A sün és a nyúl – Malonyai Péter publicisztikája

NEM KÉREK ELNÉZÉST azért, mert a címet már ki tudja, hányszor használtam. Nem tehetek mást a doppingról szólva, hiszen a téma talán legemblematikusabb szakértőjénél, a kölni Manfred Donike professzornál (1933–1995) jobban mindmáig senki más nem fogalmazta meg a lényeget: „A doppingolt sün már rég a célban van, amikor a kontrollnyúl odaér.”

Hát igen, történelmi igazság, hogy előbb volt a rabló, aztán a pandúr.

Nem mellesleg, van valami jelképes abban, hogy Donike professzor kerékpáros volt, indult a Tour de France-on is, ugyanis az első úgymond hivatalosan számon tartott olimpiai doppingeset a kerékpárosoké, 1960-ból. A római játékokon a dán Knud-Enemark Jensen a 100 kilométeres versenyen lefordult a gépéről, és két óra múlva meghalt. Jellemző a korabeli naivitásra, hogy napokig napszúrás szerepelt a halál okaként, nyilvánosságot pedig csak jóval később kapott a tény: Jensen a verseny előtt halálos dózisú amphetamint vett be. Mások szerint éppen annyit, amennyit szokott.

Ma már oda a naivitásunk, olyannyira, hogy a néhány hete véget érő párizsi olimpia kapcsán szinte nem is volt téma a dopping. Nem azért persze, mert nem volt, az ok egyszerű: hozzászoktunk, hogy van. Mert ugyebár senki nem kapta fel a fejét, hogy a cselgáncsozóknál egy-egy afgán (Mohammad Szamim Fajzad) és iraki (Szajjad Szehen) versenyző, vagy éppen a nigériai ökölvívó, Cynthia Ogunsemilore megbukott, nem versenyezhetett.

Érdekesebb és tanulságosabb a lengyel kenus, Dorota Borowska esete, aki végül ott lehetett a játékokon, mert az indoklás szerint a kutyája kezelésére szolgáló krémmel került a szervezetébe klosztebol. Az olasz teniszező, Jannik Sinner (sikeres) érvelése nem az olimpián, de ugyanez volt, fel is robbant tőle a világháló. A végeredmény örömteli, a kutya meggyógyult, Sinner kirúgta a masszőrjét. Az élet megy tovább…

Nem láttam még végleges statisztikát a párizsi esetekről, mindenesetre a játékok első hete után az volt a hír, hogy a NOB ügynöksége, az ITA (a játékokon nem a WADA az úr) 2910 mintát gyűjtött be 196 ország 2682 versenyzőjétől. Ez azt jelenti, hogy az olimpikonok 23,8 százalékát tesztelték.

Hogy mennyire a hétköznapok része a dopping, arra jellemző egy másik adat. Párizsban 105 olyan olimpikon állt rajthoz, aki korábban lebukott, eltiltották, ám büntetését letudta, így ártatlannak minősült. A NOB a tiltott szerek témájában rá nem jellemző határozottsággal lépett fel, igaz, nem ma, hanem még 2011-ben, a játékoktól való örökös eltiltást szeretett volna, ám a Nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) megvétózta a szándékot, a tett és a büntetés arányosságát számon kérve. Csendben jegyzem meg, hogy itt érhető tetten leginkább az álszentség, hiszen a szajkózott szlogen szerint a becsületes játék az egyetlen út. Kivéve, ha éppen a sport ítélőszéke épít elkerülő utat.

És ha már álszentség, itt is szólni kell a Szajnáról. Hogy a folyóban versenyzők megszenvedték a szennyezettséget, már önmagában skandalum, az pedig, hogy például remeklő nyílt vízi úszóink közöl Fábián Bettina a helyszínen, Betlehem Dávid pedig itthon kórházban tett pontot a versenye végére, több a soknál. Arról nem beszélve, hogy különböző, ha nem is a tiltó listán szereplő szerekkel kellett élniük a versenyzőknek. A 10 kilométeren győztes holland Sharon van Rouwendaal csak antibiotikummal teletömve volt hajlandó elindulni, a széntabletta szinte kötelező volt, de például a mieink saját székletből készült bélflóra-regenerálóval (!) éltek, s persze kéznél volt a (szinte) mindenre jó házi pálinka is.

Kétségtelen, a környezet festői volt, ám hiába nevezték el gyógyító istennőről, a kelta Sequanáról a folyót még időszámításunk előtt, Krisztus után 2024-ben enyhén szólva is oda a varázslat, az E.coli baktérium a földre, pontosabban a víz alá rántotta a legendát.

