Népsport: ováció kísérte az 1927-es sportfilmmatinét

A Nemzeti Sport aranykorából megőrzött és a közelmúltban – a lapalapítás 120. évfordulója alkalmából – bemutatott 1927-es reklámfilm páratlan kordokumentumként ad bepillantást a korabeli szerkesztőségi élet kulisszái mögé. És ha a különleges mozgóképes összeállítást csodáljuk ma, gondolhatjuk, milyen sikere volt kilencvenhét éve, az igazi premier idején!

A minden várakozást felülmúló, rendkívül kedvező fogadtatásról (megbocsátható elégedettséggel) az akkori Nemzeti Sport is beszámolt: a Radius moziban rendezett, 1927. december 4-én délelőtt 10 órára meghirdetett sportfilmmatiné szenzációszámba ment az egykori Budapest életében. A majdnem kétórás műsor számos rövidebb darabból állt össze.

Az atlétikának szentelt részt egyebek mellett a káposztásmegyeri mezei futóversennyel, a finn világsztár főszereplésével rögzített, „Nurmi Los Angelesben indiánok ellen”című munkával és a párizsi olimpia vizesárok-jelenetének lassított felvételével hirdették. A futballról szóló passzus angol profi csapatokról, a magyar válogatott néhány mérkőzéséről és a párizsi olimpia egyes mozzanatairól kínált vizuális élményt. Az első felvonás két utolsó blokkjában az úszás és a téli sportok mutatkoztak be, lassított, látványos képekkel.

A tízperces szünet után következett aHogyan készül a Nemzeti Sport?című, most restaurált alkotás, majd ismét futball (az uruguayi válogatott és a Ferencváros edzése), atlétika (felvétel többek között Szepes Béláról, a Nemzeti Sport egy évvel később gerelyhajításban olimpiai ezüstérmes grafikusáról), aztán tenisz, majd sportvezetői mozgóképes portrék és népszerű sportcsillagokról (Schlosser Imre, Kehrling Béla, Bárány István) készült snittek.

De mit írt a vetítés másnapján a szervező Nemzeti Sport?

„Örömmel és a jól végzett munka megelégedésével állapítjuk meg, hogy film-előadásunk – az előjeleknek megfelelően – kitűnően sikerült. A Rádius-színházat az utolsó zugáig megtöltötte a szakértő és disztingvált közönség, amely számtalanszor adta előadás közben – moziban egészen szokatlan módon – zúgó tapssal az elismerésének jelét. Nem vagyunk elbizakodottak és tudjuk, hogy ennél az előadásunknál lehet még – és fogunk is még – sokkal tökéletesebbet nyújtani. A mi hálás közönségünk tapsaiban mi csupán annak a honorálását látjuk, hogy a Nemzeti Sport elsőnek az egész magyar sajtóban rálépett erre az útra, amely a szórakoztatást és a propagandát harmonikusan egyesíti. Mint minden kezdeményezésnek, úgy ennek is vannak kezdeti hibái, de azt máris sikerült elérnünk, hogy a közönséget két órán keresztül kellemesen elszórakoztattuk, miközben – szinte észrevétlenül – bővítettük a sportbeli ismereteit. Az az őszinte, minden kényszer és udvariasság nélküli elismerés, amely eleinte bátortalan tapsban, később már hatalmassá fokozódó tapsorkánban tört ki a közönségből, teljes jutalom nekünk az elvégzett úttörő munkánkért. Hálából csak annyit tudunk most erre válaszolni, hogy tovább haladunk a megkezdett úton, hogy ezen a téren is teljes erőnkkel szolgálhassuk a magyar sport nemzeti ügyét.”

A részletes tudósítás szerint a filmszínházat megtöltő, kilencszáz tagú közönség fokozatosan „melegedett be”, az eleinte tapasztalt szórványos taps után később odáig jutott, hogy „a magyar válogatott csapat góljainál már majdnem úgy robbant ki a lelkesedése, mint magán a mérkőzésen szokott”. A szünetet követő programot is jól fogadta a mozi népe, „a II. rész elején udvarias tapsot kaptak szerkesztőségünknek a vásznon bemutatkozó tagjai a »Hogyan készül a Nemzeti Sport?« című részben, amelynek trükkös rajzai és képei nagy érdeklődést váltottak ki”, a ferencvárosi edzésjeleneteket látva viszont már percekig ünnepelte a látványt a publikum.

Sportvezetők, befolyásos döntéshozók sora foglalt helyet a nézőtéren, ott volt mások mellett Karafiáth Jenő, az Országos Testnevelési Tanács elnöke, Demény Károly államtitkár, a kultuszminiszter képviseletében Tárczay-Felicides Román miniszteri tanácsos, Stankovits Szilárd, a Magyar Atlétikai Szövetség elnöke, Kiss Tivadar, a Magyar Labdarúgók Szövetsége társelnöke, Fodor Henrik és Szigeti Imre, a Professzionális Labdarúgók Szövetsége társelnökei, Misángyi Ottó, a Testnevelési Főiskola megbecsült tanára és még sok más híresség.

