, hogy miért is búcsúzott el 56 esztendősen maradandó alkotásától.

Találgatni lehet, de jobb, méltóbb tiszteletben tartani a hallgatását, már csak azért is, mert a szerkesztőségtől sem köszönt el. „El sem búcsúzott tőlünk, öregektől” – kesereg a cikkíró, akinek azért elmondta, mielőtt betette volna maga mögött az ajtót: „Ha nem is leszek többé itt, az emlékek, a múlt és a közös teremtés láthatatlan gúzst font körénk. Nem búcsúzom, mert a búcsú elérzékenyülés, az érzékenység gyengeség.”

Az újság Széchenyi Ferenc kezébe került, a 23 esztendős gróf egymillió pengőért vásárolta meg a részvénytöbbséget Vadas Gyulától. Háborús időszak volt, nem tudni, hogy a fiatalember hogyan vitte volna a lapot békében, az viszont tény, hogy Budapest körül 1944. december 25-én zárult be az ostromgyűrű, a szerkesztőség aznap még dolgozott, hiszen másnap, 26-án megjelent a lap. Benne, hogy elmarad a Ferencváros–Újpest hadibajnoki, amelyre 15 ezer (!) nézőt vártak. Abszurd közlés, amikor a háború az úr, de amennyire illendő, írjuk ezt is a lap számlájára, hiszen általa csak népszerűbb lett a futball. Egy Fradi-drukker pedig: „Annyi baj legyen, így legalább a Ferencváros végzett az őszi fordulóban az első helyen.” Mindez egy nappal az ostromgyűrű bezárulása előtt – ismétlem megdöbbenésemben.

Vadas Gyulát a háború után meghurcolták, sajtókamarai tagsága miatt hathavi börtönre és vagyonelkobzásra ítélték. Hiába védekezett azzal, hogy az 1936-os berlini olimpiáról beszámolva csak a Nemzeti Sport bírálta a náci propagandát, ami ellen az Új Magyarország látványosan tiltakozott, makkabeusnak nevezve a lap tudósítóit. (Elfeledve, hogy a makkabeusok éppen az idegen befolyás ellen küzdöttek Kr. e. 167 és 63 között.) Az sem számított, hogy a magyar sajtóban egyedüliként 1940-ben kölcsönös információcseréről állapodott meg a moszkvai hírügynökséggel.

Amikor kilakoltatták Szemlőhegy utcai villájából, Farkas Mihály honvédelmi miniszter költözött a helyére. Ám a legszomorúbb, hogy haláláról (1971. január 29.) a jogutód Népsport nem adott hírt, a Feleki Lászlót szerzői között jegyző Képes Sport viszont megtette, ha csupán néhány sorban is.

Összegzésként pedig álljanak itt a Nemzeti Sport feltámasztásának évfordulóján, 1929-ben mondott szavai: „A sportért rajongó szív, a jövőben bízó hit és végtelenül nagy akarat, türelmet nem vesztő kitartás kellett ahhoz, hogy legyőzzön minden akadályt s elvezesse a Nemzeti Sportot a kétségbeesés és a magárahagyottság vízözönéből a szebb jövő Ararát hegyére.”

Vízözön, Ararát, de legyen itt Noé is – nélküle nem élne a bibliai tett.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!