Az óvodások már tudják – Malonyai Péter publicisztikája

EZÚTTAL IS LENYŰGÖZÖTT a téli olimpia, volt ott minden, ami csak szem-szájnak ingere, középpontban persze a világklasszisokkal. A játékok februári változatának nálam rendre tanulsága, hogy okoskodhat az ember akármennyit, kitalálhat mindenfajta rafinériát, azért a természet az úr.

Mint ezúttal is. A mindenre kész, mindenre gondoló olaszok kénytelenek voltak módosítani a programon Livignóban hóvihar és köd miatt (női snowboard), és még jól jártak, mert nem a versenyen szóltak közbe az elemek. Mint óriás-műlesiklásban, amelyben Federica Brignone szűnni nem akaró hóesésben és ködben lett bajnok, jellemző, hogy a 43 tagú mezőnyből 17-en nem tudták teljesíteni a vállalásukat. De sílövészetben, sífutásban vagy az új kedvencben, a síalpinizmusban is meg kellett küzdeniük a versenyzőknek az extrém időjárással.

A többség megtette, mondhatni, időnként embert próbáló tett volt tőlük, már csak azért is, mert rengeteg a példa arra, hogy a természet erősebb. Az ember – ki tudja, mióta, de az elmúlt másfél évszázadban mindenképpen – ráncigálja a bajuszát, időnként tényleg kíméletlenül (esőerdők kiirtása, szén-, olaj-, gázfelhasználás = klímaváltozás, globális felmelegedés). Fájhat neki, de tudja, mit csinál, ha elege van, megmutatja az erejét, témánknál maradva a hóval is. Hol a hiányával sújtja az embert, hol a gazdagságával, de a lényeg egyre megy.

A mostani bőség azért is érdekes, mert a NOB – olvasom – fontolóra veszi a téli olimpiák előrehozását januárra. Eddig ugyanis rendre februárra estek a játékok, legfeljebb az első hónap utolsó hete játszott szerepet. A szándék azért létezhet, mert a tapasztalatok szerint az enyhébb telek és a hóhiány egyre nagyobb gondot okoz. Februárban sok helyszínen már nem garantálhatók a megfelelő körülmények, ami veszélyezteti a téli sportágak jövőjét. Ugyanakkor 2030-ban Franciaországban és négy évvel később Salt Lake Cityben már rögzítették a februári időpontot, így a januári rendezés gondolata inkább megnyugtatás, azt erősíti, hogy a NOB mindenre gondol.

Egyébként nem csupán szélsőséges körülmények között mutatkozik meg a természet ereje. Ha síelés közben megpihenünk egy hüttében, s körbenézve látjuk a magasban uralkodó hegyormokat, hegygerinceket, érezhetjük, mennyire kis pontok vagyunk az univerzumban. Miközben szép, amit látunk. Megnyugtató. Ezért nézem szívesen a síelés valamennyi ágát, de ilyen sportág nekem a golf és a kerékpár is, figyelve a közvetítéseket, rendre rádöbbenek, hogy szép a mi világunk. Egyelőre – teszem hozzá, mert az embernek nincs nyugta, ritkán hagyja, hogy a saját szabályai (és ereje) szerint létezzen a környezete. 

Ezzel együtt a sportolók rendre készek megküzdeni az elemekkel – amióta csak létezik a versengés. Például 1912-ben, amikor a novemberi magyar–osztrákon (4:0) a zord időjárás dacára 25 ezer néző figyelte az Üllői úton futballválogatottunkat, amely a második félidőben két gólt szerzett, miközben „az egyre erősödő szelet és hóvihart a magyarok kapják szembe”. Az egyiket Pataki Mihály lőtte, akit Jack Howcroft bíró ki akart állítani, mert a kezében tartott egy ceruzát. Azt hitte, hogy „az ellenfél boxolására akarja a hegyes eszközt használni”, de csak időnként megtisztította cipőjének stoplijait a sártól.

Gyorskorcsolyában klasszis honfitársunk, Eötvös Zoltán Davosban remekelt 1927-ben. Senki sem tudta, kicsoda, ám aztán a hollandok, a franciák és az osztrákok legyőzésével osztatlan sikert aratott. Itthon persze kétségbe vonták az eredményeit, volt, aki azt állította, hogy folyamatos volt a hóvihar, a szelet mindig a hátába kapta. Az ilyen persze elképzelhetetlen („Igazán nem lenne rossz találmány…” – így Eötvös), de hóvihar és hatalmas szél valóban volt.

