A hasznosulás reménye – Thury Gábor publicisztikája

Az októberi Sport Forum Hungary 2023 rendezvényen a közelmúlt három kiváló futballistája, Király Gábor, Hajnal Tamás és Dzsudzsák Balázs – mindösszesen 276 (!) válogatottság – elmondta, feltett szándéka, hogy a kint tanultakat a honi labdarúgás számára hasznosítsa. A 109-szeres válogatott, 13 évet légióskodó Dzsudzsák jelenleg a DVSC aktív labdarúgója, a 108-szor a nemzeti együttes kapuját védő, 18 idényt külföldön lehúzó Király az általa létrehozott Király SE elnöke, a légiósként 16 évadot kint töltő, 59-szeres válogatott Hajnal Tamás a Ferencváros sportigazgatója.

Nem kezdem Ádámnál és Évánál, de mindenképpen fontos, a szocialista érában a Magyar Labdarúgó-szövetség eleinte bizonyos életkorhoz (30 év) és válogatottságszámhoz kötötte, hogy magyar labdarúgók legálisan külföldi csapatokhoz szerződhessenek (azokról nem beszélünk, akik ­emigráltak, majd nyugati együttesnél folytatták karrierjüket, mint például Ladinszky Attila vagy Kű Lajos...). A második világháborút követően a hivatalosan külföldre szerződők első fecskéje Bálint László, ő 1979-ben igazolt a Ferencvárostól a belga FC Bruges-be. Már 31 évesen, 60-szoros válogatottként mehetett, őt Fazekas László követte 1980-ban ugyancsak Belgiumba, a Royal Antwerphez 32 évesen, addig 77 alkalommal lépett pályára a legjobbak között.

Nekik és a többi külföldre szerződőnek legalább megadatott, ami Albert Flóriánnak, Bene Ferencnek, Mészöly Kálmánnak – és a sor folytatható lenne – nem, hogy tudásukat több mint aprópénzre váltsák. Ráadásul a Kádár-rendszer sportvezetősége kreált úgymond filozófiát is a külföldi engedélyek kiadása mellé: legjobbjaink idővel jelentős tudás birtokában hazatérnek, s a magyar labdarúgásban kamatoztatják tapasztalataikat. Nem volt ez ördögtől való ötlet, valamikor a középkorban a céhlegényeket is azzal az útravalóval bocsátották külföldre, szívják magukba a tudást, ismerjék meg más ország (ipari) kultúráját, hogy majd szülőhazájukba visszatérve a terület hazai fellendítésén fáradozzanak.

Bálint hazatérését követően a Volánban edzősködött (1985–1987), a magyar válogatott technikai igazgatója volt (1988), hat alkalommal ült a kispadon, két-két győzelem, vereség és döntetlen a mérlege. Fazekas aktív pályafutását befejezve nem tért haza, edzősködött belga kluboknál, közben egy rövid időszakban Mészöly Kálmán szövetségi kapitánysága alatt a magyar válogatott pályaedzőjeként dolgozott (1994–1995). Róluk azért érdemes külön beszélni, mert az első fecskék voltak, más kérdés, hogy csak részben hozták haza tapasztalataikat. (Bálint még dolgozott a Volán szakmai igazgatójaként 1991-ben és a Kispest-Honvéd ügyvezetőjeként, rá egy évre az NB I-es liga elnökhelyetteseként és MLSZ-elnökségi tagként, de nem volt még 50 éves, amikor hátat fordított sportágának, Fazekas szintén, ő jelenleg Spanyolországban él.)

A magyar válogatott 1981. szeptember 23-án Bukarestben a Románia elleni vb-selejtezőn (0–0) öt légióssal a soraiban állt fel: Mészáros Ferenc (Sporting), Martos Győző (Waterschei), Bálint (Toulouse), Fazekas (Antwerp) és csereként Müller Sándor (Hercules Alicante). Ők ugyancsak – ha szabad ezt a kifejezést használni – az első eresztéshez tartoztak, Mészáros Bubu később korábbi egyesületében, a Vasasban edzősködött (1989–1990), Müller hazatérte után menedzser volt ugyanott (1989–1990). Martos sportvezetőként tevékenykedett (Volán SC, ügyvezető: 1984–1991; BLSZ-elnök: 1990–1998; Volán FC-elnök: 1991–1992). Mucha József 1981-ben került a belga Waregemhez, itthon számos csapatnál edzősködött (1983–2013), egy-egy meccsen a Fradi megbízott vezetőedzőjeként is ült a kispadon (1996, 1999).

