Az öngól is gól – az Év grafikája-díjas Szita Barnabás képeivel bontja le megszokásainkat

– Gól, Öngól, Oldalháló című képsorozata erős üzenettel szolgál a társadalmi értelmezési keretek viszonylagosságáról: ugyanúgy ér a labda a hálóba, mégis egészen más a mozzanat jelentése.
– Mindig is erősen foglalkoztatott, hogy képileg egyező dolgok a kontextus miatt eltérő értelmet nyerhetnek, vagy éppen ellenkezőleg, egymásnak ellentmondó jelenségek ugyanúgy tudnak kinézni. Léteznek neutrális, előjel nélküli, természetes részletek, tények, mint például a labda és a háló találkozása. Az emberi egyezmények azonban képesek ezeknek súlyos jelentést adni, és engem régóta izgat, hogy bizonyos konvenciók, amilyen mondjuk egy sportbeli játékszabályrendszer, hogyan írják át a képileg teljesen azonosnak tűnő mozzanatok jelentését. A gólsorozatnál a futballt használom ennek szemléltetésére, hiszen nagyon szűk perspektívából nézve, nem ismerve a mögöttes emberi egyezményt, a labda és a háló találkozása jelenthet veszteséget, jelenthet győzelmet, de jelenthet teljesen semleges eseményt is.

– A perspektívaváltást szemléltethette volna sok más példával – miért érezte a meccsjelenetet a legalkalmasabbnak?
– Ha kritikai élt akarunk látni benne, a futball előtérbe tolása, a hatalmi sikerkommunikáció felveti a lehetőségét annak, hogy amit gólként tálalnak, az az én olvasatomban lehet öngól is. Vagy az is előfordulhat, hogy idővel derül ki a pillanatnyi gólélmény mulandósága. Esetleg éppen az, hogy ami ma öngólnak tűnt, holnap már gólnak számít.

– Az Év grafikája-díjat a Magyar Képzőművészeti Egyetemen látható kiállításának emblematikus alkotása, az Oculum Videntem Omnia, vagyis a Mindent Látó Szem című szitanyomat-sorozat előtt vehette át. A különböző vallások templomait, szentélyeit felülről ábrázoló, zavarba ejtően hasonló képeknek fájdalmas aktualitást kölcsönzött a Közel-Keleten kirobbant, vallási megosztottságtól is fűtött konfliktus. Eszébe jutott a párhuzam az ünnepélyes díjátadón?
– Az izraeli helyzet kiéleződésének napjaiban került sor az eseményre, és bevallom, valóban különös volt elővenni éppen most a 2016-ban készült sorozatot. Művészi szempontból az időszerűség lehet egyfajta visszaigazolás a felvetett téma fontosságáról, de mindannyian érezzük, elszomorító, hogy a képeknek ilyen aktualitást adnak a valós események.

– Tovább erősíti a művészi üzenet összecsengését a gázai hírekkel, hogy – mint az Oculum Videntem Omnia leírásában szerepel – az ég isteni nézőpontja abszurd módon azonos a fenyegető katonai drónokéval.
– Ráadásul szakrális szimbólumokra, építményekre tekint rá, és sejteti azt, hogy a konfliktusok ősmagjában sok esetben vallási ellentét áll. Öt világvallás Magyarországon található szakrális építményeinek felülnézeti képeit látjuk, amelyeket egymás mellé téve már nem a különbözőség dominál, inkább valami hasonlónak a mintázatait észleljük. Ha felülről figyeljük a kupolákat, a kereszt, a Dávid-csillag, a buddhista szimbólum vagy a félhold egyforma csipkévé szelídül. Semmiképp sem szintetizálni szerettem volna a jelképek üzenetét, csupán olyan perspektívát kínálni, amelyből a különbözőségek semmivé foszlanak. Ez megfeleltethető a világ számos kultúrájában hangsúlyos „Isten szeme”-motívumnak, mert úgy képzeljük, hogy Isten úgy néz le ránk, mint gondviselő a gyermekeire. Ugyanakkor igaz az is, hogy „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”, mert aki pusztító szándékkal emelkedik a világ fölé, szintén nem látja már a különbséget, mondjuk, a Dávid-csillag és a félhold között.

– A nézőpontváltással játszik a sportversenyekről ismert dobogókat ábrázoló képén is, amelyen fölülről, két dimenzióban figyelve láthatatlanok a fokok, ha azonban a látogató a telefonján keresztül, egy speciális applikációval közelít a grafikához, hirtelen kiugranak az emelvény háromdimenziós szintjei. Sportlapban már a kérdés is szentségtörés: van olyan, hogy nem számít, ki az első és ki a harmadik?
– Önmagunk egymáshoz képest felállított rangsorai könnyen fel tudnak oldódni, ha máshonnan tekintünk rájuk. A társadalmi szerepek relativizálhatók, erre utal a dobogós kép párja, amelyen különféle ülőalkalmatosságok – például királyi trón, kerekesszék, vádlottak padja – válnak képileg hasonlóvá madártávlatból.

