Tisztelet és Respect! – Csillag Péter publicisztikája

A MÚLT HÉTEN szinte egymás után járta be a nyilvánosságot két, országosan ismert ember halálhíre. Szeptember 26-án, 91 évesen hunyt el Jelenits István piarista szerzetes, író, tanár, rá két napra, szeptember 28-án, 47 évesen Karsai Dániel ügyvéd, alkotmányjogász. A két életútnak látszólag semmi köze egymáshoz, mégis akad fontos közös mezsgyéje: a halálhoz való viszonyulás és az életvégi kérdések vizsgálata a Magyar Corvin-lánccal kitüntetett, Széchenyi-díjas teológus és az utolsó két évében gyógyíthatatlan idegsorvadásos betegségben, amiotrófiás laterálszklerózisban szenvedő, az eutanázia magyarországi engedélyezéséért küzdő emberjogi aktivista szellemi tevékenységét egyaránt meghatározta. Ami pedig a fizikai oldalt illeti – és itt válik a téma ezeken a hasábokon is indokolttá –, mindketten valódi sportemberek voltak, a szó legnemesebb értelmében, a természetes testmozgás, a sport közösségi értékeinek elkötelezett hívei.

Ezt nem csak hallomásból tudom: volt szerencsém mindkettejüket személyesen ismerni, Jelenits atya csendes, jóságos alakját időszaki piarista diákként a kilencvenes évek végén láthattam-figyelhettem iskolai környezetben, Dani pedig 2009 és 2013 között csapattársam volt a BLASZ III-as Respect FC-ben, higgadt eleganciáját, határozottságát és sportszerű játékát közvetlen közelről, a pályán tapasztalhattam meg. Fulham- és Vasas-kötődéséről azóta számos cikk, tévériport révén a fél ország értesülhetett, ahogyan arról is, hogy harcművészetben is jeleskedett, tizenegy éven keresztül dzsiudzsicuzott, a barna övnek megfelelő 2. kyu övfokozatig vitte, 2024 januárjában pedig tiszteletből 1. dan fokozatra léptették elő. Felemelő élmény volt tavaly ősszel az angyalföldi vasárnap délelőtt az Újpalotai úti sporttelepen, ahol néhány egykori csapattag kezdeményezésére összejöttek a régi futballbarátok, respectesek, MAFC-osok, kispályás focisták, gimnáziumi osztálytársak, egyetemi ismerősök, hogy rendhagyó futballtornával adjanak erőt, biztatást Daninak. Hideg novemberi szél fújt, hosszú ujjúban, sapkában szaladgáltunk a pályán, fél szemmel a labdát, fél szemmel az oldalvonal mögött kucorgó tolókocsis csapattársat figyelve. Szelíd pályaszéli poénok tartották szinten a hangulatot, a főszereplő egy-egy gesztusával jelezte, hogy veszi a lapot, mosolyából azonban inkább bölcs derűt, mintsem felszínes vidámságot lehetett kiolvasni. Az alkalomra készített mezt azóta is becsben őrzöm, rajta a felirattal: „Respect, Dani!”

Jelenits tanár úr kerek szemüveges, törékeny figurája elsőre talán nem utalt sportolói erényekre, aki azonban kicsit is ismerte múltját, szemléletét, tanári hitvallását, tisztában lehetett szívós, már-már aszketikus hozzáállásával és legfőképpen a kerékpározás iránti szeretetével. Nem tisztelhettem őt tanáraim között – ellentétben olyan, máig nyomot hagyó pedagógusokkal, mint Draskovits Imre, Féja Endre, Hatos Pál, Kutner László, Nyeste Pál, Urbán János vagy Urbanek Rudolf –, ráadásul eredetileg hat évre tervezett piarista időszakomból végül csupán több mint két év lett, betudhatóan részben pad alatt terjesztett, szamizdat házi újságom kedvezőtlen igazgatói fogadtatásának. A Jelenits-féle biciklitúrák híre azonban hozzám is eljutott, jótékonyan keveredett és összhangban állt saját osztálykirándulásaink élményével, a Tisza-parti sá­torverések, a falusi közértek előtti zacskóstej-bontogatások, az árok szélén, félredöntött biciklik mellett elmajszolt májkrémes zsemlék képével. Visszaemlékezések szerint a jó értelemben vett egyszerűség, a felesleges kényelmet kerülő puritánság jellemezte Jelenits atya legendás kirándulásait is, beszédes a Pest Megyei Hírlapban 60. születésnapja alkalmából, 1992-ben közölt szülői írásrészlet: „Fiaim a napokban barátaikkal latolgatták, osztályfőnöküknek születésnapjára új, korszerű kerékpárra adnának össze, de aztán a tervet elvetették, ismerve a tanár urat, aki ugyanis annál a régi, rozogánál marad, mely, ha defektet is kap például egy »gyilkos« emelkedőn, akkor inkább a vállára véve lohol tanítványai után, még egy cigarettára való egérutat sem hagyva nekik.”