Nyilasi Tibor 1983-ban 28 évesen, 58-szoros válogatottként mehetett az Austria Wienhez, karrierje után volt klubja, az FTC edzője lett (1990–1994, 1997–1998), később Dárdai Pál kapitánysága idején dolgozott a válogatott edzői stábjában (2014–2015). Párját ritkítja annyiban, hogy szakvezetőként is magyar bajnok (1992), Magyar Kupa-győztes (1991, 1993, 1994), Szuperkupa-győztes (1993). Szokolai László ugyancsak 1983-ban szerződött Ausztriába (Sturm Graz), itthoni edzői pályafutása nem mondható karakteresnek. Esterházy Márton 1984-ben került az AEK Athén csapatához, hazatérése után nem adta a fejét edzőségre.

A nyolcvanas évek végén – a teljesség igénye nélkül – már Garaba Imre (Rennes), Nagy Antal (Yverdon), Róth Antal (Feyenoord), Dajka László (Las Palmas) is légiósként játszott a válogatottban, később a pécsi Mészáros Ferenc (Lokeren), Détári Lajos (Eintracht, Olympiakosz), Bognár György (Toulon), Vincze István (Lecce), Kiprich József (Feyenoord), Kovács Kálmán (Auxerre) is csatlakozott hozzájuk, majd Pintér Attila (Beerschot) és Disztl László (FC Bruges) is.

Garaba szakvezetőként megfordult a BVSC-ben (1993), a REAC-nál (1993–1994), az MTK-nál (1996), Róth főleg az utánpótlásban dolgozott, a Sopronnal feljutott az NB I-be, Dajka 1993-tól 2022-ig trénerkedett, Détári edzősködött Bozsik Péter mellett a válogatottnál is, de korántsem ért el olyan sikereket, mint játékosként (leginkább az FTC szakmai igazgatójaként került reflektorfénybe 2011–2012-ben), Kiprichre, Vinczére, Disztlre és Kovács Kálmánra ugyanez érvényes. Pintér Attila a hazai kluboknál jelentős sikereket ért el, az FTC-vel bajnok (2004), MK-győztes (2004), a Győrrel szintén bajnok (2013), a Matáv Sopronnal MK-győztes (2005), a Mezőkövesddel és a Puskás Akadémiával feljutott az élvonalba, ám a válogatottnál megbukott. Pisont István három országban is légióskodott, 2020-ban a Honvéddal Magyar Kupát nyert edzőként, de semmi több. Noha számokban mérhető eredményekben Pintértől elmarad Bognár György, mégis talán a korábbi 50-szeres válogatott, trénerként a Pakssal MK-döntős (2022) a jelenlegi edzői mezőny legkarakteresebb alakja. Mellékes megjegyzés: talán tud valamit, ha Böde Dániel (2016), Hahn János (2021), Ádám Martin (2022) és Varga Barnabás (2023) személyében négy gólkirály is megfordult a keze alatt (igaz, Böde az FTC futballistájaként nyerte el a címet).

Ugorjunk! A Herthában a legtöbb meccsen pályára lépő, a berlini klubnál edzősködő Dárdai Pál sikeresnek mondható (stábjában Bódog Tamással), a válogatottal is eredményes (2014–2015). Lőw Zsolt az egyik legjobb német szakember, Ralf Rangnick köpönyegéből bújt elő, jelenleg Thomas Tuchel mellett dolgozik a Bayernnél. Tőzsér Dániel sport­igazgatóként tevékenykedett a DVSC-nél, ugyanitt Huszti Szabolcs is edzősködött, aki megfordult Székesfehérváron is, ahol Juhász Roland ült a sportigazgatói székben. Az Izraelben futballozó Sallói István sportvezetőként (MLSZ, Siófok, Újpest, Kecskemét, Fehérvár, ZTE) próbálta hasznosítani kint szerzett tapasztalatait.

Valamennyien azzal a szándékkal tértek haza, hogy tudásukat a honi labdarúgás szolgálatába állítják. Ugyanakkor zömük egyénként került a rendszerbe, s bizony a szisztéma sem szakmailag, sem morálisan nem volt inspiráló. Egy rosszul működő rendszerben – a múlt század hetvenes éveitől a 2010-es évekig mindenképpen – még a legjobb szándék is zátonyra fut. A futball közege pedig... Ahogyan szoktuk volt mondani: hat mind az infrastruktúrára, mind az erkölcsökre. Ugyanakkor az is tény, az utóbbi évtizedben az állami támogatásnak (is) köszönhetően a klubok stabil alapokra kerültek, az utánpótlás-nevelés szervezett, még ha az akadémiai képzés nem is ontja a tehetségeket.

