Virág lapátkezekben – Csinta Samu publicisztikája

Az alaphír – mely szerint 92 éves korában elhunyt a székelyföldi származású, de élete nagy részét Marosvásárhelyen töltő Balló Ferenc Európa-bajnok, kétszeres vb-ezüstérmes szabadfogású birkózó – természetesen fájdalmas, mint bármelyik emberi élet vége. Amúgy meg mifelénk az emberek többsége nem éri meg a kilencvenet, mondhatni, az élet rendje, ha valakiről ilyenkor múlt időben kezdünk beszélni. Balló Feri bácsi esetében azonban tegyünk kivételt, egyszerűen azért, mert ő volt az eddigi utolsó romániai magyar birkózó, aki minden ellenszél dacára képes volt felverekedni magát egy világverseny dobogójának tetejére. Nála magasabbra csak tanítványa, Simon László, a romániai birkózósport eddigi egyetlen világbajnoka vitte, akit 2005-ben fájdalmasan fiatalon, alig 54 évesen ragadott el az agyvérzés. Maradt közöttünk Balló Ferenc, egészen a közelmúltig.

Személyében talán ígéretes ácsmestert veszített el annak idején a székelyföldi magyarság, de szülőfaluja, Csíkcsomortán biztosan büszkébb egy Európa-bajnokra. Édesapja ácsmester volt, még Budapesten szerezte a szakmai oklevelet, aztán hazament, asztalosműhelyt rendezett be, fia mellette tanulta meg kezelni a faesztergát. Már nagyon hamar egyedül készített fonógépekhez kisebb alkatrészeket, az asszonyoknak orsókat. Hogy valamicskével erősebb volt a falubeli legények többségénél, abban bizonyára sokat segített a gerendák faragása is. Nagyobbacska gyermekként érte meg a kicsi magyar világot, sohasem felejthető élményként őrizgette magában a magyar bevonulást. A faluban két rádió volt, az egyik a bíróé, a másik a suszteré, ők értesültek először, hogy jönnek a magyar huszárok. Mindenki a kapu előtt volt, virágcsokrokkal, pálinkával, kürtőskaláccsal várták a katonákat, azt mondta Feri bácsi, élete végéig a fülében csengett a hatalmas örömrivalgás.

A rendszeres sportolással a sorkatonai szolgálat idején találkozott a nagybányai határvadászoknál. Valamikor 1953 nyarán éppen asztalostudását kamatoztatta, a kaszárnya futballpályáját körbevevő sáncra ácsolt hidat, amikor azt vette észre, hogy egy ideje egy tiszt nézi a túloldalról. Át is hívta, a párbeszédnek azonban Feri a felét sem értette, berukkoláskor románul csak számolni tudott, tízig. Nagy nehezen azért megértette, hogy a tiszt arra kíváncsi, mit sportolt korábban ez a jókötésű legény. Semmit, makogta ki valahogy, de Erdélyben mindig akad magyarul tudó ember, rövidesen egy altiszt közvetített közöttük. Így került rövid úton az asztalosműhelyből a sportolói századba, súlylökő lett, csinálta, ahogy tudta, mert nem nagyon volt, aki dobótechnikát tanítson, de annyira erős volt, hogy még így is tizenöt méter fölé lökte a golyót.

A belügyi egységek egyik margittai sportversenyén szúrta ki magának egy altiszt, aki a tűzoltóknál volt birkózóedző. „Ne nagyon gondolkodjam, mondta, mert mindjárt itt az ősz, s vége az atlétikának, de ha birkózni megyek, állandó kimenőt kapok, hogy járhassak a városban lévő edzőterembe. Az első edzésen én is végigcsináltam a bemelegítést, hidaltam, törtem a nyakamat jobbra-balra, utánoztam a többieket. Másnapra olyan izomlázam volt, hogy mozdulni is alig bírtam, na, gondoltam, engem többet nem láttok.” Nem hagyták azonban elveszni, ügye az ezredparancsnokhoz került, ott meg már parancsként fogalmazódott meg: menni kell birkózni.

Négy-öt hónapnyi edzés után kezdődött a versenyzés, a világ Szatmárnémetiben látta őt először egy A-osztályos csapatmeccsen. Az első ellenfelét úgy megszorította, hogy az csak ordítani tudott, kiderült, elrepedt a bordája. Nem sokkal később a Steaua jött Nagybányára csapatmérkőzésre, és bár Balló még elég keveset tudott a birkózásból, az ereje megvolt, ellenfelét sikerült elkapnia derékból, egy félszaltó-szerűséggel úgy odavágta, hogy eltört a vállcsontja. Híre ment a dolognak, felfigyeltek rá, be is hívták a válogatottba. Mindössze két verseny után.

