Egy büfé balladája – Csillag Péter publicisztikája

„EZ A LÖVÉS pálinkáért kiált, gyászszertartással…” – lépett az ellenfél álomgólja után fejcsóválva a Nivegy-tigris lakókocsibüfé ablakához a szentantalfai szurkoló, egyszerre kínálva példáját a fanyar pályaszéli humornak és a falusi futballvalósághoz tartozó italozási reflexeknek. A Veszprém vármegyei első osztályban, a Nivegy-völgy SE bajnokiján elcsípett jelenet nem fért bele a szombati Képes Sport mellékletben, március 1-jén megjelenő Hátsó füves-riportba, amely így is hiánytalan és tanulságos lezárása az elmúlt hetekben közölt cikksorozatnak, a tíz éve indult országjárás Balaton-környéki regionális mélyfúrásának. Anélkül, hogy előre elárulnánk a hétvégén nyomtatásban és a hatsofuves.nemzetisport.hu oldalon látható, Szabó Miklós fényképeivel gazdagított összeállítás részleteit, megsúgjuk: Szentantalfa esete élő bizonyítéknak látszik arra, miként lehet a futball egy alig ötszáz lelket számláló kistelepülésen, a 21. században a faluközösség egyik fő egybetartó tényezője. Nem rózsaszín ködbe burkolt angyali történet a Csicsói-medencében működő egyesületé sem, ott is meg kell küzdeni a kor kihívásaival, még ha gyerekből, fiatalból helyben nincs is hiány. 

Az őszi bajnoki hajrá előtt elment négy játékos, havi kétezer euróért hívták őket Németországba adventi vásárt építeni („Ezzel nem tudsz mit kezdeni” – tárja szét karját a csapatvezető), a legkonokabb küzdelmet azonban, mint jó néhány megmaradt bástyában, az álságosan amatőrnek nevezett fizetős hobbifutball farkastörvényeivel kell vívni. Hétről hétre, folyamatosan. Miközben a támogatásokból, innen-onnan lecsípett pénzek ma már néha a megyei labdarúgás legalsóbb szintjein, sőt néhol ifjúsági bajnokságokban is kemény játékosfizetésekké alakulnak, a foci őszinte szeretetét, eredeti értékeit megfojtó jelenséggel dacolni önmagában kisebb forradalommal ér fel. „A csapattal rendszeresen szervezünk közös programokat, főzünk, disznót vágunk, megyünk ki a Balatonhoz, Badacsonyból áthajózunk a túlpartra. Élményekkel próbáljuk motiválni a játékosokat, nem kézbe nyomott húszezresekkel” – szól a szentantalfai ellenrecept, amely egyelőre működik, „csakhogy lelkileg fárasztó”, teszik hozzá őszintén.

A pálya fölötti domboldalba telepített Nivegy-tigris büfé a környék emblematikus intézményeként, az Üvegtigrisből ismert filmbeli darab ikertestvéreként a meccsen összeverődő helybeliek találkozási fóruma, a szentantalfai futballszellem sajátos szimbóluma. A közeljövőben azonban egy most készülő, korszerűbb kiszolgálóegység veszi át a helyét az antalfai pályánál, a sokak által szeretett lakókocsi pedig új funkciót nyer: éppen említett eszmei értéke, jelképszerű mivolta miatt 2026-ban Veszprémbe költözik, a Laczkó Dezső Múzeumban épülő Hátsó füves-kiállítás kulcselemeként, a falusi futballfolklór egyedi darabjaként szolgál az átalakuló-eltűnő, hagyományos vidéki labdarúgó­világ mementójául. Pálinkát már valószínűleg nem adnak ablakából, és bár gyászszertartásról sincsen szó, a szomorú tendencia vizsgálatára, a szertefoszló néprajzi értékek összegyűjtésére, a folyamat dokumentálására okot ad a sok száz elveszett falusi csapat, amely a felnőtt férfibajnokságokban negyedszázada megállíthatatlan fogyatkozás áldozataként eltűnt.

Azt nem mondhatjuk, hogy nyomtalanul, hiszen éppen a kísérleti programsorozatként 2022-ben kezdett, mindmáig 42 állomást érintő Hátsó füves futballmentő túra felemelő tapasztalatai igazolják, a papíron nem létező csapatok egy-egy mérkőzésre igenis feléleszthetők, a szunnyadó futballközösségek akár tíz-tizenöt évvel a feloszlás után is összeránthatók, a közös játék öröme a hosszú szünet után talán még szebb, még inkább felszabadító élmény. Hogy van-e értelme a fáradozásnak, érdemes-e a küzdelmes sorsú kistelepüléseken, az individualizálódó világban a lassan felmorzsolódó, szétszóródó társaságokat újra összehozni, a meglazult kötelékeket erősíteni, a társadalom szövetének mikroszálait fűzögetni, csak remélni tudjuk. Ösztönző visszajelzéssel szolgál a civil kezdeményezésbe visszatérőként jelentkező „fantomcsapatok” bővülő köre, a tavaly tavaszi esemény hatására újjászerveződő, MLSZ-bajnokságba nevező Sárhida példája, valamint a megszűnt csapatoknak immár második évben megszervezett Hátsó füves-kupa: a zempléni vidéken, Sátoraljaújhely környékén, a Zempléni Főnix missziós csapat otthonául szolgáló Kazinczy Ferenc Múzeum vonzáskörzetében elindult valami. Szépen, csendesen, immár tizennégy együttes részvételével fut a megszűnt csapatoknak kiírt alternatív nagypályás mérkőzéssorozat. Folytatódik az országos futballmentő túra is: hamarosan összeáll a labdarúgást és a kultúrát ötvöző közösségi eseménysor teljes tavasz-nyári menetrendje, amelyben az elhagyott pályákra életet csempésző állandó csapatok, a Zempléni Főnix, a Zalai Főnix és a Szatmári Főnix fellépései mellett ezúttal helyet kap majd egy-egy rendhagyó Baranya és Békés vármegyei program is. Az időközben a „futballmentés” örvén – Hegedüs Enikő, Bóbics László, Szabó Zoltán munkájával – összegyűjtött egyedülálló zalai mezgyűjtemény pedig minden bizonnyal Hévízen mutatkozik be.