Mégis, egy működő rendszerbe könnyebb idomulni, feltételezhető, a kinti tapasztalatok hasznosulnak, így Király Gábor, Hajnal Tamás és Dzsudzsák Balázs szándéka megvalósulhat.
Az októberi Sport Forum Hungary 2023 rendezvényen a közelmúlt három kiváló futballistája, Király Gábor, Hajnal Tamás és Dzsudzsák Balázs – mindösszesen 276 (!) válogatottság – elmondta, feltett szándéka, hogy a kint tanultakat a honi labdarúgás számára hasznosítsa. A 109-szeres válogatott, 13 évet légióskodó Dzsudzsák jelenleg a DVSC aktív labdarúgója, a 108-szor a nemzeti együttes kapuját védő, 18 idényt külföldön lehúzó Király az általa létrehozott Király SE elnöke, a légiósként 16 évadot kint töltő, 59-szeres válogatott Hajnal Tamás a Ferencváros sportigazgatója.

Nem kezdem Ádámnál és Évánál, de mindenképpen fontos, a szocialista érában a Magyar Labdarúgó-szövetség eleinte bizonyos életkorhoz (30 év) és válogatottságszámhoz kötötte, hogy magyar labdarúgók legálisan külföldi csapatokhoz szerződhessenek (azokról nem beszélünk, akik ­emigráltak, majd nyugati együttesnél folytatták karrierjüket, mint például Ladinszky Attila vagy Kű Lajos...). A második világháborút követően a hivatalosan külföldre szerződők első fecskéje Bálint László, ő 1979-ben igazolt a Ferencvárostól a belga FC Bruges-be. Már 31 évesen, 60-szoros válogatottként mehetett, őt Fazekas László követte 1980-ban ugyancsak Belgiumba, a Royal Antwerphez 32 évesen, addig 77 alkalommal lépett pályára a legjobbak között.

Nekik és a többi külföldre szerződőnek legalább megadatott, ami Albert Flóriánnak, Bene Ferencnek, Mészöly Kálmánnak – és a sor folytatható lenne – nem, hogy tudásukat több mint aprópénzre váltsák. Ráadásul a Kádár-rendszer sportvezetősége kreált úgymond filozófiát is a külföldi engedélyek kiadása mellé: legjobbjaink idővel jelentős tudás birtokában hazatérnek, s a magyar labdarúgásban kamatoztatják tapasztalataikat. Nem volt ez ördögtől való ötlet, valamikor a középkorban a céhlegényeket is azzal az útravalóval bocsátották külföldre, szívják magukba a tudást, ismerjék meg más ország (ipari) kultúráját, hogy majd szülőhazájukba visszatérve a terület hazai fellendítésén fáradozzanak.

Bálint hazatérését követően a Volánban edzősködött (1985–1987), a magyar válogatott technikai igazgatója volt (1988), hat alkalommal ült a kispadon, két-két győzelem, vereség és döntetlen a mérlege. Fazekas aktív pályafutását befejezve nem tért haza, edzősködött belga kluboknál, közben egy rövid időszakban Mészöly Kálmán szövetségi kapitánysága alatt a magyar válogatott pályaedzőjeként dolgozott (1994–1995). Róluk azért érdemes külön beszélni, mert az első fecskék voltak, más kérdés, hogy csak részben hozták haza tapasztalataikat. (Bálint még dolgozott a Volán szakmai igazgatójaként 1991-ben és a Kispest-Honvéd ügyvezetőjeként, rá egy évre az NB I-es liga elnökhelyetteseként és MLSZ-elnökségi tagként, de nem volt még 50 éves, amikor hátat fordított sportágának, Fazekas szintén, ő jelenleg Spanyolországban él.)

A magyar válogatott 1981. szeptember 23-án Bukarestben a Románia elleni vb-selejtezőn (0–0) öt légióssal a soraiban állt fel: Mészáros Ferenc (Sporting), Martos Győző (Waterschei), Bálint (Toulouse), Fazekas (Antwerp) és csereként Müller Sándor (Hercules Alicante). Ők ugyancsak – ha szabad ezt a kifejezést használni – az első eresztéshez tartoztak, Mészáros Bubu később korábbi egyesületében, a Vasasban edzősködött (1989–1990), Müller hazatérte után menedzser volt ugyanott (1989–1990). Martos sportvezetőként tevékenykedett (Volán SC, ügyvezető: 1984–1991; BLSZ-elnök: 1990–1998; Volán FC-elnök: 1991–1992). Mucha József 1981-ben került a belga Waregemhez, itthon számos csapatnál edzősködött (1983–2013), egy-egy meccsen a Fradi megbízott vezetőedzőjeként is ült a kispadon (1996, 1999).