Ha már dopping, érdemes emlékezni a szöuli olimpia döntőjére 100 méteren, ahol ugyebár a győztes kanadai Ben Johnson megbukott, az amerikai Carl Lewisé lett az arany, ám állítom, csak azért, mert jobb volt a marketingje, a lobbiereje, mint Johnsonnak. Egyébként pedig az irodalom minden idők legmocskosabb versenyének említi a döntőt, állítva, hogy hatan doppingoltak a nyolcból. Ha nem nyolcan – teszem hozzá, s azt is, hogy szemtanúként csak ámultam és bámultam a helyszínen a versenyt látva, eszembe sem jutott akkor a dopping.

Azt hiszem, ez lényeges a tiltott szerekről szólva.

Szöul azért is az eszembe jutott, mert Párizsban elképesztő idővel nyert 100 gyorson a kínaiak úszója, Pan Csan-lö. 46.40 másodperces fantasztikus világrekordjával 1.08 másodperccel előzte meg a második ausztrál Kyle Chalmerst. Százon nagy különbség, csak Johnny Weissmullerhez mérhető, az amerikai klasszis az 1928-as amszterdami olimpián 1.2 másodperces előnnyel lett bajnok a mi Bárány Istvánunk előtt. Pan Csan-lö esküszik a tisztaságára, elmondta, hogy tavaly 29-szer ellenőrizték, valamennyi tesztje negatív lett. Ez egyszerűen remek, de ne feledjük, hogy a kínai orvoslás több mint kétezer esztendős, s ők képesek jól sáfárkodni a múltban gyökerező ismeretekkel.

Új szerek mindig vannak, legnagyobb meglepetésemre már a szódabikarbóna is közöttük van. Ez ugyebár kifejezetten háztartási csodaszer (gyomorégés, emésztési zavarok, csuklás), ám semlegesíti a fokozott izommunka hatására képződő tejsavat, amelynek túltermelése, bomlása elmerevedést, savasodást okoz. Az ilyesmi pedig a futásban végzetes. Persze, nem nagykanállal eszi, aki eszi, külön technológiája és egyéni adagolása van ennek a szernek is. Az általánosítható lényeg pedig, hogy nemcsak a szerek üldözésére szerződöttek, hanem a vegykonyhák is teszik a dolgukat. És ugyebár csak azt lehet listára tenni, ami megjelenik, amit tiltottnak nyilváníthatnak, s a kettő között logikusan van annyi idő, hogy használják.

Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport (MACS) vezetője egy interjúban arról beszélt, az UNESCO dokumentumaiban már a doppingot is felvette a világ népegészségügyét veszélyeztető szenvedélyek közé, a dohányzás, az alkohol és a kábítószer tagja még a négyesnek. Mind a négynek jellemzője az önbecsapás, a tiltott szerek esetében például azt gondol(hat)ja a sportoló, hogy mindenki csinálja, miért éppen neki ártana. És persze a bűnözői mentalitás: én nem leszek olyan hülye, hogy lebukjak.

Egyébként a sportolók közül sokan szívesen beszélnek a szerhasználatról. Név nélkül persze, de hihetően: „Azért csináljuk, hogy nyerjünk, pénzt keressünk. Nyerni eszméletlenül jó, az érzés semmihez sem fogható, nem érdekel, hogy milyen szerrel értem el. A doppingolás ugyanúgy a felkészülés része, mint az edzés, az időjárás, az eső. Az emberekben fel sem merül, hogy a sportoló doppinggal nyert-e, örülnek a sikernek. És persze elvárják, hogy hősök legyenek a pályán, nem lézengő, erőtlen átlagemberek” – íme egy ars poetica, tényleg minden benne van.

A téma persze örök és drámai. Példa rá Jonathan Maitland, aki Tagadj, tagadj, tagadj! címmel írt színdarabot a doppingolásról. Nálunk is bemutatták néhány éve, az Orlai Produkció jóvoltából, Szabó Máté rendezésében. A három főszereplő eleve garancia volt a jó előadásra, ám a feszültséget alapvetően a cselekmény adta, ami meglehet, színpadon új, ám a sportban mindennapos. Van az edző (Ullmann Mónika), aki ellentmondást nem tűrően adja a szert, s van a versenyző, aki lassan meggyőzi magát, hogy tényleg kell (Lovas Rozi), és a társa (Sztarenki Dóra), aki elutasítva a doppingot csak vesztes lehet.

Happy end nincs.

Hogy is lehetne.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!