Legjobb futballistáink 1936 decemberében Írországban játszottak (3:2), a meccs előtti nap ítéletidő tombolt Dublinban, de a vezérkar kivezényelte a játékosokat a Shelbourne–Sligo Rovers (0:2) bajnoki–ra. „Látni akartuk, hogy az írek hogyan játszanak, de azt is, hogy a fiúk ez alatt a 2x45 perc alatt legyenek kint a szabad levegőn, szokjanak egy kissé hozzá a hóviharhoz” – írta a Nemzeti Sport tudósítója, Mamusich Mihály. Aztán másnapra eltűnt a hó, a fagy felengedett, a pálya pedig sáros, csúszós volt.

Hasonlóképpen pórul jártak – minden hősiességük mellett – a várpalotai futballisták 1956 februárjában. Az Óbudai Hajógyár csapatát várták kupamérkőzésre. Az óbudaiak korán reggel indultak és sűrű hólapátolás, autóbusztolás után meg is érkeztek. A pályán „eszeveszett táncot járt a hóvihar, egy részéről leborotválta a havat, és kifeketéllett a talaj. Más részén pedig éles gerincű hótorlaszokat épített a szél.” Jöttek azonban a helyiek. A bányászok leadták a műszakjukat a föld alatt, és munkához láttak. Sokra nem mentek, ha sikerült is egy-egy hótorlaszt eltakarítani, a vihar még nagyobbat épített a helyébe. A kezdés időpontjában Emsberger Gyula játékvezető megvizsgálta a pályát, s alkalmatlannak találta. „Ezúttal az elemi erők győztek. De nem kell szégyenkezniük sem az óbudaiaknak, sem pedig a hazaiaknak, ők helyt akartak állni a hideg téli időjárás ellenére is!” – lelkesített a Népsport.

Sem akkor, sem később nem nyafogtak a futballisták, ha leesett a hó. Edzés sem maradhatott el. A SZEAC futballistáit 1965 februárjában az edzőpályán „nem a kíváncsi szurkolóhad, hanem a hóvihar fogadta”. Így nemcsak a mintegy tíz centiméteres hóval, hanem a csípős északi széllel is meg kellett küzdeniük a gyakorlás során. Moór Ede edző szerint: „Most már csaknem minden az időjáráson múlik. Bosszantó, hogy az oly fontos technikai képzéssel nem tudunk eleget foglalkozni.” Ezzel együtt a tavaszi nyitányon március 14-én 1:0-ra legyőzték a Pécset, ám az idény végén kiestek – de ezt csak a tények kedvéért.

Egy esztendővel később a bajnoki rajt napján, március 15-én állt a hó a pályákon országszerte. A Népstadionban is, ahol a Ferencváros–Komló meccsre vártak a drukkerek. Aztán a kezdés előtt fél órával: „»Szurkolók a pályára!« — hangzott a felszólítás a hangszóróból. Az eredmény: üres a lelátó, táblás ház a pályán, a közönség »kitaposta« magának a mérkőzést” – állt a Képes Sportban. Megérte a nézői munka, a Fradi nyert (2:0). Nem mellesleg 10 ezer néző volt kíváncsi a meccsre. 

De ne szűkítsük le a természet lehetőségeit, nyáron is közbeléphet. Mint a hatvanas években, kétszer is tragédiát érően. A Nyári Kupáért játszott 1967. július 16-án az Egyetértés a Budafokkal. A 30. percben orkánszerű széllel hatalmas vihar söpört végig a pályán, de ez nem érdekelte Pócsi László játékvezetőt. Aztán a szünet után néhány perces játék után villám csapott a játéktérre, valamennyi játékos a földre zuhant, közülük a budafoki Szekeres András és Kiss III László fekve maradt, Kiss III az életét vesztette. Ahogy 1970. augusztus 21-én Szucsányi András, az MTK futballistája is. A dunavarsányi edzőtáborban gimnasztikázás közben villám csapott le a játéktérre. Mindenki a földre esett, utána azonban Szucsányi kivételével felálltak. A fedezet nem élte túl a villámcsapást. Csak azóta kötelező a játékvezetőknek lefújniuk a meccset vihar esetén – drága volt a tanulópénz.

Meglehet, kell majd még fizetnünk. Egyetértek a John Cure álnéven alkotó magyar íróval, aki szerint: „A természet folyamatosan figyelmezteti az öntelt és beképzelt emberiséget a hibáira, csak éppen akkora már az arcunk, hogy nem tudjuk vagy nem is akarjuk mindezt tudomásul venni.” Akinek ez sok, elegendő a lényeghez tudni és komolyan venni az óvodában honos versikét: „Télen nagyon hideg van, / nyáron nagyon meleg van, /soha sincs jó idő, /mindig esik az eső.”

Mit gondolnak, fog ez menni?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!