A Balaton-felvidékre összpontosító, többhetes késő őszi terepmunkánk eredményeit bemutató Hátsó füves-riportsorozat megmutatta, a futball a társadalom lakmuszpapírjaként működik országos viszonylatban „felkapott”, gazdasági lehetőségeit, kulturális és természeti értékeit tekintve jó hírű térségben is. Az össz­kép vegyes, a helyi jellegzetességek, történeti hagyományok, a lakosság összetétele, a modern idők változásai mindenütt más hatással vannak a település labdarúgóéletére. A Káli-medencében tett körút az érdekes, de nem egyedi sportszervezési modell valamikori életképességét és rendszerváltás utáni teljes csődjét igazolta: a Kővágóörs központtal működő Béke Tsz több települést összefogó sportegyesülete Mindszentkállán, Szentbékkállán és Köveskálon is fontos fejezetet írt a helyi futballtörténelemben, nem véletlen ugyanakkor, hogy mára az említett falvak egyikében sem működik csapat, sőt pálya is már csak nyomokban fedezhető fel. Révfülöp az egykori tsz-együttes körön kívüli nyúlványaként őrzi még a lángot, a közvetlenül a Balaton partján, a víztől néhány méterre fekvő játéktéren a Veszprém vármegyei III. osztály mérkőzésein izgulhat a hűséges közönség. Nemesgulács elbűvölő fasorral övezett pályáján ápolja a falusi labdarúgás hagyományait, Monostorapátiban a lépték­arányos, tiszta szándékú, józan vezetésre csodálkozhattunk rá, a családias sporttörténeti kiállítással fogadó balatonakali öltözőben láthattuk, miként találkozik múlt és jelen, köszönhetően Törő Balázs néprajzkutató csapatkapitány értő háttérmunkájának. Balatonfüreden elmerültünk a helyi „football” 19. századra visszanyúló mitológiájában, a hajógyár-alapító Richard Young balladai homályba burkolózó sztorijában és a brit vállalkozót a sportág terjesztőjeként számon tartó füredi emlékezetben. 

Káptalantóti a regionális sorozat egyik legösszetettebb témáját kínálta az őslakosok és a „bebírók” viszonyával, a messze földön híres termelői piacot érintő kérdésekkel, na meg a Németh Andrea kolléganőnk családi archívumából előkerült ősi futballfényképekkel. Az eredetileg vizsgált zónától kissé távolabb, a Balatonfűzfőhöz közeli, közigazgatásilag Berhidához tartozó Peremartongyár­telepen a helyi vegyi üzem és a labdarúgás szétszálazhatatlan kapcsolatát boncolgattuk, felkeresve a valamikor Color-Chemia telep lakóinak épült, mára lidérces elhagyatottságban maradt erdei futballpályát is. A Nemzeti Sport felületein publikált riportok hozadéka, a történetek, a képek, a menet közben gyűjtött tárgyak beépülnek a Hátsó füves – egy eltűnő futballvilág képei című, 2026-ban nyíló veszprémi tárlatba. A Laczkó Dezső Múzeum honlapján a következő, részben riportsorozatunkban is érintett, Törő Balázs által megidézett valós epizóddal vezette fel a falusi futball különleges közegét néprajzi-szociológiai megközelítéssel bemutató kiállítást: „Búcsú van, tehát otthon játszunk. A legnagyobb ünnep, valahol nagyobb, mint a karácsony.

A kissrác először lesz kezdő, mindjárt a második meccsén. Sok a sérült, épp tizenegyen lesznek – ennek örül is meg nem is, kicsit azért ott van az a zabszem, de amikor együtt elindulnak az öltözőből végig a főutcán, akkor már érzi, itt valami nagy dolog van készülőben… hiszen ott lesz az a lány is a szomszéd faluból, persze, jön a rokonokhoz. Aztán a pályára befordulva valami nem stimmel: a nagyfater ünneplőben. Eddig még sohasem látta így, nem egy templomba járó fajta, mindig az a melós ruha van rajta. De most búcsú van, meccs van, az unokája első hazai meccse: ünnep van.”

Az antalfai büfénél hozzátennék: „Ez az ünnep pálinkáért kiált, muzsikaszóval!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!