Rómába hat alkalommal, utoljára hatvanévesen szervezett kerékpárutat. Tisztelői úgy mondták, felült a nyeregbe Pesten, és le sem szállt addig, míg a biciklikormányt a Szent Péter-bazilika falának nem támasztotta. Valójában egy-egy ilyen expedíció három hétig tartott, és a szervező elbeszéléséből tudjuk azt is, hogy nem kis logisztikai bravúr kellett hozzá. A csoport egyik fele pedálozott két héten keresztül Trieszten át, végig az Adriai-tenger partján és az Appennineken áthatolva az olasz fővárosig, a másik fele pedig vonattal futott be Budapestről. Következett egy hét közös római barangolás, majd a csere: aki kifelé kerékpárral ment, az vonatra ült, és fordítva. Így a biciklik szállítása olcsóbb volt, és mindenki csak egyszer tette meg két keréken a több mint ezerötszáz kilométeres utat – leszámítva az atyát, aki természetesen oda-vissza a csapat élén tekert.

Érdemes fellapozni a Képmás magazin 2003. június 1-jei számát, amelyben maga Jelenits István írja meg a biciklis tempó előnyeit, kezdve kecskeméti emlékeivel. „Elkarikáztunk egy-egy szomszéd városba, megnéztük Nagykőrösön a kollégium Arany-múzeumát, Félegyházán a néprajzi múzeumot, régi kocsmákat, ahol valaha Petőfi apja látta vendégül az utasokat. Kecskeméti diákjaimmal indultam először hosszabb nyári kerékpártúrákra, hogy bejárjuk az országot. Először a mai, kis Magyarországot, aztán egy-egy részt azokból a távoli vidékekből, amelyeket Balassi, Pázmány ismert Magyarországnak. A második nagy északi túránkon már Krakkóig nyomultunk. Úgy éreztem, az is hozzátartozik a múltunkhoz, ott is őseink nyomába léptünk. Alföldi fiúk számára nagy élmény volt, hogy fenyvesek közt járunk, magas hegyekre kapaszkodunk fel, bizony sokszor úgy, hogy tolnunk kellett a kerékpárt (akkoriban ritka volt a sebességváltós bicikli), aztán meg sok kilométeres lejtőkön gurulhattunk megnyíló folyóvölgyekbe, az Ipoly után a Garam, a Vág, majd a Visztula partjára, hogy felverjük a sátrainkat, s lemossuk magunkról az izzadságot meg az út porát. Akkor jöttem rá, hogy a kerékpár sokkal több olcsó közlekedési eszköznél. Ki is adtam a jelszót: mi nem azért nem utazunk autón vagy autóbuszon, mert nincs rá pénzünk, hanem mert tudjuk, milyen jó biciklizni. Egy kicsit más, mint gyalogolni vagy evezni. Itt az országutakhoz van kötve az ember, s egy géppel kell összeszoknia, de azért a maga erejéből halad előre, emberi sebességgel. Nemcsak az orra elé néz, van ideje arra is, hogy körüljártassa tekintetét a tájon. Együtt él a széllel, a napsütéssel vagy a csapkodó esővel. Az embernek közvetlen kapcsolata támad falvakkal, tanyák népével. Egy helyütt vizet kér, máshol gyümölcsöt vásárol. Elbeszélget este a tejcsarnokban a parasztokkal, egy-egy artézi kútnál az öregasszonyokkal.”

Bár valamikori piarista osztályom tablójára csupán a „Velünk jártak még” oldalrubrika felsorolásában fértem fel, valahogy az évek során bekerültem a közös levelezőlistára, amelyen így figyelemmel követhettem a Karsai Dániel betegsége kapcsán kibontakozó élénk eszmecserét az eutanázia kérdéséről. Korábbi osztálytársaim közül hozzászólt a témához mások mellett biológus, pap, orvos, történész, közgazdász, építész, formatervező, informatikus, és a különböző szempontok ismertetése, az érvek árnyalt megfogalmazása, higgadt ütköztetése önmagában tanulságos, üdítő jelenségnek hatott. Mintha a hazai nyilvánosságnak is éppen ezt az olyannyira hiányzó műfajt, a józan és értelmes vitát – vagy legalábbis annak esélyét – szerezte volna vissza ideig-óráig a halálos beteg ügyvéd, aki ország-világ előtt vívott jogi küzdelmével, bátor és következetes megszólalásaival, saját sorsának tétre bocsátásával megkerülhetetlen fórumot adott a véleménynyilvánításnak. És félő, halálával egy időre a napi sárdobálásnál magasabb színvonalú, valódi közéleti-etikai diskurzus reménye, illúziója is odalett.

Amilyenbe például magától értetődő módon illeszkedett volna Karsai Dániel és Jelenits István eutanáziafelfogásának körültekintő, emelkedett megvitatása. A szerzetes-tanár egy 2024-es interjújában részletesen kifejtette az önkényes életvégi döntést elutasító álláspontját, de érzékeltette azt is, hogy emberileg megérti a dilemmát: „A Csongor és Tündében olvashatjuk, hogy »Az élni nem tudónak baj, hogy él, / A halhatatlannak baj, hogy halni kell.« Senkinek sem egyszerű a halál, a hívő embernek sem az. […] Néha látjuk, hogy egy ember, akit mi is szeretettel igyekszünk itt tartani magunk között, leépül, emberi méltóságát is elveszíti. Bizony akkor elszorul a szívünk, és szeretnénk, ha ettől megkímélne bennünket az Úristen, vagy a saját életünk. Ezért imádkozunk, s amikor ennek az ideje eljön, kérjük, hogy adjon alázatot és bizalmat ennek a folyamatnak az elviselésére.”

Jelenits tanár úr és Dani a maga eszközeivel egyaránt jelet hagyott – bicikliúton, futballgyepen, tatamin és legfőképp a pályán kívül.

Nyugodjanak békében!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!