– A Jog című munkáján a mérleg két serpenyője tökéletesen egy szinten áll, a mérce azonos, csupán a mögötte álló bírói széknek rövidebb az egyik lába. Nem nehéz asszociálni akár a sportélet igazságtalanságaira, például az elanyagiasodott nemzetközi futballélet torzulásaira, az egyenlők és az egyenlőbbek kasztjaira: az azonos versenyfeltételek látszólagos rendje rögtön megbicsaklik, ha ferde a bírói szék...
– Az élet számos területén tapasztalhatjuk: amikor a mérleg természet irányította, földgravitáció szerinti működését meghekkeljük azzal, hogy más szögből tekintünk rá, máris beleavatkoztunk egy előre kitervelt struktúrába.

– Sportos metaforát is használ az 5sor című szöveges-képes sorozatában: „A távolság közénk ékelődött; mint a rúdugrópálca, kifeszült. Téged repített csupán magasba. Bennem meg nyomot hagyott a földön, hogy elrugaszkodásod sikerült.” Hogyan lesz a rúdugrás egy emberi kapcsolat aránytalanságának jelképe?
– A rúdugrás a rúdugró szemszögéből nézve a légies, kimunkált mozdulat diadalmas szabadságélményét kínálja, míg a talaj menti nézőpontból egy ilyen távolodás a szomorúságnak, az egyedül maradásnak az érzetét kelti. Itt egyébként akarva-akaratlanul személyes kötődés is megjelenik, dédapám, Miklósi – született Michelberger – József ugyanis rúdugróként versenyzett, és a családi legendárium szerint szép eredményeket ért el. Katonaember volt, főhadnagy, 1900-ban született, az ő nemzedéke végigélte a huszadik század legnagyobb drámáit. Sportfényképei kint voltak a falon nagymamám étkezőjében, a képek hangulata, miliője megragadta gyerekkori érdeklődésemet, ismeretlenül is büszke voltam dédapámra.

– Ahogyan egy másik műve alapján apai nagyapjára is: empath(olog)y című sorozata a magyarázat szerint Szita Józsefnek állít emléket, aki az 1970-es években Indiában kutatóorvosként dolgozott a chingleputi lepratelepen. A fennmaradt orvosi diákon szereplő betegek fotóira ráfényképezte egy fiatal nő portréját, alakját. Mit üzen a vizuális ellentét?
– Megérintettek az indiai diák, amelyek nemcsak patológiás kórképek voltak, hanem emberi sorsokról is beszéltek. Beleláttam nagyapám nézőpontját, aki a kamera mögött orvosi ruhájában elsősorban ember volt, és fotói mély humánumot tükröztek. Az esztétikailag kontrasztos képek a belehelyezkedés, a közösségvállalás gesztusát jelzik, ahogyan az egészséges test a beteg ember bőrébe bújik. A leírásban is megfogalmaztam, hogy a lepra a társadalomtól való elzárás, a kitaszítottság szimbóluma is, ami külön okot ad az empátiára. A nyugati ember világában az empátia egyszerűen egy imázs része lett. Kellékévé vált egy szerethető képnek, amelyet mutogatni akarunk magunkról. Lényegében azonban felszínes és képmutató. Pénzt utalunk jól kampányoló szervezeteknek meleg otthonainkból, és mindezt lehetőleg jól láthatóan. Lelkiismeretünk nyugodt, és a világunkban továbbra sem szenvedünk kárt vagy kényelmetlenséget.

– A Szeret, nem szeret című képpár megmutatja, a játék végén ugyanúgy egy levél marad, csak nem mindegy, honnan kezdjük a tépkedést. A tétet mérhetjük félresiklott életutakban vagy lerombolt sportpályafutásokban is?
– Kulcskérdés az ember dimenziójában, hogy szeretve voltam-e, milyen közegben nevelkedtem. A sportban önmagunk korlátainak meghaladása, az új szintek elérése sok esetben a közösségi bizalom függvénye. Ilyen szempontból a sport nagyon szép közeg, hiszen képessé tesz átlépni átléphetetlen határokat a közösségi örömszerzés vágyától hajtva, a bizalom és a hit ösztönzésére.

– Tapasztalatból mondja?
– Gyerekkoromban sokáig jártam úszni, jobbszélsőként kézilabdáztam másfél évig a Margitszigeti Atlétikai Clubban, aztán kajakoztam a Spartacusban, és fociztam is sokat. De sohasem voltam versenyző alkat, annak idején támadt is vitám az edzőmmel emiatt, akinek nem tetszett, hogy a kézilabdázásban engem nem a meccsek, hanem az edzések vonzottak. Az elmúlt években már az egyedüllétes sportolás érdekel, magamnak készítek edzéstervet, járok erősíteni, ami nekem szellemi kisimulást, feltöltődést is jelent. Az éles meccsek nekem ma sem hiányoznak.     

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. november 11-i lapszámában jelent meg.)