Nyilasi Tibor 1983-ban 28 évesen, 58-szoros válogatottként mehetett az Austria Wienhez, karrierje után volt klubja, az FTC edzője lett (1990–1994, 1997–1998), később Dárdai Pál kapitánysága idején dolgozott a válogatott edzői stábjában (2014–2015). Párját ritkítja annyiban, hogy szakvezetőként is magyar bajnok (1992), Magyar Kupa-győztes (1991, 1993, 1994), Szuperkupa-győztes (1993). Szokolai László ugyancsak 1983-ban szerződött Ausztriába (Sturm Graz), itthoni edzői pályafutása nem mondható karakteresnek. Esterházy Márton 1984-ben került az AEK Athén csapatához, hazatérése után nem adta a fejét edzőségre.

A nyolcvanas évek végén – a teljesség igénye nélkül – már Garaba Imre (Rennes), Nagy Antal (Yverdon), Róth Antal (Feyenoord), Dajka László (Las Palmas) is légiósként játszott a válogatottban, később a pécsi Mészáros Ferenc (Lokeren), Détári Lajos (Eintracht, Olympiakosz), Bognár György (Toulon), Vincze István (Lecce), Kiprich József (Feyenoord), Kovács Kálmán (Auxerre) is csatlakozott hozzájuk, majd Pintér Attila (Beerschot) és Disztl László (FC Bruges) is.

Garaba szakvezetőként megfordult a BVSC-ben (1993), a REAC-nál (1993–1994), az MTK-nál (1996), Róth főleg az utánpótlásban dolgozott, a Sopronnal feljutott az NB I-be, Dajka 1993-tól 2022-ig trénerkedett, Détári edzősködött Bozsik Péter mellett a válogatottnál is, de korántsem ért el olyan sikereket, mint játékosként (leginkább az FTC szakmai igazgatójaként került reflektorfénybe 2011–2012-ben), Kiprichre, Vinczére, Disztlre és Kovács Kálmánra ugyanez érvényes. Pintér Attila a hazai kluboknál jelentős sikereket ért el, az FTC-vel bajnok (2004), MK-győztes (2004), a Győrrel szintén bajnok (2013), a Matáv Sopronnal MK-győztes (2005), a Mezőkövesddel és a Puskás Akadémiával feljutott az élvonalba, ám a válogatottnál megbukott. Pisont István három országban is légióskodott, 2020-ban a Honvéddal Magyar Kupát nyert edzőként, de semmi több. Noha számokban mérhető eredményekben Pintértől elmarad Bognár György, mégis talán a korábbi 50-szeres válogatott, trénerként a Pakssal MK-döntős (2022) a jelenlegi edzői mezőny legkarakteresebb alakja. Mellékes megjegyzés: talán tud valamit, ha Böde Dániel (2016), Hahn János (2021), Ádám Martin (2022) és Varga Barnabás (2023) személyében négy gólkirály is megfordult a keze alatt (igaz, Böde az FTC futballistájaként nyerte el a címet).

Ugorjunk! A Herthában a legtöbb meccsen pályára lépő, a berlini klubnál edzősködő Dárdai Pál sikeresnek mondható (stábjában Bódog Tamással), a válogatottal is eredményes (2014–2015). Lőw Zsolt az egyik legjobb német szakember, Ralf Rangnick köpönyegéből bújt elő, jelenleg Thomas Tuchel mellett dolgozik a Bayernnél. Tőzsér Dániel sport­igazgatóként tevékenykedett a DVSC-nél, ugyanitt Huszti Szabolcs is edzősködött, aki megfordult Székesfehérváron is, ahol Juhász Roland ült a sportigazgatói székben. Az Izraelben futballozó Sallói István sportvezetőként (MLSZ, Siófok, Újpest, Kecskemét, Fehérvár, ZTE) próbálta hasznosítani kint szerzett tapasztalatait.

Valamennyien azzal a szándékkal tértek haza, hogy tudásukat a honi labdarúgás szolgálatába állítják. Ugyanakkor zömük egyénként került a rendszerbe, s bizony a szisztéma sem szakmailag, sem morálisan nem volt inspiráló. Egy rosszul működő rendszerben – a múlt század hetvenes éveitől a 2010-es évekig mindenképpen – még a legjobb szándék is zátonyra fut. A futball közege pedig... Ahogyan szoktuk volt mondani: hat mind az infrastruktúrára, mind az erkölcsökre. Ugyanakkor az is tény, az utóbbi évtizedben az állami támogatásnak (is) köszönhetően a klubok stabil alapokra kerültek, az utánpótlás-nevelés szervezett, még ha az akadémiai képzés nem is ontja a tehetségeket.

Mégis, egy működő rendszerbe könnyebb idomulni, feltételezhető, a kinti tapasztalatok hasznosulnak, így Király Gábor, Hajnal Tamás és Dzsudzsák Balázs szándéka megvalósulhat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!