„Szívből gratulálok a nagy sikerhez, a helyes gondolat megvalósítása megérdemli ezt a jutalmat. A filmnek a sportban való fontos szerepét igazolta ez az előadás, amely mérföldkövet jelent a sportban. A sportnak a filmen való népszerűsítése – szórakoztató módon – egyenesen frappáns hatással van a közönségre és ezért nagyon értékes propagandaeszköz”– nyilatkozta Karafiáth Jenő a friss moziélmény alapján. Megtudjuk a cikkből azt is, hogy a film készítéséhez sokat hozzátett sportszeretetével Szávay Zoltán, a Kino-Riport vezetője, és elhivatottan támogatta a sportfilmes újítást a Radius filmszínház (ma: Thália Színház) két társigaz­gatója is.

„A Nemzeti Sport hatalmas sikerű filmmatinéja mellett nem lehet néhány sablonos szóval elmenni. Már csak azért sem, mert a közönség sem tért napirendre felette percek alatt, hanem még ma is teljes mértékben hatása alatt áll. Megállapítjuk, hogy a nagy sikerű előadásnak minden része a legteljesebb elismerést aratta, s különösen nagyon tetszett a futballrész számos érdekes és nem mindennapi jelenete– folytatta a sportlap a pozitív (ön)értékelést két nappal a bemutató után. – Eddig a Nemzeti Sport csak írásban és képben (fényképben, rajzban) volt ismeretes, most a Film Nemzeti Sport első példánya jelent meg! S a közönség nem tudta, mit tapsoljon jobban, a »film-szakcikkeket«-e, melyekkel a futball és tenisz rész szolgált, a »riportot«-e, melynek számított a Hogyan készül a Nemzeti Sport, az aktualitásokat-e, a »történelmi cikket«-e, avagy a magyar testnevelés ügyének vezéreiről szóló részt.”

Az 1927-es filmből néhány jelenet megjelenik a Sportmúzeum című televíziós ismeretterjesztő műsor 1983-ban sugárzott, sportújságírásról szóló epizódjában, amelyben feltűnik a régi filmben szereplő kollégák közül Gyarmathy István is. Az évtizedek távlatából így idézte fel első találkozását a főszerkesztővel: „Amikor én betoppantam a Budapesti Hírlap Rökk Szilárd utcai székházának legfelső emeletén lévő egyetlen szobába, amely a Nemzeti Sportnak a szerkesztősége volt, sok íróasztal között találtam Vadas Gyulát. Elég nehezen állt kötélnek, de makacs ember lévén végül is sikerrel jártam, megbízott, adott egy külső munkatársi igazolványt.”

Talán a Sportmúzeum-műsor élménye is közrejátszott abban, hogy Harle Tamás a Népsport, 1987. május 12-i számában „Kifogástalan úriember valamennyi”címmel tárcát közölt a valamikori film jeleneteiről. A képzelt jelenetben az Odeon mozi zongoristája utazik omnibuszon, és az utastársak között felismeri a szerkesztőségi reklámfilmben felbukkanó, így a vászonról jól ismert Ferencváros-edzőt, Tóth Potya Istvánt.

„Kényelmesen hátradőlt – amennyire ez lehetséges – a fapados ülésen, zsebéből egy aznap vásárolt Nemzeti Sportot hajtogatott elő. Szerette a hazautat, s szerette mustrálgatni azokat, akikkel együtt utazott. Így estefelé inkább csak fáradt embereket láthatott, s ilyenkor mintha az omnibusz is fáradt volna már: csendesebben koccantak a macskakőhöz a kerekek. Mellette két fiatal baka ült, s zuhant bele-bele az álomba két megálló között minduntalan. Hanem az az úr ott, kicsit oldalvást, a nagy hasával, a széttárt újság mögött terpeszkedve, őt mintha látta volna már. Most szerette volna megszólítani, de félt, ha az nem áll szóba vele, szégyenben marad. Pedig milyen jó lenne eldicsekedni azzal, amit látott, megosztani vagy okoskodva azt a titkot, amit csak kevesen tudhatnak meg. Hiszen csak ma tűzte műsorára az Odeon mozi a sportbarátok által oly régen várt filmet, a Hogyan készül a Nemzeti Sportot. És rajta kívül – aki immár két éve kíséri zongorán az Odeonban a némafilmeket – talán senki sem látta háromszor az aznapi előadást – olvasni a cikk bevezetőjében, a későbbiekben az álomszerű utazás újabb fordulatai repítik tovább a képzeletet. – A két katona már rég leszállt, csak a nagyhasú olvasott rendületlenül. Az omnibusz belső oldalára ragasztott plakátra pillantott, ahol öles betűk hozzák a világ tudomására: a Modiano szivarpapír felülmúlhatatlan. De ma, úgy látszik, mindenről csak ez a film jut eszébe, most éppen az, hogy milyen szakértelemmel és műgonddal fújták a szerkesztő urak a szivarfüstöt tanácskozásuk közben.”