1956 őszén immár katonaviselt legényként keresgélte helyét falujában, amikor megkereste őt Boér György, a marosvásárhelyi Akarat és a tartományi birkózószakosztály elnöke, Vásárhelyre hívta birkózni. Elfogadta, haláláig ott is élt, bár éveken át hívták Bukarestbe a Dinamóhoz. „Nekem azonban eszem ágában sem volt odaköltözni, én magyar földön akartam élni. És Vásárhely akkor még az volt.” Magyarsága bizony nem segítette a karrierjét, '56 után négy-öt hónapra ki is zárták a válogatott keretből, arra hivatkozva, hogy a Magyarországon élő nagybátyja részt vett a harcokban.

A nemzetközi mezőnynek 1957-től kezdett maradandó „traumát” okozni, az első világbajnokságát 1962-ben az egyesült államokbeli Toledóban birkózta, ahol szabadfogásban ötödik lett. Kötöttfogásban nem volt román induló, megkérdezték, volna-e kedve ott is beugrani. Első ellenfele Kozma „Pici” volt, a későbbi kétszeres olimpiai bajnok. Ő 146 kilós, míg Balló Ferinek sok vizet kellett meginnia a mérlegelés előtt, hogy elérje a nehézsúly alsó határát, a 87 kilót. „Pici híres dobásából, a kétkaros szaltóból valahogy kimenekültem, átfogtam a derekát, hidalnia kellett, de vitt magával. Ügyesen kiléptem mellette, ő hídba esett, én meg lefogtam, teljes testemmel rajta voltam. A feje a birkózófelületet jelző kör vonalának belső szélénél volt, de nem érte a vonalat, tehát érvényes volt a pozíció, a bíró fütyült is, hogy tussal győztem. A zsűrielnök – a magyar szövetség elnöke, Matura Mihály – azonban összehívta a szőnyegbírókat, utána közülük kettő is megváltoztatta a döntését. Ma is nagyon tud fájni, mert én pontosan láttam, hogy a feje a körön belül volt. Végül kikaptam pontozással” – mesélte legutolsó beszélgetésünk során.

1965-ben már vb-ezüstéremmel tért haza Manchesterből. Furcsa eset volt az is. Az első körökben jól ment a birkózás, mindenkit megvert, a második helye mindenképpen biztosítva volt. Ha az iráni Mehdizadeh pontozással győz vagy döntetlent ér el svéd ellenfelével szemben, az iráni a világbajnok, Balló pedig második. A svéd azonban nagyon jól harcolt, vezetett, pontozásos győzelme esetén a csomortáni legény lett volna az aranyérmes. Ám az iráninak meghúzódott a bokája, fel kellett adnia meccset, s mivel így nem kapott büntetőpontot, maradt az első helyen. Viszont Balló lett a legjobb európai, és mivel abban az évben nem rendeztek külön kontinensbajnokságot, őt hirdették ki Európa-bajnoknak. Az olimpiák azonban nem sikerültek, Mexikó után, 1969-ben 37 évesen vissza is vonult.

Edzősködni kezdett Vásárhelyen, 1992-ig meg sem mozdult a sportág mellől. Jó csapatokat rakott össze, és bár Simon Lászlót sokszor sorolják a tanítványai közé, mindig fontosnak tartotta pontosítani, hogy Románia egyetlen szabadfogású világbajnoka György István neveltje volt. „Igaz viszont, hogy az 1974-es isztambuli világbajnokság felkészülésének hajrájában együtt dolgoztunk, Laci három héten át Vásárhelyen edzett, valami vizsgákat is akkoriban kellett letennie. Akkor még olyan állapotban voltam, hogy birkóztam is vele, sőt, több pontot csináltam rajta, mint fordítva. Igyekeztem mindent átadni neki, elszántságot, tapasztalatot, csibészséget is, így egy kicsit a magaménak is érzem azt a világbajnoki aranyat.”

Közel a kilencvenhez azt mesélte, ha lenne kertje, szívesen kertészkedne, rengeteg virágot ültetne. Amikor ezt mondta, ránéztem a kezeire, megpróbáltam elképzelni, milyen is lenne egy árvácska a hatalmas ujjak között. Ezen jót derültünk, mint ahogy azon is, hogy míg korábban nem győzte fogadni a köszönéseket a városban, mostanában immár kétszer is meg kell kerülnie a főteret, míg valaki felismeri.

Az örökkévalóság talán meghozza számára azt az elismerést, amelyet mi, földi emberek csak morzsánként juttattunk neki.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!